A sokak által már leírt Jean-Claude Junckerben az új bizottság összerakásakor láthatóan megmozdult a sokat tapasztalt politikai róka. Az általa asztalra tett kompozíció jó pár többértelmű húzást tartalmaz, beleértve a magyar biztosi portfólió kiválasztását is. Lehet velük nem egyetérteni, de a vezetői rafinériát nem lehet belőlük elvitatni.
Mindenekelőtt: van abban valami gunyoros kacsintás, ahogy több olyan ország esetében is, amelyeknek bizonyos területekkel kiemelt problémái vagy érzékenységei vannak, a téma művelését és felügyeletét éppen az érintett tagállam jelöltjére bízta.
Francia biztos lehet az, akinek – ha a dolog így megy tovább – hamarosan ki kell majd mondania, amit már ma is mindenki sejt (és amitől mindenki fél), hogy a francia gazdaság helyzete tarthatatlan, a túlzott költségvetési hiány pedig tovább nem tolerálható. (Mindezt ráadásul biztosként éppen az az ember kell, hogy majd megtegye, aki pénzügyminiszterként éveken át a hiány lefaragásáért is (lett volna) Párizsban felelős).
Görög biztos kell, hogy megfegyelmezze azon tagországokat, ahol nem állnak a helyzet magaslatán a (legális, vagy illegális) bevándorlók kezelésében - és amely országok szégyentáblája élén történetesen éppen Görögország áll. (Nem, persze, nem csak ez lesz a dolga. De a többi már egy másik történet.)
Román biztosnak kell felügyelnie a hét éves felzárkóztatási EU-keretek fegyelmezett, gyors, hatékony és szabályos elköltését. Volt is, aki rögtön emlékeztetett rá, hogy mindezek vonatkozásában eddig éppen Romániában voltak (igaz, nem teljesen egyedüliként) a legnagyobb gondok. Aminek fényében egyes EP vélemények szerint a kinevezés egyenesen provokáció. A junckeri vélemény azonban láthatóan az, hogy ki is láthatna bele a legjobban az esetleges román blöffölésbe és ügyeskedésbe, mint egy másik román…
A bankunió bevezetését, a pénzpiaci reformok kiteljesítését pedig a londoni City-t késhegyig védő brit konzervatív politikusok egyike (és hozzá mindjárt egy lord…) kell, hogy menedzselje. Aki mindenkinél jobban átérezheti majd, hogy mit kíván az otthoni logika, de aki mostantól a saját bőrén közvetlenül tapasztalhatja meg azt is, mit miért tud, vagy nem tud befogadni egy tágabb rendszer.
Egyszóval mindenki a saját főztjével kell, hogy kezdje, ha komolyan akarja venni a rábízott biztosi munkát. Persze van olyan olvasat is, hogy mindez alá is áshatja a közösségi politikákat és normákat, amennyiben és ha az ilyen biztosok át tudják vinni a nemzeti programot (normát..) a közösségi posztra is. Ez azonban csak kevéssé valószínű. Túl nagy a közegellenállás, túl sok a külső kontroll. No meg a kapott munka napi logikája is azt követeli, hogy minden biztos kontinens-léptékű és kormányzati ciklusokon túlívelő projektek eredményeiben mérje saját sikerességét. (Az őt figyelő nemzetközi sajtó mindenesetre ebben fogja…) És ez idővel többnyire mindenkinél kivált valamilyen fokú (európai) megtérést. Példa akad elég.
Visszatérve Junckerhez, a fentiek mellett több esetben találékonyak a biztosi-alelnöki egymás alá-fölé rendelések is. A második biztosi mandátumát kezdő, és önbizalomban nem szűkölködő német Günter Oettinger (digitális gazdaság és társadalom) például az észt Andrus Ansipnak kell majd, hogy jelentsen… A szintén nem éppen kisebbségi komplexusoktól szenvedő francia Pierre Moscovici (pénzügyi biztos, plusz adó- és vámügyek) kezdeményezései egy finn és egy lett alelnök szűrőjén kell, hogy átjussanak. A sokak szerint „macho” kijelentések miatt is elhíresült új spanyol energia- és klímapolitikai biztos (Miguel Arias Canete) egy szlovén női alelnöknek lesz alárendelve.
Szerencséje is volt sok tekintetben a luxembourgi elnöknek. Egy ilyen kirakós játékban számtalan egyensúlyt kell megtalálni. Ha kívánta volna sem alakulhatott volna jobban, hogy az alelnökök többsége – a volt kormányfők esetében mindenütt – kis tagállamból érkezett, közülük hárman mindjárt Kelet-Európából, és még nő is akad közöttük.
