Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonkét éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Már hetek óta szélsőséges véleményektől hangos a média és a politikai színtér a görög ügy kapcsán. Pedig a kérdést csak akkor tudjuk fair módon megítélni, ha nem önmagában nézzük, hanem annak teljes környezetét is. Mert amit most megélünk, például egy reggelig tartó euró-csúcsban, a polarizált álláspontokban, a görögökre kiszabott kemény feltételekben és hasonlókban, abban egyaránt jelen van a 2008-2009-es válság sokadik (társadalmi-politikai) utóhulláma, az euró több kivédhetetlen rendszerhibája, meg persze a görög valóság teljes előtörténete.

merkel_ciprasz_540jpg.jpg

Ha egy pillanatra elvonatkoztatunk a görög-dosszié konkrétumaitól, akkor a legfeltűnőbb az elmúlt hónapok - de különösen hetek-napok - fejleményeiben Görögország kapcsán a sok, már-már vége nélküli ülésezés. Hovatovább állam és kormányfők, saját országuk ügyeit félretéve, újabban mondhatni heti gyakorisággal amiatt ültek órákat – legutóbb egyfolytában csaknem huszonnégyet – Brüsszelben, hogy a görög a kérdést vitassák. Miközben pénzügyminisztereik ugyanezt már-már megszakítás nélkül teszik (ha a telefonos konferenciákat is beszámítjuk), mondhatni hónapok óta.

Ha minden a helyén volna, bármilyen összetett és nagy tétekkel bíró is egy probléma - mi több: még ha a résztvevők némelyike helyenként cinkkelt lapokkal játszik is -, ennyi erőfeszítéssel néhány hét alatt dűlőre kellett volna jutni. Ez azonban most mégis ilyen nehezen jött össze. És ilyen áron.

Nyilván van ebben valami abnormális. Valami, ami a görögöktől immár független a történetben. És alighanem célszerű innen kezdeni.

 

A rendszerben lévő okokról

A dologra több magyarázat is van, egymással párhuzamosan, sok esetben egymást erősítve, feltételezve is. A legfontosabb maga a tény, hogy miközben itt egy euró-övezeti probléma kezeléséről van szó, addig az utóbbiban használt közös pénz mögött nem egyetlen közös államalakulat áll, hanem szuverén államok közössége. 

Formális közgazdasági logika szerint minden fizetőeszköz feltételezne egyetlen közös (akár föderális) egy-állami politikáit (gazdaságirányítás, költségvetés, politikai kontroll stb.) és ehhez kapcsolódó eszközrendszert. Itt azonban másról szól a történet.

Mindenki tudja, hogy az EU – de még az eurózóna is – nemcsak, hogy nem egy közös állam, de belátható időn biztos nem is fog azzá fejlődni. Az ebbe belevágó országok mégis bevállalták, hogy közösen üzemeltetnek egy olyan valutát, aminek bázisát tehát széttöredezett nemzetgazdaságok és nemzetállami költségvetések, továbbá széttöredezett politikai prioritások alapján működő kormányok és nemzeti parlamentek alkotják. Mégis megtették. Ami mögött nyilván megvolt a menedzselhetőségben vetett hit. Az utóbbi központi magva az volt – jókora leegyszerűsítéssel –, hogy az eurón közel azonos alapokon álló gazdaságok és társadalmak osztoznak majd, amelyek egymáshoz közeli fejlettsége, és főként: önként vállalt kölcsönös együttműködési szándékuk lehetővé teszi, hogy eurót menedzselő kérdésekben úgy viselkedjenek, mintha (mégis) közös államalakulatot alkotnának. („Kvázi-állam”.)

Rásegítésként a biztonság kedvéért azért megszabtak néhány számszerűsített kritériumot, és ezek betartására kényszerítő jogi eszközt is. Ha úgy tetszik: ha nincs is közös állam, de van közös állami felelősségben gondolkodó nemzetállamok közötti egyetértés, meg néhány olyan jogi behatároló tényező, amelyek közös kormány helyett közvetve terelik a különböző kormányokat viszonylag azonos irányokba.

Legalábbis ez volt a hipotézis. A görög probléma, de különösen a jelen görög kormány azért kezdte egyre kezelhetetlenebbül megterhelni mindezt, mert velük és altaluk történt meg először, hogy valaki ki akart lépni ebből a hipotézisből. Megszegte a közös kereteket alkotó szabályokat (azokat már régen – ld. deficit és államadósság), és idén január óta a közös pénz működtetéséhez szükséges közös akarattal sem óhajtott többé együtt haladni – miközben kilépni sem akart belőle. Léte, viselkedése viszont folyamatosan a közös pénzen keresztül hatott mindenki másra, nem utolsó sorban magára erre a fizetőeszközre.

Mindez rávilágított arra, hogy mennyire sebezhető, és adott esetben a működésképtelenség határáig sodródó tud lenni az „azonos irányba kormányzás” hipotézise, ha egy, vagy több komponense nem akar (vagy nem tud) részt venni benne, netán kifejezetten ellene dolgozik. A sok, egymást követő ülés meddő egyeztetéseiben és dokumentum-cseréiben ez a tehetetlenség manifesztálódott. (Egészen addig, amíg a Ciprász-kormány a maga meggondolatlan politikájával nem hozta olyan kiszolgáltatott helyzetbe magát és országát, hogy végül kénytelen volt mindent elfogadni. De erről majd később.)

 

Az EU-ban rejlő okokról

A másik ok és magyarázat, hogy a dühödten EU-ellenes sajtócikkek és politikai nyilatkozatok ellenére az EU távolról sem egyetlen akarattal bíró diktatúra, hanem éppen, hogy a tagállami szándékok-akaratok-érdekek és törekvések összetevője. Mondhatni ez utóbbiak túsza.

Sokak fejében él az a kép, hogy az „EU”, mint holmi elvont központi entitás, kitalál valamit, aztán rákényszeríti akaratát a tagországokra. A valóságban pont fordítva van. A tagországok, sokszor hónapok-évek elhúzódó alkudozásain keresztül megállapodnak valamiben – aztán a végeredményt elnevezik EU-nak. Máshol van a kocsi és a ló.

