Ciprászék élre törése nem az euró-országok elmúlt öt éves megszorító programjáért nyújtja be a számlát, hanem az EU három és fél évtizedes görög politikájáért. Az öt éve kirobbant görög válság már maga is következménye volt egy sor dolognak, amiben csak kis részt tettek ki az euróval összefüggő tényezők. Többségük az EU-szinten kezdettől fogva félrekezelt görög múltban gyökerezett. A helyzet mai kezelése pedig azért nehéz, mert a görögök esetében mára már minden elromlott, ami elromolhatott: a gazdasági helyzet, a társadalom tűrőképessége, a többi tagország, vagy éppen az euró-kormányzás mozgástere, a piacok bizalma. Cserébe minden lehetséges megoldás még súlyosabb problémákat vet fel, az északi társadalmak ellenkezésétől, az euró veszélyeztetésén át, a német alkotmánybírák vizslató tekintetéig.
A jelen helyzet múltba gyökerezése egyébként távolról sem az EU – vagy az euró – és Görögország viszonya szempontjából lényeges. A mai nyilatkozatokban nem igen esik szó arról, hogy nagy valószínűséggel az a választói kör, amelyik most rájuk szavazott, még csak nem is elsősorban a „Trojka-diktátumok” miatt szaladt Ciprászék karjaiba, hanem mert a maguk „elmúlt harmincöt évével” voltak torkig. Nem egy gazdaságpolitikai program, hanem egy teljes politikai elit vált immár elviselhetetlenné a Szirizát választó millióknak. Az az eddigi, politikai „váltógazdaság”, amelyben a karamanliszok és papanderuk klánjai és generációi váltották egymást évtizedeken át, (mindegyik gondosan kifizetve a maga hátországát, de sohasem igazán törődve a többivel). „Ezekből” lett elege annak a 36 százaléknak, amelyik végül inkább az ismeretlen, de cserébe az állami intézményekben nem is besározódott, új, fiatal, és – még mindehhez – szívüknek kedves dolgokat ígérő mozgalmat támogatta. Ez is a „görög lázadás” része.
Amelyben egyébként azért borzasztó nehéz tisztán látni, mert egy sor réteg rakódik egymásra, és többnyire mindenki mást lát meg közülük, vagy legalábbis tart fontosnak, tehát másra is reagál (ld a Sziriza győzelmét követő nyilatkozatokat). Holott ezek mind együtt vannak jelen, gyakran egymást erősítik, de legalábbis egyik sem ignorálható.
Ilyen réteg tehát a szembenézés a hetvenes évek végén demokratikus útra tért görög belpolitikai múlttal és örökséggel. Aztán értelemszerűen ilyen maga a pénzügyi-gazdasági válság, ami önmagában és eredeti formájában mint külső körülmény telepedett rájuk, hogy aztán lakmusz papírként mutasson ki tarthatatlan állapotokat a görög valóságban, (csakúgy, mint a rendszerhibáktól hemzsegő euró-alapzatban és euró-kormányzásban is, de ez már egyik másik történet.) Ilyen továbbá az EU (hajdani EK) – adott politikai helyzetben többnyire mindig éppen indokoltnak érzett – sorozatos engedékenysége és szemhunyása a görög állapotok felett, kezdve mindjárt a közöspiaci tagsággal, el egészen az „euró-alkalmasság” máig is sokak számára érthetetlen „megállapításáig”. De jó ideig ilyen – helyzet rendezését, kezelését elodázó, adott állapotokat kipárnázó – körülmény volt a pénzpiac hihetetlen engedékenysége és bőkezűsége az akkor is ugyanolyan gyenge lábakon álló görög nemzetgazdaság felé. Hamarosan mindről ejtünk alább néhány szót.
A „görög hiba”
Sokak szerint a görög válság magvait tehát 1981-ben vetették el, amikor politikai okokból, nyilvánvaló készületlensége dacára is a közös piac tagjai közé fogadták az országot. Az Európai Bizottság – amelyik hűen szerepéhez kizárólag a jogi, intézményi, „technológiai” feltételeket véleményezte - az elvárásoktól való elmaradás okán nem javasolta Görögországot EU-tagságra. Ám a politika mégis Athén befogadása mellett döntött. Még javában állt a fal, a hidegháborút felváltó „hideg béke” átmenetileg még hidegebb lett. A pillanatnyi technokrata praktikusságot a stratégia paraméterekben gondolkodó politikai szempontok primátusa fedte le. Akkoriban kumulálódott a szovjet-amerikai rakétavita, a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, Iránban forradalom kergette el a sahot, egyéb sem hiányzott, minthogy az összeomlott görög katonai junta helyére idővel valami Moszkva-barát rezsim kerüljön. Sürgető volt az athéni polgári kormány konszolidálása. Az ár – akkor – nem számított.
