A brit politika, a „brit másság” az európai integrációban évtizedek óta sokakat idegesít Brüsszelben és EU-barát fővárosokban. De eddig csak kevesen vették a fáradtságot, hogy megérteni is akarják a különbségek tényleges okait. Pedig abból talán még valamifajta közeledés is kinőhet. Az immár bizonyosra vehető 2017-es brit EU-tagsági népszavazás talán erre is rákényszerít még.
Cameron eddigi viszonya az EP-partnerekhez kétségtelenül sokakat zavart, és távolról sem csak a „szorosabb integráció” hívei között. Nem az volt ugyanis sokak szemében a legnagyobb baj vele, hogy a többség által vallott közösségi politikák egy részét nem szerette. Hanem, hogy sohasem tette egyértelművé, tételesen mi is a baja az EU-val, az EU-brit viszonnyal, és pontosan min szeretne változtatni. Csak kioktatóan elutasító volt.
Gyakran virulensen EU-szkeptikus retorikáját – ami különösen sajtóértekezletein volt tetten érhető, és ami bennfentesek szerint esetenként meglepő eltérést mutatott ahhoz képest, amit a brüsszeli tárgyalóterem zárt ajtaja mögött mondott – szinte sohasem kísérték konkrétumok. Többször is megrendezett, sok órás egyeztetései Angel Merkel német kancellárral sokszor köszönő viszonyban sem voltak egyes EU-politikákat érintő másnapi bejelentéseivel, vagy kormányának intézkedéseivel (például a munkavállalás kapcsán).
Igazából kiszámíthatatlan volt és az is maradt. Amit nyilván meghatározott hátországának kiszámíthatatlansága. De talán főként: generációjának értetlensége és frusztráltsága általában az „EU-jelenséggel” szemben.
Szigorúan véve ugyanis, tisztán gazdasági-nemzeti önérdek alapján is, Nagy-Britanniának viszonylag kevés tényleges felpanaszolni valója van az Európai Unióval szemben. Közelmúltban közzétett tanulmányában a Schuman-alapítvány emlékeztetett, hogy az elmúlt évtizedekben a brit politika szinte mindent elért, amit akart. Kimaradt kulcsfontosságú új közösségi politikákból – mint a közös pénz, a Schengen-egyezmény, vagy az Alapvető Jogok Európai Chartája -, anélkül, hogy bármiben is sérültek vagy gyengültek volna a számra igazán fontos belsőpiaci érdekei és képességei. Szerződésmódosítások idején minden alkalommal külön biztosítékokkal is alátámasztva meg tudta őrizni a kül- és védelempolitika nemzetállami kontrollját, miközben számára kedvező módon a szabadkereskedelmi nyitás vált a főiránnyá az EU-külkapcsolatokban.
Még abban is neki kedvező irányt vettek az események – jóllehet, ez már nem kizárólag rajta múlott -, hogy néhány év alatt lezajlott az EU/EK történetének példátlan léptékű kibővítése, lényegében hasonló léptékű tényleges integrációs mélyítés nélkül. Cserébe mindmáig – növekvő taglétszámmal és ellenérdekkel szembesülve is – meg tudta őrizni Thatcher asszony „rebate”-jét (közösségi költségvetési visszatérítését).
Még a brit politika által legtöbbször emlegetett brüsszeli „mindenbe beleszólás” sem áll meg úgy a lábán, ahogy ezt sok brit politikus – és a mérhetetlenül felszínesen EU-ellenes brit média – azt előszeretettel beállítja. Történetesen éppen a brit kormány megbízásából vizsgálták szakértők két éven át a jogalkotás mintegy 30 területét, és arra a következtetésre jutottak, hogy nem történt eltolódás a közösségi kompetencia felé a nemzeti kárára.(Ez az eredmény annyira zavarba hozta a Cameron-kormányt, hogy az egészet inkább elhallgatták.) Mindeközben immár évek óta kitüntetett bizottsági prioritás – Juncker egyenesen a bizottság első-elnökhelyettesét tette felelőssé érte – a fölösleges joganyagok kigyomlálása a közösségi törvénytárból. Van is ellene elkeseredett felzúdulás az Európai Parlamentben.
Valami elromlott – vagy mindig is rossz volt?