Jelen esetben, az ilyen aktuális, tagországok közötti alkudozásokat meghatározó nemzetállami szándékok-akaratok-érdekek – nem kis részt szintén a válság hatására is – ma nagyon is kötött pályán haladnak, amelyek iránya nem feltétlen esik egybe például a Ciprász-kormányéval. Ezen adottság meg nem értéséből táplálkozott a görögök azon közelmúltbeli tévedése, hogy ha náluk teljesen demokratikus módon megszavaznak valamit (ld, népszavazás), akkor azt tiszteletben kell tartania mindenki másnak (nem görögnek) is. Mivel a többiek ennek ellenére készek és képesek voltak ellenükre dönteni, ezért Athénban – meg nem mellesleg sok nemzetközi sajtótermékben is – ma sokan a demokrácia megtiprásáról és diktatúráról beszélnek.

Az persze igaz, hogy ha adott egy nemzetállami többség által kinyilvánított szándék vagy értékelés, akkor azt legalábbis illik tisztelettel meghallgatni. De ettől még nem biztos, hogy megvalósítható is, ha a partnerek mindegyikénél ugyanúgy létező ottani mögöttes társadalmi többségi akarat viszont mást preferál. Immár tagállami többségi akaratot determinálva. 

Végül, még mindig az euróban résztvevő országok viselkedésének eredetét vizsgálva, elkerülhetetlen emlékeztetni arra is, hogy ezek népeit, gazdaságait, parlamentjeit és kormányait az elmúlt öt évben jó néhány erőteljes külső hatás érte.

Kezdve a pénzügyi buborék 2008-2009-es kipukkanásával, aminek önmagában végkép semmi köze nem volt sem az euróhoz, sem pedig a görögökhöz, cserébe kihatásaiban rövid időn belül durván megjelent mindenkinek életében. Például úgy, hogy megmutatta az euróban résztvevő gazdaságok „válságálló-képességét”, azaz költségvetésük valós állapotát, versenyképességük tartalékaikat, és mindezek révén is (penz)piaci vonzerejüket.

Ez a vizsga az, amiben a görögök azonnal összeroppantak. Elkerülhetetlen volt, mert náluk javarészt akkor már évek óta blöffön (köztük statisztikai csaláson) alapult az egész, amit az európai bizottsági jelentések vagy nem vettek észre, vagy csak szelíd hangon megdorgáltak, a piaci spekulánsok azonban lényegre törő brutalitásukkal azonnal mindent leleplező módon léptek fel. De persze hamarosan kiderültek a gyengeségek még jó pár tagországban.

Mindez társult azzal, hogy a válság felszínre hozta az eurónak is a maga „válságálló-képességét”, azaz az utóbb aztán rengetegszer tárgyalt rendszerhibáit. Amik „békeidőben”, mint látszott, akár tíz éven át is csendben elvoltak. De azonnal láthatóvá váltak, amikor védekezni, cselekedni, beavatkozni, támogatni, megfegyelmezni kellett volna.

Ma már feledésbe merült, de ebből a szempontból sem árt felidézni, hogy a 2010-es első görög támogatási program még úgy született, hogy nem állt mögötte közös alap, vagy forrás, hanem az euró-tagok kétoldalú nemzeti hiteleit koordinálta egy közös csomagba az Európai Bizottság. Merthogy más még nem létezett! De ugyanígy hiányos volt a pénzpiaci szabályozás, a tagállami gazdasági kormányzás és költségvetési helyzet figyelemmel követése, esetleges korrekciós lépések kikényszerítése, és mennyi minden még!

Összességében elmondható, hogy ha megítélésünk szerint az a megközelítés téves, hogy a görög válság oka az euróban és az EU-ban rejlik, de az viszont ténykérdés, hogy a görög probléma rövid idő alatt euró-problémává is vált. Szétválaszthatatlanul. Már kirobbanása idején, 2009 végén, 2010 elején is a fő gondot nem az jelentette, hogy miként alakul egy, az EU GDP-jének 2 százalékát kitevő államháztartás helyzete, hanem hogy magával ránthat-e mindez más uniós tagországokat is, végső soron megrendítve magát az eurót is.

Ezért is, hogy a 2010-es első, görög válságnak szentelt EU-csúcs utolsó bekezdése nem azt szögezi le, hogy a résztvevők mindent megtesznek majd a görög gazdaság megsegítésére, hanem hogy minden eszközzel védeni fogják – az eurót. Mert nyilvánvaló volt, hogy a kettő szorosan összefügg. Ami egyúttal további elismerése volt az euró sérülékenységének – tehát további rendszerhibáinak.

 

A válság politikai szakasza

Végül, a válság mára talán legmeghatározóbb módon ható következménye, hogy mint minden válságban, ebben is különböző ciklusok követik egymást. A pénzügyi buborék kipukkanását ugyan kezdetben nem követte olyan mértékű gazdasági összeomlás, mint a múlt századi nagy válság idején, úgyhogy eleinte az ilyesmit követő társadalmi elégedetlenségek árát is látszólag sikerült megspórolni. Valójában csak rövid tűzszünetről volt szó, amíg a lebénult bankszféra helyett közpénzekből finanszírozták a kormányok a gazdaságok működését. Az ebből eredő túlzott és állandó hiányt és eladósodást azonban már nem merték felvállalni, szemben az amerikai válságkezeléssel, (igaz, ez utóbbinál rendre mindenki megfeledkezik arról, hogy a dollár mégiscsak világvaluta (is), aminek finanszírozása ennyiből egyedi módon több lábon is áll).

EU-oldalon mindenesetre a tagállamokban a hirtelen elszaladt nemzeti költségvetési hiányok drasztikus lefaragása óhatatlanul mégis elhozta a gazdasági, szociális, foglalkoztatási megszorítások időszakát is. Amivel viszont mégis beköszöntött a társadalmi elégedetlenségek, és vele a - gazdaságit többnyire mindig követő - politikai válságok ciklusa is.