Cserébe az EK/EU „görög problémája” meg - állandósult. A görög gazdasági teljesítmény mindvégig és állandóan hátul kullogott. A görög intézmények évtizedek alatt sem tudtak felnőni az EU-szinten elvárt államigazgatási hatékonysághoz. Kezdetben még az EU pénzügyi támogatások technikai kezelésére sem voltak képesek (brüsszeli tisztviselők segítettek az athéni minisztériumoknak), és utána is: bár fogytak az EK/EU-milliárdok, a görög gazdaság nem lett versenyképesebb. A nyolcvanas években egyszer már egy görög államcsődöt is kivásároltak az akkori EK-tagok. De még a kilencvenes években is megszokott jelenségnek számított, hogy közösségi statisztikákból egyes területek kapcsán egyszerűen hiányzott a görög adat.
És ezt mind tudták! Brüsszelben is. Amikor a kilencvenes években a kelet-európai tagjelöltek azért duzzogtak, hogy az EU vonakodik tágabbra nyitni kapuit, bizottsági folyosói beszélgetéseken sokan megvallották, hogy „nem akarnak még egyszer a görög hibába esni”.
És közben mégsem léptek fel keményebben Athénnal szemben. Nem tették, mert „még csak néhány éves demokrácia”, időt kell hagyni arra, hogy az új politikai-intézményi kultúra megerősödjön. Ha „idő előtt” túlságosan rápirítanak, vagy büntető jelleggel megszorongatják, még talajt vesztetté válhat a fiatal hajtás. Akár „vissza is rendeződhet” (a diktatúrához).
Ezt még sokan megértették, de az már jelentős értetlenséget váltott ki, hogy ilyen előzmények után Athén is megkapta a belépőt az eurózónába. 1998 tavaszán, midőn közösségi szinten először döntöttek arról, mely tagországok csatlakozhatnak euróhoz, Görögországot még kizárták, mert egyetlen maastrichti kritériumot sem teljesített. Két évbe sem telt, és a Bizottság már „áttörést” tapasztalt a görög készültségben, örömmel közölve, hogy immár valamennyi görög adat megfelelt. Az 1998-as 5,6 százalékos infláció már csak 2 százalék volt, az 1995-ben még 10,2 százalékos költségvetési hány pedig 99-ben csak 1,6 százalék. És Görögország euró-tag lett. És ebben ugyanúgy benne van a Romano Prodi-vezette Bizottság felelőssége, mint az akkori tagállamoké, beleértve – akkor még – Helmut Kohlt is.
Ennek kapcsán jegyezte meg 2000 tavaszán Adolf Rosenstock, a Nomura International frankfurti irodájának elemzője, hogy: „A közgazdászok hiába kétkednek, hiába vannak fenntartásaik, a politikusok felülbírálják őket. De e politikai döntések ettől még nem lesznek gazdaságilag vagy pénzügyileg ésszerűek”. Hiába: kellett a „mennyiségi súly” az új pénzhez, meg aztán a szokásos görög-lobbi érvelés is beindult: ha kihagyjátok őket, agyonütitek a turizmusát, szétesik a gazdaság, és az egész görög demokratikus projekt összeomlik.
A görög adatok amúgy sokáig nem is feltétlen romlottak látványosan. Annál több aggály támadt maguknak az adatoknak a hitelességét illetően. Hat év alatt kétszer is vizsgálatot kellett elrendelni, mert a görög statisztikai hivatal valótlan számokat küldött Brüsszelbe. Míg végül a 2009-es kormányváltással maga Athén ismerte el, hogy az addig kommunikált 2,8 százalékos költségvetési hiány valójában annak négyszerese.
A válság
További önálló réteget képvisel maga a 2008/2009-es (banki) pénzügyi válság. Értelemszerűen a pénzügyi buborék kipukkanása és a Lehman Brother csődje nem függött össze azzal, hogy miként alakult a görögök előtörténete az Európai Unióban. De mivel az utóbbi olyan volt, amilyen, aligha meglepő módon mindjárt elsőként össze is roppant az előbbi következményeitől.
Most lett meg a böjtje annak, hogy a görög kormány az euró-tagságot távolról sem a mielőbbi felzárkózásra és – ahogy ma mondanánk – „strukturális reformokra” használta ki, hanem mindenekelőtt könnyű hitelfelvételre. Ez már egyébként átvezet az euró-tagság (akkor az érintettek által pozitívnak érzett, ma már általánosan károsnak tekintett, amúgy ma már megismételhetetlen) „hozadékához”: hogy az euró közös homlokzata mögé bújva a közös nívótól messze eltérő tagországok is hosszú időn át könnyen vehettek fel olcsó hiteleket. A hitelező ugyanis – és itt lép be a piac felelőssége is – közel egy évtizeden át nem, mint „görögökre”, hanem mint „euró-országra” nézett rájuk. Olyan nyugalmi – és bizalmi – állapot volt ez, amiben volt, hogy a görög papírok hozama alig fél százalékkal tért csak el a németétől (!), és amiben a görög államkötvények visszafizetésére kötött biztosítási ügylet (CDS) már 4 ponton megköthető volt. (Csupán összehasonlításként: amikor beszüntették a görög papírok piaci forgalmát, a CDS 4800 pont felett állt…). És hát a kormányzati felelősség nem mindenütt volt egyformán erős… Athénban például sohasem.