Hol történt akkor a törés? És miért? A válaszhoz valószínűleg messzebb kell menni. Előbb azonban el kell ismerni, hogy akadnak azért közvetlen tényezők is. Ilyen mindenekelőtt a pénzügyi-gazdasági válságra válaszul formálódó új európai uniós „gazdasági kormányzási modell”. Kezdve az európai szemeszterek és gazdasági előrejelzések, (a „kettes”, „hatos” és hasonló csomagok, szankciók) rendszerével, el egészen – és ez számít igazán problematikusnak Londonban – egy mind kézzelfoghatóbbá váló európai bankunió kialakulásáig. Benne EU-szintű bankfelügyelettel, közös szanálási mechanizmussal. Európa legnagyobb pénzpiacának házigazdája, amelyik az eurónak ugyanakkor nem része, és saját kifejezett szándéka szerit „soha nem is lesz része”, ezt láthatóan „köreit különösen zavaró” jelenségként éli meg.
Hasonlóképpen van valóságalapja – még ha el is túlzott, és retorikájában sokszor indokolatlanul ellenségesen tárgyalt – a más tagállambeli munkavállalók kérdésének is. Tény, hogy évről-évre százezrek próbálnak szerencsét a szigetországban. És bár statisztikák sora mutatja, hogy ezek az emberek nagyobb részt nem az EU-ból érkeznek, továbbá, hogy a legtöbb esetben nem munkahelyt vesznek el, hanem hiányzó munkaerőt pótolnak, (miközben adóbefizetésük messze meghaladja a szociális ellátórendszerek igénybevételét), válság idején, amikor szükségszerűen mindenkinek egy kicsit rosszabb, mindig könnyebb az „idegeneket” megtenni bűnbaknak. (Mellesleg, ha valahol, akkor itt érhető tetten leginkább a UKIP élesen xenofób befolyása a brit kormánypolitikára.)
De az igazi gondot a Cameron-féle politikai elit számára még csak nem is mindezek jelentik. Magával az EU-val, illetve és főként az EU számukra alig érthető kontinentális felfogásával van bajuk. Hiába vált mára már (de facto..) közösségi nyelvvé éppen az angol. Ebben a vonatkozásban a csatorna két partján angolul is más nyelvet beszélnek.
Szerepe van ebben, hogy ez a (brit) generáció már úgy nőtt fel, hogy szinte a közöspiaci belépés óta folyamatosan, könyörtelen szisztematikussággal zajlik egy arcátlan agitálás a brit médiában mindennel szemben, ami „Brüsszel”. A „nem választott bürokraták diktatúrája” évtizedek óta sulykolt ostobaság, amit igazából sohasem ellensúlyozta mérvadó – politikai, sajtó, vagy akadémiai/intellektuális – ellenérv a brit közvélemény felé. A dolog már-már felfogható évtizedes mega-agymosásnak. Érzelmi alapon indult, de főként Cameronék színrelépésével immár politikai erővé nőtt.
A mindezek iránti fogékonyság pedig alighanem egy még mélyebb okban gyökerezik. Az „európaiság” eltérő történelmi tapasztalatok alapján való megélésében. A mindebből fakadó (kontinentálistól) gyökeresen eltérő brit (sziget-)mentalitásban.
Mire gondolunk? Tudjuk, a kontinentális – no meg az EU-intézményi – retorika a hajdani közös piac (jelenlegi EU) eredendő „lét-okának” az európai békemegőrzést, a hatékony, intézményesített konfliktuskezelést tekinti. Ami mögött az a kontinentális megtapasztalás - a számtalan európai nemzet sok évszázados (ezredes..) visszatérő konfliktusainak azon emléke - áll, hogy a közös piacig nem létezett még soha olyan szerződéses rendszer, ami tartósan fenn tudott volna tartani nemzetállamok közötti status quo-t. Illetve, ami ne váltott volna ki az alól kibújni akaró (és végül tudó) új szerveződéseket, és végső soron újabb konfliktusokat.
Az EU alapítóit e megtapasztalás motiválta abban, hogy olyan megoldást keressenek, amelyben a tagállamok egymás sakkban tartása (pláne kényszerítése, fenyegetése) helyett az érdekközösség, az egymással való összefonódás, az egymástól való – önként vállalt – fokozatos függőség rendszerében élnek. Ezzel ugyanis önérdekből is kizárható az, hogy egymásnak ártani akarjanak, mert hiszen akkor önmaguknak is kárt okoznak.