Az utóbbi megjelenési formája mindenütt hasonló: életkörülmények romlása, kiábrándulás az addig kormányzó középpártokból és általában a politikai a hagyományos politikai pártokból és intézményekből, nyitottság a szélsőségek, a populizmus, és eltérő amplitúdóval a nacionalizmus felé. Alig volt választás európai országban az elmúlt hónapokban-években, ahol ez a jelenség ne ütötte volna fel a fejét. Beleértve a legtöbb esetben – jóllehet, nem mindenhol – az addigi kormányok sokszor megalázó arányú leszavazását is.

Nem, nem tévesztettük szem elől, hogy voltaképpen valahol a görög válságról szólnának ezek a sorok. De mint bevezetőben jeleztük, e körülmények érdemi számba vétele nélkül óhatatlanul csak üres vagdalkozás a legtöbb ítéletalkotás görög-ügyben. Az utóbbi ugyanis nem légüres térben létezik és nem önmagában alakult mostani állapotáig, hanem mindezen körülmények között. Azokkal kölcsönhatásban.

Egyszerűen ténykérdés, hogy a mai döntéseket erősen befolyásolja, vajon a tagállami reagálások mögött milyen nemzetgazdasági/nemzetállami-társadalmi állapotok és indulatok húzódnak? Vagy, hogy mit sikerült javítani például az euró rendszerhibáin? (A közös államiság hiányán nyilván továbbra sem tudtak változtatni. De a közös szabályozó környezett például már masszívabb, eseteként harapósabb is lett.)

Innen nézve a kérdést, a „hitelezői terrort” hónapokon át elutasító Ciprász-kormány hatalomra kerülése Görögországban, és a sok szempontból idegengyűlölő, szélsőséges, továbbá a „megbízhatatlan görögöket” megbüntetni akaró finn nemzeti párt kormányzatot befolyása Finnországban ugyanannak a jelenségnek a kinövései. Csak éppen különböző oldalról, és a helyi körülményekhez igazodva. De mindkettő válságtermékek egyaránt.

 

Görögországban átszakad a lánc

Görögországban az tette mindezt súlyosabbá, hogy náluk az addigi politikai elit és az intézmények tagadása nem merült ki abban, hogy az ettől markánsan eltérő erőket bejutatták a parlamentbe, hanem kormányra is emelték őket. Ezzel – EU-szempontból – voltaképpen Görögországban szakadt át először a lánc, és vált a szélsőség központi (tagállami politikát formáló) hatalmi tényezővé. Ami értelemszerűen azzal is járt, hogy ezzel ez a jelenség az EU- (euró-)szintű döntéshozásban nem csupán egyes kormányok kiszámíthatóságát zavaró tényezőként tűnt fel, hanem effektíve odaült az asztalhoz a többiek mellé, és immár az uniós döntéshozás megkerülhetetlen része lett.

És itt zárul be a kör: az euró mögött nincs közös állam, csak az a várakozás, hogy a közös pénzen osztozó különböző államok azonos alapokon állnak és készek közös államként viselkedve stabil hátteret kínálni e közös pénznek. Ehhez képest a válság nyomán gerjedt politikai viharokban több országban is egymástól eléggé széthúzó politikai hitvallások kormányzatot befolyásolni tudó tényező váltak. A görög lánc átszakításával pedig közvetlenül is a közös pénz menedzsmentjét alkotó „kormányzótanács” tagjává váltak. 

Mindez még mindig elsülhetett volna jól is. Korábban már írtunk arról, hogy dacára Ciprászék marxista hangütésének, meg lett volna a készség brüsszeli és tagállami részről egyaránt a konstruktív együttműködésre (és kezdetben még az engedményekre is), mivel a hagyományos görög középpártok több évtizedes korrupt rendszerével az utóbbiak is torkig voltak már. Egy igazi „rendszerváltó erő”, még ha balról jön is, tudott volna szimpátiát generálni maga számára.

De hát a szélsőségek attól szélsőségek, hogy szélsőségekben gondolkodnak, viselkednek. Így válhatott a görögök sajátbejáratú tragédiájává, hogy a válság közepén olyan vezetést emeltek kormányra, amelyik hosszú időn át csak a tagadásig és a körkörösen mindenki támadásáig jutott el, és amelyik saját ideái és indulatai közé zárva, a realitásokról alig véve tudomást vitt a falnak mindent és mindenkit. A görögök számára mindehhez képest érthető módon csak másodlagos, ha - mivel ezeket a közös valuta részeseként tették – vele az euró életét és menedzsmentjét is alaposan megkeserítették. Beleértve a szószerinti inzultusokat is, legyen bár szó Varufakisz pénzügyminiszterként tett obszcén ujj-felmutatásáról, a bizottsági és IMF-delegációk athéni szállodába zárásáról, (úgy, hogy közben nyilvánosságra hozták telefonszámukat és elérhetőségüket!), vagy éppen a német pénzügyminiszter fotójának athéni kiplakátolásáról (azzal a felirattal, hogy „öt éven át szívta a vérünket”).

Nem is volt sok barátjuk az asztal körül a vasárnapról hétfőre virradó éjszaka lezajlott újabb „görög” csúcstalálkozón.

 

A görög okokról

A kép teljességéhez tartozik, hogy a Ciprász-kormány valószínűleg nem tudott másmilyen lenni: a megelőző évek és évtizedek görögországi alakulása termelte ki őket, és nyilván nem véletlenül erre a retorikára akadt relatíve a legtöbb vevő az országban. Ami egy alapvetően romantikus-forradalmi lelkületű tagadása az addigi politikai elitnek, intézményeknek, és sok szempontból valahol a kapitalizmusnak is.

A realitások figyelmen kívül hagyása azonban még így is sokak számára kezdettől fogva nehezen érthető volt. Józanul gondolkodó ember nehezen tudta elképzelni, mire számítanak, ha egy olyan országban, ahol nincs számottevő ipar, nyersanyag, energia, szóval nagy volumenű eladható termék, ahol 180 százalékos az állam eladósodottsága, ahol nem számíthatnak ekkora nagyságrendben más külső hitelforrásra (Putyinnak sincs ennyi pénze..), viszont ahol az ország bankjainak a likviditása az Európai Központi Bank ellátásától függ, ott milyen alapon ígérhetnek olyat, hogy majd felmondanak minden addigi hitel-megállapodást?  