Mindez addig működött, ameddig a hitelt főként csak felvenni kellett. De ha hirtelen főként csak visszafizetni… A válság idején nagyon hamar kiderült, hogy egyfelől a görög deficit nagyon magas, ami ráadásul igen nagy adósságállománnyal is párosult – ezek együttese a válság elején az eurózónán belül példátlannak számított -, miközben hiányzott (miként hiányzik ma is) a kilábaláshoz elégséges belső gazdasági kapacitás. Görögországnak nincs számottevő ipara, nincsenek jelentős nyersanyagai, alig exportál valamit. Fő bevételi forrása a turizmus, szolgáltatás. De amikor megroppan a bizalom egy ország iránt, a vendéglátóipar is sérül. Nincs, ami elegendő GDP-t termeljen, ezt látva pedig még a további privatizáció sem segít, mert belátható időn belüli gazdasági megtérülés nélkül beruházni sem igazán akar senki.
Ráadásul évtizedek alatt sem sikerült hatékony államigazgatást beüzemelni. Nem folytak be az adók, a korrupció elleni küzdelem üres beszéd maradt, a sarkalatos döntések végrehajtását (mint a privatizáció) érdekcsoportok szabotálták, több százmillió eurós (EU kohéziós meg szociális alapokból Görögországnak pántlikázott) „ingyen pénz” állt – és maradt - elköltésre készen, hozzáértő menedzsment híján érintetlenül.
És végül: hiányzott az érdemi válságkezeléshez szükséges társadalmi kultúra is. A politikai elit képtelen volt érdemben kommunikálni az emberek felé a tényleges téteket és tényleges következményeiket. Cserébe a társadalomban szinte ismeretlen maradt, vagy legalábbis alig működött az érdekek összehangolásának a rendszere, hiányzott a terhek társadalmi csoportok közötti fair módon történő szétterítése. Mindez persze még inkább a megszorítási politika – és a feléjük kommunikált legvégső ok: a „trojka-diktátum” – ellen tüzelt egyre több embert.
A társadalmi válság szakasza
Tegyük hozzá: minden nagyobb gazdasági válságnak több, egymást követő íve van, és egy bizonyos ponton óhatatlanul sorra kerül (többnyire a munkahelyek megszűnésével és a szociális intézkedések megfaragásával) a növekvő társadalmi feszültségek korszaka is. Európa kicsit is jobb módú államaiban ezúttal – szemben a nyolcvan évvel korábbi helyzettel – volt annyi tartalék és annyi rutin, hogy a válság szülte társadalmi konfliktusokat viszonylag kipárnázva, időben széthúzva tudták kezelni. (Ez az, ami a délieknek már nem ment. Bár a magas fiatalkorú munkanélküliség, meg növekvő arányú tartós állástalanság az északi tagországokban is mutatja e téren a korlátokat is).
A legvédtelenebbek a válság társadalmi szakaszában lépése ellen a görögök voltak. Éppen, mert mind a tartalékok, mind a gazdasági-termelői kapacitások tekintetében mindig is nagyon gyenge alapokon álltak, a társadalmi kihatások tompítására szinte semmilyen eszközük nem maradt. (Mi több, egyes vonatkozásokban, éppen, hogy az addigi pazarló, politikai alapú juttatásokat kellett leépíteni, mint a 14. havi fizetés, vagy az a tény, hogy a mindenkori kormányzatok több százezer embert – a párt-klientúra eltartottjait – foglalkoztattak papíron, jól fizetett fölösleges funkciókban.)
Ennyiből, és ezért az egymást követő válságciklusok közül a társadalmi-politikai válságba való átlépés görög földön következhetett be a legkönnyebben (és bizonyos szempontból a legkiszámíthatóbb módon is). Az „EU első protest kormánya” valahol nem egyéb, mint e társadalmi válság-ciklus logikus hozadéka. Nem kizárt, hogy esetleg máshol is eljuthat még ebbe a (látványos „protest”) szakaszba a válság utóhatása. Görögországban viszont biztosra lehetett venni. Ennyiből egyébként voltaképpen nem is annyira a Sziriza áttörő, mindenkinél felkészültebb politikája nyerte meg a választást. Sokkal inkább társadalmi válság kumulálódása lökte előre őket.