A szuverenitás-megosztás elhíresült gyakorlatának, és a mindezt megtestesítő (tagadhatatlanul bonyolult uniós) intézményi mechanizmusoknak a hátterében Európa kontinentális oldalán ez a történelmi élmény és tudatos stratégiai számítás áll.
A szigetországi védettségből és mintegy évezredes függetlenségből kitekintő brit mentalitás számára mindez jórészt idegen és csak kevéssé érthető. Önmaga számára pedig még kevésbé elfogadható. Ezért van az, hogy az Egyesült Királyság sohasem vált kontinentális értelemben „igazi” EU-taggá. Csupán számára remélt előnyök kedvéért beletörődött bizonyos szuverenitás-megosztási kötelezettségekbe. De ahol lehetett, még ezek alól is sokszor mentességet, kivételt kért, vagy ha mégis részévé vált, láthatóan kényszerzubbonyként élte meg, és igyekezett ez utóbbiak rendszerén belülről lazítani, mintegy „bomlasztani” azokat.
Főként, hogy a tagállamok közötti integráció nem állt meg a kezdeti fázisban. Mert közben ennek az oldalnak – a szuverenitás-megosztásnak - is megvan a maga önmozgása. A vámunió egységes piacot teremt, az egységes piac indokolttá teheti a közös pénzt. Miként a személyek szabad áramlása meg szükségszerűen maga után vonja a vízumok egységesítését és általában a bel- és igazságügyi együttműködést, hiszen határok nélkül egységessé válik a belső tér. A dolgok egymásból következnek.
Cserébe az eredmény még idegenebbnek tűnik az ilyen szempontból közben sokkal kevesebbet változott brit mentalitás szempontjából. Erről mondja azt Cameron, hogy „másról volt szó” negyvenkét éve, a brit csatlakozás idején.
Csak ha ezt a hátteret is számításba vesszük, akkor érthető igazán a mindenkori – köztük a mai – brit politika „mássága”, közvéleményének idegenkedése, politikai elitjének más koordinátarendszerbe illeszkedő prioritás-sorrendje. Cserébe, a tapasztalat azt mutatja, hogy aki kész belegondolni ebbe, az sokszor hajlandó többet is megengedni a briteknek egy-egy különalku kitárgyalásakor. No, feltéve, hogy amúgy lát a maga számára elég hasznot és értelmet abban, hogy Nagy-Britannia a többiekkel együtt legyen. Akkor is, ha egy kicsit - más.
És most mi lesz?
Cameron elmúlt öt éve, azzal, hogy nem tudta megregulázni saját pártjának élesen eurószkeptikus hangadóit, tehát fokozatosan behódolt, amit indokolni látszott a UKIP kívülről érkező (ugyancsak EU-ellenes) nyomása is, mostanra eléggé merev pályákra állította az EU-brit viszony lehetséges alakulását. Programja egyik központi elemévé tette a „tagsági viszony újratárgyalását” (jóllehet, ennek lehetséges konkrétumaival mindmáig adós), és különösen az ő miniszterelnökségének folytatása mellett megkerülhetetlen befejezett ténnyé vált, hogy hamarosan EU-tagsági népszavazás lesz brit földön.
A sajtó persze örömmel csámcsog az egészen, már azt számolgatják, hogyan fog kinézni az EU Nagy-Britannia nélkül. Pedig a dolog még akkor sem ennyire azonnali, ha valóban ide fajulnának a dolgok. 2020 előtt biztosan nem kerülne sor brit kilépésre, hiszen még ha 17-ben a többség erre is szavazna, a feltételek kitárgyalása minden bizonnyal hónapokat vesz majd igénybe, amit legóvatosabb becslések szerint is minimum két éves átmeneti szakasz fog követni (minimálisan a jelen hét éves közösségi költségvetés keretei között maradva). Szóval attól, hogy Cameron nyert, a britek nélküli EU még nem holnapra esedékes.
Elgondolkodtató az is, hogy sok sajtójelentés olyan brit közvéleménykutatási adatokból idéz, amelyekben most már hónapok óta az utóbb évek legmagasabb EU-támogatottsága derül ki (mintegy 10 százalékos többséggel). Az efféle felmérések megbízhatóságát persze éppen a mostani választást megelőző kutatások és előrejelzések csúfos leszerepelése járatta le ismét. De azért mellette szól egy sor tény is.