Ígér, nem teljesít, provokál, követel, vádol, kigúnyol, támad, majd megint ígér. Ilyen tánclépésekből állt a Sziriza-kormány fél éve az Athén és a hitelezők közötti tárgyalások idején. Pedig a másik oldalon is végső soron emberek ültek. Vajon tényleges azt hitték Athénben, hogy ezek a cikk-cakkok a partnerek számára a végtelenségig elfogadhatóak lesznek? 

Sokan vélik, hogy jó ideig elsősorban Varufakisz azon a meggyőződése húzódott emögött, hogy úgysem engedik bedőlni őket, mert egy görög csőd hasonló dominókat dönthet az euró többi gyenge lábon álló tagországában, és mert az euró veszélyeztetése a gazdag északi országoknak – így Németországnak – sem érdeke. Ha valóban így volt, az hatalmas hazárdírozás volt, különösen, hogy azzal a felelőtlenséggel párosult, hogy közben végkép kivéreztették a belső nemzeti tartalékokat. Önkormányzatoktól, egészségügyi alapoktól vontak el pénzt, hogy – akkor még - fizetni tudják az esedékes tartozásokat, addig is, amíg az „intézményi” oldal beadja a derekát. Amivel igazából maguk alatt vágták a fát, hiszen így a nagy leszámolást hozó euró-csúcs idején már régen nem a külső tartozások törlesztése, hanem a görög bankok második heti zárva tartása, és vele a görög lakosság pénzellátása volt Ciprász számára a tét.

De Sziriza-kormány legnagyobb vétke talán még csak nem is ez volt. Hanem az, hogy elhitette a görög néppel, hogy a görög-válság alapvető oka az EU és a nemzetközi intézmények megszorító politikájában, nem pedig a görög államvezetés évtizedeken át követett kormányzásában van. Amivel a tartós megújuláshoz elengedhetetlen szembenézés és belső öntisztulás útjáról térített le. 

Mellesleg jó pár indulatos (nem görög) cikk és szakvélemény a tanú arra, hogy a ciprászi érvelés sokakat megtévesztett az országon kívül is. Pedig a tények annyira makacs dolgok! Az elmúlt hetekben sokan leírták már, közülük inkább csak vázlatosan emlékeztetünk olyan adottságokra, mint hogy a görög államadósság már 2009-ben – tehát bármilyen külső mentőcsomag előtt – a GDP 127 százalékán állt, miközben a költségvetési hiány (EU-rekordot jelentő módon) a 15 százalékot is meghaladta. A folyó fizetési mérleghiány 2008-ban 16,5 százalék volt. Belső állapotai – a sok állami beavatkozás, a korrupció, a túlzott arányú (és politikai alapon foglalkoztatott) állami tisztviselői kar, a termelékenységet messze meghaladó bérezés stb. – a Világbank 2008-as listáján Görögországot a világ 181 országa közül a 108. helyre tette az „előnyös üzleti lehetőségek” szempontjából (adatok: Darvas Zsolt, Bruegel Institution).

Szóval, amikor 2010-ben Athén segítségért fordult az eurózónához, akkor nem korábban rákényszerített hitelek törlesztése miatt volt bajban. Hanem a saját múltja miatt. Az egymást váltó politikai klánok addigi gazdaságpolitikája, életvitele, túlköltekezése miatt. (Beleértve a 13.-14. havi nyugdíjat, ami sok esetben Európában példátlan módon 100 százalékos nyugdíjat jelentett, miközben a nyugdíjkorhatár évekkel korábbi volt, mint az európai átlag. Vagy ugyancsak ideértve a 2004-es Olimpiát. Amiről kezdetben ugyan azt állították, hogy „nyereséggel” zárult, de aztán hamar kiszivárogtak azok az adatok, amik már a valamivel több, mint 2 milliárd eurós bevétellel szemben közel 10 milliárdos kiadásról tanúskodtak. Nem meglepő módon, ha arra is emlékszünk, hogy a játékok előtt két évvel még annyira állt minden beruházás, hogy majdnem elvették Athéntól a rendezés jogát. Aztán két évvel később mégis elkészült és jókora luxusban ragyogott minden. Hogy milyen plusz pénzekért cserébe, azt csak az érintettek tudják.) Ez is nyilván a hitelek mennyiségét növelte.

Ma sokan emlegetik – az Európai Parlamentben is, még német képviselők is – az 1953-as londoni konferenciát, ahol első világháborús német tartozásokat engedtek el. Ugyan miért tagadja meg ezt a lehetőséget Németország és a Nyugat ugyanezt most a görögöktől? – teszik fel a kérdést. De vajon valóban közös nevezőre hozható egy háborúban – meglehet, saját hibájából – lerombolt országgal szembeni gesztus, meg az, ha valaki évtizedeken át egyszerűen jobban élt, mint amit megengedhetett volna magának és emiatt csúnyán eladósodott?

Ma népszerű az az érvelés is, hogy a 2010-es első görög támogatási program igazából a tagállami bankok megmentését szolgálta csak. Eszerint az egész nem volt egyéb, mint gazdag bankárok összeesküvése és a görög nép belehajtása egy tartozás-spirálba. Ez az érvelés megfeledkezik arról, hogy az a csomag, még ha valóban kizárólag a külső adósságok törlesztését szolgálta volna is – ami így ebben a formában nem igaz -, egyúttal tehát át is vállalta az addigi görög költségvetést nyomó törlesztési terheket, és a kormány elvben szabadabb módon fordulhatott (volna…) a gazdaság átalakítása felé.

A gazdag bankárok amúgy igen valószínűen valóban lobbiztak, nyilván mindenki igyekezett futni a pénze után. De itt is érdemes egy pillanatra megállani, és emlékezni, hogy e bankárok sem mind „külföldi gyarmatosítók” voltak, hanem harmaduk maga is görög: tönkretételük egy sor fontos görögországi bank ellehetetlenülését vonta volna maga után.