Szögezzük le: az előző oldalakon vázoltak így együtt olyan adottságok és körülmények, amelyek – szerencsére – ennyire kompakt módon egyetlen további más euró-tagállamnál sem fordulnak elő. Ettől annyira egyedi és specifikus minden, ami a jelenlegi görög helyzettel összefügg. De ugyancsak emiatt olyan bizalmatlan és vonakodó is minden nettó befizető ország – nemzetközi szervezet, vagy pénzintézet -, amikor az új görög vezetés „belátást”, „nagyvonalúságot”, „engedékenységet”, „rugalmasságot” kér!
Ez az, amit viszont láthatóan ők nem értenek. Második világháború utáni német adósság-elengedésre hivatkoznak, és nem veszik észre, hogy ehhez egyszerűen nincs meg a bizalom, mert az már többszörösen elkopott a megelőző görög kormányok idején. (Az EU-oldal annyiszor volt engedékeny a mindenkori görög vezetésekkel szemben, hogy most – egyelőre úgy tűnik – visszamenőleg is következes szigorral igyekszik a „megbízhatatlan görögöt” kordában tartani. Amely utóbbi (egyelőre) hiába próbál hivatkozni arra, hogy de ő viszont már „tényleg más”. Hogy ő „rendszerváltó” kormány. Új országot és új kultúrát épít. Nem lesz könnyű meggyőznie hallgatóságát, hogy komolyan mondja és meg is tudja valósítani.
Külső függőség
A mai görög győztesek az ország függetlenségének a visszaszerzését is az első célok között említik. Valójában a görög gazdaság nem a „trojka” színrelépésével, hanem ott kezdte elveszíteni önálló döntéshozási képességét, amikor rálépett a korlátlan külső eladósodás útjára. Nem kell ahhoz „trojkának” lenni, hogy a hitelező annak fejében adjon pénzt, hogy bizonyos feltételeket is szab hozzá. Minél több a hitel, annál több a feltétel. És annál kevesebb az önállóság! És minél kisebb az önállóság, annál inkább a külső, segítő szervezeteken és országokon – mindenekelőtt Németországon – múlik az ország alakításának a sorsa-menete.
Mindez viszont azzal jár, hogy egyre közvetlenebb mértékben az is számít, hogy mit enged meg ez utóbbiak prioritása, gazdasági érdeke, politikai mozgástere. Mit enged meg például a német alkotmány? Mit enged meg a német alkotmánybíróság, a német parlament, a német közvélemény? Vagy a finn közvélemény, meg a svéd, meg a holland. Szóval azoké, akik a pénzt adják…
Ráadásul, még ha csak a görögökről lenne szó! De mindenki tudja, hogy többen is csak egy görög precedensre várnának – mindenekelőtt az egyre nehezebb helyzetben lévő olaszok -, hogy maguk is hasonló könnyített pályát követeljenek. Ami „északon” végkép nem lenne eladható. Nőne viszont az esélye, hogy a német alkotmánybírákat bombázó beadványok valamelyike végül – mindezek fényében - mégiscsak célba talál.
Márpedig az is nyilvánvaló, hogy ha nincs megállapodás, ha a politikai retorika eszkalálódik, és ha Sziriza összevész eddigi hitelezőivel, akkor nincs, aki kivásárolja Görögországot, (hacsak a Kreml nem…). És közgazdasági lehetetlenség egyszerre megszorítást is megszüntetni, adókat is csökkenteni, szociális kiadást és foglalkoztatást is növelni – és még a hitelforrást is elveszíteni. Még ha fenn is marad az idén először regisztrált GDP-növekedés: 175 százalékos eladósodottságot évi 2-4 százalékos növekedésből 50 év alatt sem lehet kigazdálkodni.
Hogy akkor mi adhat reményt (ha egyáltalán)? A jelek szerint ironikus módon ugyanez a külső függőség lehet az, ami mégiscsak megnyithat végül új ajtókat is Ciprászék számára. A függőség ugyanis sohasem egy irányú utca: valahol a hitelező is függ az adósától. Hát még, ha a hitelezőnek is fontos közös pénz sorsa múlhat rajta. Azaz, Ciprász sem áll teljesen kártyák nélkül. Létezik bizonyos kölcsönös egymásra utaltság. De nagyon nem mindegy, hogy ezeket a kártyákat miként játssza majd meg az új görög vezetés. Konfliktust generálva, vagy végső soron mindenkinek jónak tűnő fokozatos kilábalást és – hihető – érdemi változást vizionálva, és el is hitetve!
A következő hetek-hónapok valahol nem kis részt az idegek játékát is hozzák. Amiben, ha bármelyik oldalon bárki túlságosan mellé lép, a következmények beláthatatlanok lehetnek.
