Miután a napokban már Angela Merkel is nyilvánosan mögé állt, sokan befejezett ténynek tekintik, hogy az Európai Bizottság élére a legnagyobb európai pártcsalád (a Néppárt) jelöltje a luxembourgi Jean-Claude Juncker lesz.
A hír befutotta a szokásos körútját, minden nagyobb médium lehozta. De vajon tényleg ilyen egyszerű-e a dolog? És vajon miért ő? Hogyan lehet ő, amikor egy-két hónapja még éppen a német kancellár környezetéből hangzott el több szkeptikus hang is? (Hogy a hollandokról ne is beszéljünk.)
Nos, először is, nem ilyen egyszerű. Mindenekelőtt: március 6-ig a luxembourgi nagyhercegség 19 évet leszolgált ex-miniszterelnöke ma még legfeljebb csak esélyes jelölt a néppárti választási lista élére, de nem ténylegesen is az. Az Európai Néppárt ekkor tart ugyanis Dublinban jelölőgyűlést, addig csupán a benevezés, meg a támogatók begyűjtése zajlik. Merkelnél befolyásosabb támogató persze aligha képzelhető el, de azért a dolog akkor sem jelent még formális döntést.
De ha csak a németek szintjén álltak mellé, akkor is a kulcskérdés megmarad: miért mégis ők? Elvégre, januárban a holland pénzügyminiszter – az Eurócsoport élén éppen Junckert váltó Jeoren Dijsselbloem – még arról sztorizott a holland TV-ben, hogy a luxembourgi veterán túlságosan is belefásult már a brüsszeli munkába, lám a gyakran munkaebéd-munkavacsora keretében zajló véresen komoly üléseken a boros poharat is feltűnően sokszor emelgeti.
A dolog nemcsak azért keltett – legalábbis Brüsszelben – feltűnést, mert ilyen brutális kiszólás tagországi kollégák között legalábbis ritkaságszámba megy. Hanem mert bennfentesebb körökben már jó ideje hasonló beszéd járta. Azaz, a szókimondó holland láthatóan csupán kimondta azt, amiről ilyen-olyan diplomáciai forrásokból – nem hivatalosan persze – már korábban is lehetett hallani. És persze szóbeszéd sem kellett mindenhez. Sajtóértekezletein Juncker az utóbbi években éppen elégszer volt nyilvánosan is fásult, gunyoros és cinikus ahhoz, hogy sokan azt gondolják: elege van már.
Aztán a tavaly december végén, a francia Le Monde-nak nyilatkozva mégis bedobta a kalapját a Barroso helyére pályázók közé. A dolog öt évvel korábban még általános üdvrivalgást váltott volna ki. Most azonban már más volt a helyzet. Az euróválság kezelését illetően sokan Juncker munkájában is kivetni valókat láttak. Stílusát pedig mind többen kifogásolták. Önjelölése – amit érthetővé tett, hogy időközben elvesztette luxembourgi kormányfőségét – sok esetben váltott ki inkább egy „Na de ilyet!” felkiáltást, mint egy „Jaj de jó!”-t. És kezdetben bizony hűvös tartózkodásról szóltak az értesülések Berlinből is.
Aztán most mégis. Magyarázat van több féle is. A legkézenfekvőbb, hogy a különösen a német fővárosban szívesen látni vélt további lehetséges jelöltek sorban dobták be a törülközőt. A Berlinben leginkább favorizált lengyel Donald Tusk már hónapokkal ezelőtt elzárkózott attól, hogy hírbe hozzák Brüsszellel. Sokáig emlegették utána az ír Enda Kenny-t. Mindketten aktív miniszterelnökök. Úgy tudni azonban, hogy a legutóbbi tapogatózó egyeztetésen az utóbbi is nemet mondott.
Fogynak a jelöltek? No, azért nem feltétlen. A másik önjelölt a jelenleg még az EU belső piacért felelős francia biztos, Michel Barnier, aki amúgy nem súlytalan politikus. (Volt már francia külügyminiszter, egy korábbi bizottságban pedig regionális politikai biztos is. Jelenleg éppen az ő kezén futott át a válságban leginkább érintett pénzpiaci szabályozás. Mostanában elégszer értésre adta, hogy nem zárkózna el attól, hogy ősszel majd Barroso székébe üljön.) Egyes brüsszeli veterán szakértők (ld. Peter Ludlow) eközben már hónapok óta arra tippelnek, hogy igazából a finn kormányfő, Jyrki Katainen lehet majd végül a befutó. Mások viszont az IMF jelenlegi francia főnökasszonyában, Christine Lagarde-ban látják a tutit.
De ha ennyi – nem is éppen alkalmatlan - jelölt van még, akkor miért kellett mégis visszanyúlni Junckerhez? Amíg csak sajtóértesülésről volt szól, lehetett úgy gondolni – volt, aki meg is tette -, hogy Juncker nevének korai bedobása valójában az ilyenkor szokásos módon inkább kívánja jelölésének végső megölését, mint megerősítését. (Ismeretes, hogy nagyhorderejű személyi döntéseknél többnyire az elsőként bedobott név szokott elsőként el is vérezni.) Merkel azonban sokkal komolyan politikus annál, hogy efféle machinációkhoz adja a nevét.