Ami pedig a külföldieket illeti: miért kellett volna a német, a francia, az olasz, és a többi - bankokkal Görögországban jelenlévő - kormánynak beletörődnie, hogy esetenként a hazai gazdasági életükben fontos szereplőnek számító bankjuk csődbe jusson, pusztán mert a görög kormány csődbe vitte a saját költségvetését? Különösen, hogy 2008-2009-es „buborék-válság” után vagyunk,! Amikor az EU-kormány és intézmények legnagyobb fejfájása az volt, hogy a gazdaság fő pénzügyi ellátója, a bankrendszer akkor még mindig mindenütt passzív ült a pénzén, és alig finanszírozták a gazdaságot. Az egész azt megelőző uniós program – köztük a 2009-es, közel 200 milliárd eurós gazdaságélénkítő tőkeinjekció bevetése – éppen a banki források kimozdítását is célozták. Mi sem hiányzott volna jobban, mint eközben egy újabb banki csődökkel szétzilálni az éppen csak hogy épülő új bizalmat!

Elviekben persze megtehették volna, hogy minden kormány megváltja a saját bankját a görögországi veszteségektől. De ez állami támogatás lett volna, emellett akkor meg az adott nemzeti büdzsét terhelték volna meg alkalmasint sok milliárdos kiadással valami olyasmiért, amiért végső soron más tehetett.

De egyébként is, aki ott volt 2010-ben, az tudja, hogy az akkori mentőcsomagot – ami tehát a már említett módon alapvetően improvizáció volt, hiszen nem léteztek még eurózóna-szintű mentőalapok – nagyon is akarta mindenki. Kezdve mindjárt a görög kormánnyal, de sok más tagország is (az eurót és saját gazdasági helyzetét féltve) erőteljesen támogatta.

 

Mi a tanulság?

A Ciprász-kormánnyal végül a július 12-13-i euró-csúcson tagadhatatlanul eléggé elbántak. Ez még akkor is igaz, ha csak kevés tud megvalósulni abból, amit akkor lenyomtok a görög kormányfő torkán. De most nem ez a lényeg, hanem magának az elbánásnak a ténye. Ez igaz. Az a leegyszerűsítés nem igaz, amelyik egyetlen felelőst akar mindezek mögé rakni, legyen bár szó „Brüsszelről”, az IMF-ről, vagy éppen Németországról.

Valójában a felelősségen láthatóan többen is osztoznak. Kezdve kétségtelenül a görög államnak az EU-taggá válás óta folytatott előéletével. Folytatva Ciprászék öt hónapos, mindenkit elidegenítő politikájával. Eljutva végül ahhoz a megkerülhetetlen adottsághoz, hogy a válság utóhatása a többi partnerországot sem kerülte el. Amely kapcsán talán nem árt emlékezni arra, hogy volt időszak, amikor Ciprászék szinte mindenkit sikeresen maguk ellen fordítottak: az északi hitelezőket az addigi megállapodás felrúgásának a szándékával, a déli (és egyes keleti, ld. balti) sorstársakat azzal, hogy ki akart bújni olyan intézkedések alól, amiket ezek fegyelmezetten végrehajtottak, egyes keleti tagországokat pedig a számukra némely esetben még mindig távolinak számító görög életszínvonallal. Ahogy a szlovák pénzügyminiszter fogalmazott: az átlagos szlovák nyugdíj a fele a görögének. Mi alapon várják, hogy a szlovák adófizetők nyújtsanak támogatást?

Ami pedig a tanulságot illeti: az euró szempontjából a legfontosabb talán annak egyértelmű bebizonyosodása, hogy a közös valutát működtető jelenlegi rendszer láthatóan nem visel el tartósan ekkora kilengéseket a résztvevő ország(ok) részéről. Vagy az összetartásra és kohézióra ösztönző körülményeket kell erősíteni, vagy bele kell törődni, hogy a széthúzó hatások végzetesen megtörhetik a közös pénz mögé – közös állam híján – rakott együttműködési kohéziót. Annak minden következményével együtt.

Címkék: görögország merkel eurózóna portfolioblogger Ciprász

23 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

http://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr177626728

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Fóris György: A görög ügy sokkal többről szól 2015.07.16. 08:39:01

Amikor 2010-ben Athén segítségért fordult az eurózónához, akkor nem korábban rákényszerített hitelek törlesztése miatt volt bajban. Hanem a saját múltja miatt.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

józsi113 2015.07.14. 12:00:47

Ez az elemzés egy elég bürökratikus szemléletet tükröz, amely képtelen egy adott rendszert kívülről, a mélyebb összefüggések értelmezésére és meglátására helyezni a hangsúlyt.

Az alapvető tévedése, hogy a görögök megmentését egy rendszer része ként, adott sablonok 8sztenderdek) szerint, és nem a görög helyzet egyedi megoldási lehetőségét venné alapul.
Konkrétan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a görög adósságot nemcsak rövidtávon, hanem hosszútávon is képtelenség és lehetetlen visszafizetni. Azonkívül nem a görög gazdaság rendbe tételére helyezné a hangsúlyt, mivel magát a problémát is pénzügyi problémának véli. Pedig ez egy alapvetően téves gondolkodási mód.

A reál gazdaság talpra állítása, a növekedés beindítása kellene, hogy az elsődleges legyen, mivel ez tudná megteremteni annak a feltételét, hogy az adósság cirka ~50%-át a görögök tényleg ki tudják fizetni, és a gazdaságuk nem lesz szétrombolva.
Az elmúlt 5évben 25%-ot esett a görög GDP, ezért nőtt 180% fölé az adósság, mivel nem a gazdaság rendbetétele, hanem pénzügyi áthidaló, és rövidtávú megoldásokat követett az EU, ami természetesen újból és újból kitermeli ugyan azt a problémát: tehát, hogy növekedés kell és nem pénzügyi mentőcsomagok.