Mindenekelőtt az, hogy a brit üzleti élet nagy része, valamint a City is jobbára bennmaradás-párti. Továbbá, hogy mostantól a brit parlamenten belül is komoly befolyással bírnak majd a kifejezetten EU-tagságot pártolók (skótok!), akik azzal is érvelnek, hogy ha London kimegy az EU-ból, akkor ők viszont kimennek a brit unióból. További szempont lehet, hogy maradásra intenek a legfontosabb brit szövetségesek (Egyesült Államok és Írország) is. Vagy az, hogy britek milliói élnek (szívesen…) más EU-országokban.
Mindez legalábbis ad némi valószínűséget annak, hogy a kilépést a hivatalos brit politika is igyekszik majd elkerülni. (Zsarolni – az EU-val esedékes tárgyalásokon – persze fog vele. De komolyan aligha gondolja majd. Más kérdés, hogy ezt a többiek is tudni fogják.)
Az igazi gond a kommunikációval lesz. Hogyan lehet majd egyszerre kilépéssel fenyegetőzni Brüsszelbe, és bennmaradást ajánlani odahaza? Hogyan lehet majd nagyon rossznak minősíteni az EU-világot a választási kampányban, és mindehhez képest minimális módosításokat érdemi változásként eladni majd a (tagsági) népszavazási kampányban.
Mert előre sejthető, hogy végül az utóbbiról lehet csak szó. Mélyreható szerződésmódosítás nemcsak azért elképzelhetetlen ugyanis, mert ehhez egyértelműen hiányzik a készség a többi tagállam részéről, hanem mert időből is kicsúsztunk már. Még ha adott is volna a nyitottság ilyen jellegű változtatások kitárgyalására, és még ha ez utóbbi ősszel – hamarabb már aligha volna lehetséges – meg is kezdődne, éppen, mert érdemi kérdésekről lenne szó, fél évnél előbb aligha végeznének vele. (Az eddigi tapasztalat inkább másfél-két év volt.) És utána jönne még a 28 ratifikáció – 27 tagállam, plusz az Európai Parlament -, vele a föderációknál a tartományi egyetértés is, helyenként pedig a kötelező népszavazás (például éppen az Íreknél).
Kizárt, hogy mindezzel egy 2017-es brit népszavazásig végezni lehessen. Más kérdés, hogy mindeközben az EU-országok – és intézmények – többsége igazából szívesebben látná a brit gazdaságot (és katonai nagyhatalmat) unión belül, mint kívül. (Ha valakinek/valaminek a távozását sokan örömmel vették volna, az nem annyira Nagy-Britannia, hanem a jelenlegi brit kormány volt. Ezzel azonban már nem lehet számolni.)
Van tehát bizonyos fokú készség EU-oldalon is. De ez alighanem csak kevésbé ambiciózus korrekciókra ad lehetőséget. A jelenleg látható forgatókönyvek szerint, ahogy azt a napokban a Bruxinfo is megírta, leginkább a következőkről lehet majd szó:
1.) Újabb jogszabályi garanciákat adhatnak az eurózónán kívüli tagországoknak, hogy nem zárják ki őket a zónán belüli lényegi döntések meghozatalából (nyugtatás a City felé).
2.) Viszonylagos szabadkezet kaphat London a nemzeti szociális ellátórendszerek hozzáférésnek a meghatározásában. (Ez különösen azóta könnyebben lehetséges, mióta tavaly az Európai Bíróság egy próbaperben elismerte a tagállamok jogát arra, hogy adott esetben ne ismerjenek el EU-polgárt szociális ellátásra jogosultnak.)
3.) És egy lehetséges szimbolikus engedmény: esetleg kikerülhet az alapszerződésből az a brit szemnek különösen zavaró meghatározás, hogy „Az Európai Unió működéséről szóló szerződés célja, hogy Európa népei között egyre szorosabb egység jöjjön létre” („ever closer union”).
Mindezek mellett pedig folyik majd tovább a Timmermans-féle joganyag-ritkítási akció. Aminek 2017-re szintén lehetnek látható eredményei is.
A kommunikáció felelőssége pedig abban lesz majd, hogy mindezt elegendő érvként tüntessék fel az évtizedek alatt eurószkeptikussá nevelt brit közvélemény nem kis része felé is. Történelmi léptékű következmények múlhatnak rajta.