A kivételekről
Tegyük hozzá, hogy vannak azért kivételek is. Olyan döntések, amelyeken érződik az elnök kényszerűsége, ahogyan az utolsó percben kellett „kezdenie valamit” ki tudja mire jó jelöltekkel. Sokan kétlik például, hogy a kormányfőként egyértelműen megbukott szlovén miniszterelnök asszony – aki lényegében magát jelölte biztosnak – valóban a legrátermettebb személy-e arra, hogy a leendő európai energia unió megteremtését felügyelje. (Persze, mellette szólhat viszont, hogy miniszterelnök volt, emellett liberális és hölgy. Mint ilyen, pusztán létezésével hozzájárulhat az efféle szempontokat előre soroló körök szemében a team elfogadásához.)
Sokan furcsállják azt is, vajon mi igazolhatja, hogy az egész pályafutása alatt az agrárügyek kezelésével ismertté vált spanyol biztosjelölt lehet az energia és klíma portfólió gazdája. (EP körökben akadnak is már, akik rá fenik a késüket.) A humanitárius segélyek rábízása a ciprusi kormány korábbi szóvivőjére sem feltétlen magától értetődő.
Az ügyes húzások tehát távolról sem kizárólagosak. Akadnak közöttük láthatóan kapkodók-kényszerűek (szlovén biztos), meg egy kicsit tanácstalanok is, (mit lehet tenni, ha egy bizottságban csak egy agrárbiztos lehet, viszont több az aspiráns?). De huszonhét mozaikdarab összerakásakor ennyi bizonytalan lépés belefér.
Főként, ha közben ha látjuk, hogy mennyi határozott üzenet van viszont egy sor másiknál. Beleértve a magyar biztos ügyét is.
A „mi” biztosunk
Hogy Navracsics Tibor portfoliója mennyit ér, meg hogy az Orbán-kormány(ok)ban meghatározó múlttal rendelkező politikust „úgyis szétszedik” majd az EP-meghallgatás során, azt mostanra széltében-hosszábban kitárgyalta már a magyar sajtó. Én most csak néhány kiegészítő megjegyzést tennénk, egy kicsit folytatva a junckeri szándékok vélelmezett értékelését is.
Mindenekelőtt: meggyőződésem, hogy célszerű különbséget tenni abban, mi vethet fényt (árnyékot..) az ügyben a magyar kormányra, és mi a biztosra. Nem egyformán üzen ugyanis a junckeri döntés az egyiknek és a másiknak.
A portfólió valóban nem tartozik a közösségi politikák szempontjából fajsúlyos, terjedelmes joganyaggal alátámasztott, tagországok életét azonnal közvetlenül érintő területek közé. Ha egy kormánynak az a fontos, hogy az „ő embere” ilyen székbe kerüljön, akkor ez a megbízatás nem azt demonstrálja, hogy sikerült. Ha úgy tetszik, ez lehet a junckeri döntés üzenetének a kormányzat felé szóló része.
Mindez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy a portfólió maga értéktelen, és hogy a leendő új magyar biztossal személy szerint is „ki van tolva”. Annál is kevésbé, mert a portfóliónak vannak nagyon is látványos részei, és ízig-vérig európai. A maga nemében az egyik „legeurópaibb”.
Ha megkérdezik az "utca emberét", hogy mi értelmét latja az EU-nak, akkor a felelők többsége leginkább a Schengent fogja említeni, meg (főleg a fiatalok) a más tagországokban való tanulás lehetőségét (sok esetben már tapasztalatát is). 2014-20120 között a tervek szerint 4 millió diák fog más országban (ingyen!) tanulni az oktatási biztos által menedzselt Erasmus programmal. Nem véletlen, hogy a program azon ritka közösségi példák egyike, amely fenntartás nélkül mindenütt népszerű, és ma már pénz is van rá elég: a következő hét évre több mint 15 milliárdos büdzsével gazdálkodhat.
De van itt több is. Ma már közhely, hogy az EU számára a gazdasági válságból való kikecmergés kulcsa a magasabb hozzáadott értékű, tartalmasabb munkavégzés. Amihez viszont a kulcs a világszinten versenyképes oktatás. A világpiacon feltörekvő új gazdaságok mérhetetlenül olcsó munkaerejét csak minél okosabbá váló munkaerővel lehet legyőzni. Más szóval: a gazdasági teljesítmény valahol már az iskolákban eldől!