Merkel lényegében hazudott a választóinak azzal kapcsolatban, hogy a görögöknek adott újabb és újabb kölcsön minden centje vissza lesz fizetve, hiszen ezt már az egyszerű közgazdászok is tudhatták, hogy ez lényegében lehetetlen.

Mészáros Laci 2015.07.14. 13:02:58

@józsi113:

"képtelen egy adott rendszert kívülről, a mélyebb összefüggések értelmezésére"

szerintem pedig az írás sok összefüggésre pontosan rámutat. fontos társadalmi összefüggésekre nem -- de azokra te sem...

Mészáros Laci 2015.07.14. 14:42:07

Fóris György nagyon sok fontos dolgot felsorol, amellyel egyébként azért hellyel-közzel tisztában kell(ene) lennie mindenkinek, aki nem három hete olvassa a Görögországról szóló híreket, hanem mondjuk 2008 óta.

Amire az írás nem tér ki (amire az előbb csak egy mondatban utaltam): miért viselkedett és viselkedik így Görögország. Vagyis miért ilyen érthetetlenül önsorsrontó a görög társadalom, és hogyan lehetne EZEN javítani.

1. A szociálpszichológia egyik megállapítása szerint azokkal az emberekkel szimpatizálunk, akik a miénkhez hasonó "alapértékeket" vallanak. A görög kormányok tehát azért olyanok, amilyenek, mert az átlag görög elfogadhatónak tartja mindazt, amit a görög politikusok tesznek. A demokráciábam minden nép olyan kormányt választ, amilyent megérdemel.

2. Egyik gumicsontom, Csepeli György - Prazsák Gergő cikke, ami egy 2008-as, csaknem egész európát felölelő szociológiai felmérés anyaga alapján készült. A teljes cikk is érdekes, de most csak az utolsó ábrát szeretném kiemelni:

konfliktuskutato.hu/images/stories/cikk_kepek/ITDP4-CSGY-PG-elnemmulofeudalizmus_html_5abra.gif

Bár a felmérés során sok tényező alapján határozták meg a "cselekvők", a "lázadók" és a "szenvedők" kategóriáit, lényegében arra szűkíthető le, hogy krízishelyzetben mi a fő irány: "nézzük mit tehetünk" (cselekvő) vagy "ki a felelős" (szenvedő + lázadó; a különbség közöttük inkább az, hogy a szenvedő a felelőstől várja, hogy valamit tegyen, ezzel felmentést ad magának a cselekvés alól, a lázadó pedig megtorlást akar).

Ezek az alap-attitűdök az egyéni kevert stratégiákban is hasonlóképpen megjelennek. A görög népesség kevesebb, mint 10%-a cselekvő - a Skandináviában közel háromnegyedük. Az attitűd kialakulása részben a gyerekkorra, iskolarendszerre vezethető vissza (a teljesítménycentrikus, büntető iskolarendszer a passzív/szenvedő attitűdre nevel), részben a tanult tehetetlenség nevű lélektani fogalomra. A változtatás is ezek figyelembe vételével történhet.

3. Az egyén és a közösség viszonya, a normakövetés belső motiváció. Hogyan gondolkodunk az erkölcsi rendről? Bizonyos értelemben rangsornak, de inkább fejlődési pályának tekinthető, egymásra épülő (a korábbit magába foglaló) kategóriák:
- A normákat be kell tartani, hogy elkerüljük a büntetést. Szemesnek áll a világ.
- A normákat be kell tartani, mert így elvárhatjuk, hogy velünk szemben is normakövetően viselkednek. Élni és élni hagyni.
- Ha egy csoporthoz (családhoz, munkahelyi közösséghez, focicsapathoz) tartozom, egyéni céljaim egy részéről hajlandó vagyok lemondani a csapat érdekében. A jó focista nem csak gólt rúgni akar, de gólpasszt is ad.
- Egy nagyobb közösség (nemzet) részeként azért tartom be a mindenkitől elvárt normákat (adott esetben közvetlen érdekeimmel szemben is), mert tudom, hogy a társadalom szabályos működése az én személyes jólétem feltétele.
- vannak alapvető emberi jogok (pl az önrendelkezéshez, sőt, az élethez való jog), amelyeket nem vehetünk el senkitől.
- tiszteletben tartom mások (emberi) méltóságát.
Ezek a lépcsőfokok Lawrence Kohlberg munkájának eredménye, erkölcsi dilemmaszituációkat megvitatására épülő beszélgetések során térképezte fel, hogy interjúalanyai melyik csoportba tartozhatnak.

Persze, egy villamosmérnök maradjon a kaptafánál.

bölcsészmérnök · http://pillanatkep.blog.hu/ 2015.07.14. 14:55:17

Sokan megkönnyebbülve olvasták, hogy megegyezés született végre a görög adósságválságban. Valójában semmi nem oldódott meg! Annyi történt csak, hogy Merkel győzelmet aratott ugyan, de közben az egész problémahalmazt abba az irányba tolta, ahol már egyre kevésbé lesznek jó lépések és hatékony megoldások. Éppen a németeknek kellene tudniuk a történelmi tapasztalatok alapján, hogy hova vezet egy diktátum, ami lehetetlen helyzetbe hoz egy országot. Hihetetlen, de úgy néz ki, hogy az EU vezetői nem képesek tanulni Európa történelméből.

Minél jobban beszorítják a görögöket egy lehetetlen helyzetbe, annál kétségbeesettebb lépéseket fogunk látni tőlük!

www.portfolio.hu/gazdasag/sulyos_imf-tanulmany_szivargott_ki_a_gorogokrol.3.216922.html

bölcsészmérnök · http://pillanatkep.blog.hu/ 2015.07.14. 15:27:35

A jelenlegi EU politika termeli ki és erősíti meg az EU-ellenes pártokat. Európát a saját inkompetens vezetői verik szét!

tothh · http://polizis.blog.hu 2015.07.14. 16:23:21

@Mészáros Laci: Hol elérhető a teljes Csepeli-Prazsák tanulmány? Engem érdekelne az egész, hogy miből vezetik le az országok közti különbségeket.