A legvalószínűbb magyarázat leginkább az, hogy itt egy, Jean-Claude Juncker bevonásával közösen született megállapodás jegyében kezd valami érdekes dolog testet ölteni. De ehhez emlékeztetni kell a bizottsági elnök kiválasztásának egy újszerű – ámde annál fontosabb – körülményére.
Eddig a következő elnököt az állam- és kormányfők zárt ajtók mögött alkudták ki egymás között, lényegében a kinevezési esedékesség idején, és aztán beterjesztették jóváhagyásra a jelöltet az Európai Parlamentnek. A Lisszaboni Szerződés azonban e téren is új világos teremtett. Bizottsági elnöknek elvben mostantól csak olyan valakit lehet jelölni, aki mögött az európai választásokon legjobban szerepelt párt(család) áll. (Ezt az értelmezést egyébként vannak, akik vitatják. Szerintük a ténylegesen legitim jelölt az a személy, aki többségi szavazást garantáló pártpolitikai többséget tud maga mögé állítani a választások után összeülő EP-ben. Ez esetben a koalíció a fontos, a konkrét jelölt jöhet kisebb pártcsoportból is.)
Az EP erre a körülményre játszott rá, amikor tavaly nyáron elhatározták, hogy az idei választásokon minden nagyobb pártcsalád nevesített, megszemélyesített kampányt folytat, és ennek jegyében listavezető jelöltet tűznek a zászlajukra, akit egyúttal az Európai Bizottság leendő elnökéül is szánnak. Az ötlet tagországi körökben általános megütközést keltett. Rögtön látni lehetett ugyanis a csapdát: ezzel a lépéssel az EP immár nemcsak a jóváhagyás jogát kapná meg, de voltaképpen a jelölést is – ha nem is elviekben, de a gyakorlatban – elvitatná a tagországoktól, hiszen így már jó előre a lehetséges jelölt személyét is voltaképpen ők adnák.
Merkel ugyan tavaly októberben, az akkori brüsszeli EU-csúcs után határozottan vitatta, hogy efféle „automatizmus” létezne az EP választási eredmény, meg a bizottsági elnök kiválasztása között. De a gyakorlatban megtörténhet, hogy a politikai realitás végül mégis inkább errefelé nyom majd.
Ráadásul még egy kényszerpálya adódott mindebből. Az EP korai kampányötlete lényegében kizárta a potenciális jelöltek közül a vezető beosztású – EP-n kívüli - aktív politikusokat. Legalábbis látszólag. Mint látszott, a lehetséges néppárti jelöltek között három aktív miniszterelnök van. Egészen más azonban az, ha nevük egy júniusi EU-csúcson merül fel, néhány héttel-hónappal az esetleges hivatalváltás előtt. És megint más, ha már fél éven át, egy teljes körű európai választási kampányban kell exponálniuk magukat, mint valami (európai) új munkára hajtó jelöltek – miközben otthon egyelőre még egy egész ország és egész kormány vezetése lenne a dolguk. Érthető, ha kevesen vállalják ezt fel előre. Különösen úgy, hogy a vesztés lehetősége nagyon is a borítékban van, ami után kudarcot vallott politikusként kellene mintegy „visszakullogniuk” saját kormányuk vezetéséhez.
A Néppárt dilemmája Juncker jelöléséig éppen az volt, hogy jelenleg csupa hivatalban lévő kiváló személyiség közül választhatnának, akik azonban éppen mai megbízatásuk miatt nem nagyon vállalhatják – ma még –, hogy máris hírbe hozzák őket. Ezt a körülményt segítheti megkerülni Juncker színrelépése.
A luxembourgi ráér. Tavaly leadta az Eurocsoportot is, a miniszterelnökséget is. Van mögötte viszont 19 év kőkemény európai uniós tapasztalat. Hiszen kormányfőként 1995 óta minden EU-csúcsot végig ült, végig alkudott, minden kártyába belelátott. Ha veszít, annak sincs semmi tétje: nem kell utána sehova visszaódalognia, megmarad továbbra is veterán Junckernak.
Cserébe ismertsége jó húzónév lehet a választáson. Kampányolhat is bőven – arra is ráér. És ha aztán a néppárt májusban elnyeri ismét a legnagyobb pártcsoport státuszát a parlamentben – ami persze távolról sem biztos, de ez már egy másik történet -, és ezzel jogosulttá válhat arra, hogy elsőként ő nevezzen meg bizottsági elnökjelöltet, még mindig dönthetnek úgy, hogy Junckert inkább például Herman Van Rompuy helyére jelölik az Európai Tanács élén. Formálisan ehhez nem kell semmilyen tényleges EP-jóváhagyás: az állam- és kormányfők tanácsülése szuverén módon választ magának elnököt. Bizottsági elnöknek pedig – akkor majd! - felkérnek valakit, a jelenleg még más aktuális poszton elfoglalt kormányfők, tisztviselők közül. A kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad.
Így lesz-e? Esélye ugyanannyi, mint bármely más lehetséges kombinációnak. De van benne ráció, és mindenesetre sokat elárul mindazon dilemmákról, amelyek között 2014 jelölősdije játszódik.
Brüsszel, 2014. február 8.
Fóris György