A konkrét példa erre évtizedeken át az "ír gazdasági csoda" volt. Az íreket sokáig gúnyolták, hogy a csatlakozás után kapott tetemes uniós támogatásokat nem annyira infrastruktúra-fejlesztésre, hanem elsősorban oktatásra fordították. Cserébe tíz evvel ezelőtt, a hajdani 75 százalék alatti GDP-juk már az egyik élen járó volt (bőven túl az EU 100 százalékon). És ezen az sem változtat, hogy utóbb válság-országgá váltak, mert ez egy ettől teljesen független, ostoba pénzpiaci szabályozásnak (ingatlan és banki lufi kialakulásának) volt a következménye.
Mint minden hiteles példázat, ez is rendelkezik ellen-teszttel is: a (negatív) portugál példával. Akiket évtizedeken át dicsértek azért, hogy milyen "hatékonyan" költik az uniós támogatást, évről évre változik az ország kepe, minden fillérnek helye van, mindenütt épül valami. Csak közben az oktatásuk teljesen lerohadt, nem fejlesztették, és mára már alig van versenyképes szektoruk. Ezért nem tudnak a válságból igazából kilábalni, uniós segéllyel sem. (Újabb példa: az írek két év alatt ki tudtak mászni. Mert volt mozgósítható piacképes potenciáljuk.)
A nemzeti tanrendekbe persze nem szólhat bele semmilyen biztos, semmilyen EU. De az oktatás közösségi szintű körülményeinek a módosításával, programok finanszírozásával nagyon is hatással lehet rá. (Ld. a diplomák kötelező elismerését EU-szerte, ami ma már joganyag).
Nem, az oktatási (plusz kulturális, ifjúsági stb) tárca távolról sem érdektelen, vagy üres. A világpolitikában persze nincs jelen, de biztosként megélve, annak, akit érdekel és hisz benne, kínál alkotói lehetőséget és értelmet. Nem fair egy platformon említeni a mindenki által (és azt mellesleg joggal) kigúnyolt „többnyelvűségi biztos” barrosói kreációjával. Itt érdemi munka folyik és a következmények sem feltétlen láthatatlanok. (Ld. a bolognai rendszert. Lehet nem szeretni, de akkor is ott van, és kontinens léptképben forgatott át valamit. Ez is az oktatási tárca hozadéka volt.)
Ha Juncker a magyar biztosjelölt felé is gonoszkodott valamit, akkor az leginkább abban áll, hogy tovább nyeste az amúgy sem terjedelmes portfóliót. A felnőtt szakképzést áthelyezték a foglalkoztatási tárcához. Amiben szintén van rendszer, úgyhogy még csak haragudni sem lehet rá. De azért azzal együtt – közvetlenül is erősítve a különböző uniós célok (EU2020) megvalósulását (élethosszig tartó tanulás!) – az oktatási tárca kétségtelenül fajsúlyosabb volt.
Na most: ez vajon csak kitolás? Akad, aki szerint éppen nem. És akkor itt kanyarodunk rá a soron következő európai parlamenti meghallgatás kérdésére, ahol a hírek szerint „úgyis szétszedik” majd a magyar biztosjelöltet. Hogy ez mennyire helyes meglátás, vagy mennyire nem, az már egy másik írás témája. Itt most legyen elég annyi, hogy a végén úgyis a szavazás dönt majd. A szavazás mögött pedig a jelenlevők pillanatnyi benyomása számít egyfelől, illetve és még inkább az, hogy mi a frakciókon belüli politikai döntés az egyes jelöltek kapcsán.
A kulcs a szocialistáknál van. A parlamentben a néppárt és a középbal együtt szilárd többséggel bír. Egyes vélemények szerint a néppárti Juncker rá tudja venni a szocialista vezér (és mellesleg most éppen EP házelnök) Martin Schulzot, hogy „engedjék át” a magyar jelöltet is. Az érvelés az lehet, hogy a kormányt a relatíve „gyenge” portfólióval már „megbüntették”. A biztost pedig azzal, hogy tovább csökkentették a területet. Legyen ennyi elég, ne akarják, hogy a magyar kormány mást küldjön. Hiszen ki tudja, ki lehet az… Meg az idő is megy.
Azaz, lehet, hogy az a kis gonoszkodás – valahol éppen, hogy segítség volt.
Mindez persze éppen úgy spekuláció (még ha viszonylag bennfentes források elgondolásán is alapul), mint ahogy a „teljes szétszedésről” szóló meggyőző levezetések sora. Az egyetlen különbség hozzájuk képest, hogy ez másról szól. Tény, hogy ma még ők vannak többségben. A jövő dolga lesz, hogy válasszon közülük.