Egyébként csak az ábra alapján is látható, hogy a történelem masszívan befolyásolja az egyes társadalmak politikai kultúráját. Kirajzolja lényegében azokat a vonalakat, amiket Stein Rokkan is vizsgált Európa konceptuális térképében.

Egyébként, a következmények szempontjából még két dolog érdekelne. Egyrészt, vajon ez a megállapodás megoldást nyújt-e a görög állam, gazdaság, társadalom, politika komplex válságára? Szerény érzésem szerint nem, és pár év múlva megint előjön egy mostanihoz hasonló huzavona. (Egyébként épp most friss hír, hogy a sokak által "gyűlölt" IMF anyagában is az adósságelengedést tartják egy lehetséges előremutató megoldásnak.)

A másik dolog, ami érdekelne, hogy a görög válság egyértelműen "északiaknak" kedvező megoldása miként fog általában kihatni az EU-n belüli centrum-periféria viszonyokra. E helyzetben a periféria államai is a legkeményebb szigor mellett álltak. Kérdés azonban az, hogy a centrum nem tekinti-e ezt az egészet egyfajta precedensnek az EU egész struktúrájának jövője szempontjából? Magyarán, várható-e egyáltalában az, hogy az Unió erős, gazdag államai invesztálnának a konvergenciába, a periféria-államok (akár a jól teljesítő Baltikum) társadalmi felzárkózásának irányába. Vagy, amit én most valószínűnek látok, az erőpolitika fog érvényesülni, azaz nem nagyon látható esély egy a kelet felé szolidárisabb Európába, mivel az északi-nyugati kormányok saját jóléti rendszerüket féltő választóinak foglyai maradnak-e?

Mészáros Laci 2015.07.14. 16:59:50

@tothh:

a teljes tanulmány itt található:

konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=261%3Aaz-el-nem-mulo-feudalizmus

Nem, ez nem MEGOLDÁS. ami most történt, az a frontsebész életmentő beavatkozása. Talán nem kell amputálni, időt kapott a beteg.

A problémák kiújulása ellen... valami olyasmit kéne elkezdeni, amit a skandinávok 200 éve csinálnak az oktatásban, nevelésben, és akkor egy generáció múlva sokkal jobb lesz a helyzet.

A másik, irreális ötletem: Namíbia példája. Száz évvel a német gyarmati uralom alól "felszabadulás" után is a legcivilizáltabb feketeafrikai ország.

tothh · http://polizis.blog.hu 2015.07.14. 17:35:43

@Mészáros Laci: Köszönöm!

Hosszú távon nyilván a politikai kultúra formálása lenne a megoldás, de amint írod, a skandinávok is 200 éve gyakorolják. Nézetem szerint az együttműködés kultúráját kell valahogyan elterjeszteni, ha valami északról átveendő, ez mindenképpen. Csak sajnos az ottomán uralom alatt hosszú évszázadokat eltöltő társadalmak - legerősebben a görög - esetében az akkori túléléshez szükséges magatartásminták továbbélése a kudarc egyik fontos tényezője.
Amit még fontosnak tartanék: A perspektívát, a reményt, hogy van értelme változni, reformálni. Az imént kiszivárgott IMF anyag viszont pontosan azt mutatja, hogy generációs távolságon belül nem várható lényeges könnyebbség - ergó, félő, hogy ugyanúgy a "csak valahogy, ilyen-olyan módon éljük ezt túl" attitűd fog megmaradni.

bölcsészmérnök · http://pillanatkep.blog.hu/ 2015.07.14. 18:17:48

A staus quo haszonélvezői nem érdekeltek a jelenlegi szabályok és működésmódok megváltoztatásában. Ebből következően a mostani válságkezelés inkább csak eszkalálja a problémát, mint megoldaná azt. Ezzel megindult az EU eróziója! Egy humánumra épülő világban nem lehetetlenülhetnek el országok vagy emberek! Ha az EU nem kínál perspektívát a periféria országok számára, akkor azok könnyen arra következtetésre juthatnak, hogy az EU-n kívül kell keresniük a megoldást a problémáikra, hiszen a jelenlegi felzárkóztatási programok ellenére folyamatosan nő a centrum országok és a periféria országok közötti különbség.

Kivándorló 2015.07.14. 19:59:35

@józsi113:

Barátom, neked Szabolcsban vagy Borsod-Abaúj-Zemplénben a helyed. Te leszel ott a Megváltó.
A kisebbség kölcsönkér tőled, mert neked van munkahelyed, dolgozol, van pénzed, burzsuj vagy. Tehát adj neki a sajátodból, mert ő is elvárja, hogy magasabb életszínvonalon éljen. Ha esetleg visszakérnéd a kölcsönt, persze vakulj meg, hát mégis hogy képzeled te azt?
Bár neked nyilván természetes, hogy az nem jár vissza......

Kivándorló 2015.07.14. 20:06:50

@Mészáros Laci:

egyetértek a cikkel és veled is. Minden országnak alapvetően olyan kormánya van, amilyenek a polgárai. A görögöknél a kormány még a válság előtt simán meghamisította a statisztikákat, óriási hiányt halmozott fel már akkor is, mégis tojtak rá. Most meg nekik áll feljebb.
Magyarországon Gyurcsány ennél sokkal kevesebbet lódított, mégis mekkora botrány lett belőle! Szóval mi jóval előrébb vagyunk a görögöknél, de sokkal hátrébb mondjuk a németeknél. Ez van.

Kivándorló 2015.07.14. 20:13:55

@tothh:

nem igazán értem az eszmefuttatást. Vegyük például a szlovákokat. Mivel eurójuk van, nekik is be kellett szállni a görögök megmentésébe. Tiltakoztak is ellene, nem túl gazdag ország lévén. Hiába.
Ha mi is bent lettünk volna az euróövezetben, a mi kormányunknak is fizetni kellett volna. A kormány pedig a te általad is fizetett adókból finanszíroz. Ebben az esetben mit szólnál a dologhoz?
Persze ez csak költői kérdés. Egy olyan országban, ahol a társadalmi kohézió olyan gyenge, hogy még az ordító korrupció ellen sem akarnak az állampolgárok tenni, nyilván felesleges ilyen kérdéseket feltenni.

tothh · http://polizis.blog.hu 2015.07.14. 20:25:58

@Kivándorló: Az általam felvázolt dilléma lényege pontosan az, hogy pl. Szlovákia, vagy a Balti államok rendelkeznek-e olyan perspektívával ezen az EU struktúrán belül, hogy a jövőben ne az általad is vázolt "nem túl gazdag ország" (vagy inkább a centrumhoz képest igen szegény ország) kategóriájában maradjanak.
A probléma hasonló ahhoz, amit Techet Péter vetett föl: hvg.hu/velemeny/20150710_Szolidaritas_igen__de_nem_a_gorogokkel

Nyilvánvaló, hogy a görögök esete egyértelmű, ebben az országban mindenhol kilógott a lóláb. A kérdés pusztán az, hogy egy "jól viselkedő" országnak (az általam említett már euro-tag posztkomm. államok, de vehetjük tőlem a cseheket és lengyeleket is, Magyarországot szándékosan nem említem) milyen lehetőségeket biztosít a rendszer, hogy az életszínvonal tekintetében megközelítse a nyugati centrumot.

Éhes ló 2015.07.14. 20:36:31

Egy sajátos kérdésre nincs válasz sehol sem: ha a bankok (görögök és mások a mostani "bankmentési listákról) profitjukat annak idején zsebre tették, akkor most a veszteségeiket miért nem?
hogyan lehetett Ciprussal és a bankjaival, részvényeseivel, betéteseivel megtenni, azt, amit a németekkel, görögökkel és a többiekkel most nem lehet.
Miért a kettős mérce és miért van az, hogy a haszon magánosításra a károk társadalmasításra kerülnek, ki és miként teheti ezt meg immár sokadjára, miközben a görög emberekre okádnak itt is szakmányban eközben?

Kivándorló 2015.07.14. 20:54:35

@tothh:

Ezt most bántó szándék nélkül mondom, bár kemény lesz:
le kellene már szokni erről a mindent megmagyarázásról meg tudálékosságról. Ha egy társadalomban az az értékrend, hogy tenni kell valamit, hogy jobbra forduljon a sorsunk, akkor az intézményrendszer nem számít. Ha az értékrend olyan, hogy aki megdolgozott érte, meg is érdemli a jutalmát, akkor az intézményrendszer nem számít. Pontosabban még ha rossznak is indul, meg fogják változtatni.
Az írek is csórók voltak EU-ba lépés előtt, mégis reális sanszuk van arra, hogy felzárkózzanak.
Bár bújtatva, de a felvetett gondolatod is csak a szokásos másra vagy másokra mutogatás csupán. Bocs.....

tothh · http://polizis.blog.hu 2015.07.14. 21:05:18

@Kivándorló: Nem másra, vagy másokra mutogatás szándéka vezérelt, csupán az, hogy a körülményeket, illetve a releváns információt számba vegyem. Mint korábban írtam, én is kiemelten fontosnak tartom a társadalmi értékrendet, vagy, ha úgy tetszik a politikai kultúrát, mivel a kettő összefügg. Szándékosan ezért említettem azokat az országokat, ahol az értékrend, a kultúra, illetve a közelmúlt történelme predesztinálna a fölzárkózásra.
Amúgy meg az intézményrendszer vastagon összefügg az adott értékrenddel/kultúrával/az ország történelmi tapasztalataival.

Kivándorló 2015.07.14. 21:32:41

A csehekben és lengyelekben én is hiszek, sőt még a szlovákokban is. A baltiakat passzolnám, nem merek róluk nyilatkozni.

Az intézményrendszerben továbbra sem hiszek, mint tényezőben. Pontosabban: minden országnak olyan értékeket képvisel, olyan elveket testesít meg az intézményrendszere, amilyeneket a polgárai is. Tehát az igazi válasz mélyebben van.

Viszont óhatatlanul felmerül a kérdés, akkor mitől mások ők, mint mi? Itt vannak a közelünkben, sok hasonló történelmi tapasztalattal. Szóval mi a különbség?

Fóris György 2015.07.14. 22:21:03

Mindenekelőtt nagyon örülök, hogy bejegyzésem ilyen színvonalas eszmecserére adott módot. Hadd járuljak hozzá egy személyes benyomással, amit itt Brüsszelben szereztem. 1992 óta dolgozom itt, sokáig kizárólag, mint EU-tudósító ténykedtem, ami azzal is járt, hogy napi gyakorisággal mondhatni összezárva éltem, dolgoztam a kiküldött görög kollégákkal. Borzasztó érdekes volt látni, hogy a görög sajtócsoport (15-20 ember) szinte sohasem vegyül. Nemcsak most, a válság idején, amikor ki lettek pellengérezve, hanem korábban sem, amikor még látszólag jól ment nekik. Brüsszelben mintegy 1000 akkreditált újságíró dolgozik a világ minden tájáról, és bár az azonos nemzetiségű mag általában mindenkinél összezár, de ugyancsak szinte mindenki kész nyitni is a többiek felé. Alig van hét, hogy ne lenne kisebb-nagyobb miniszteri tanácsülés, amit gyakran több százan követnek zsúfolt sajtóközpontokban. Az ember ilyenkor ül, ahova tud, ha lehet, szünetben cseveg-kávézik akivel éppen összefut. A görögök mindig „egy tömbben” valami külön terembe, sarokba vonulnak. Egy időben az EU-tanácsi központban létezett egy mínusz második emeleti sajtótér is EU-csúcsok idején: korábbi mélygarázsból alakították át alkalmi média-használatra. Alig használta valaki, mert az egésznek amolyan bunker jellege-érzete volt, és távol is volt mindentől. Amíg elérhető volt, a teljes görög kolónia mindig ide vonult le. Vannak sajtóértekezletek az Európai Bizottságon is, itt minden nap, pontban 12-kor. Több száz fős színházteremben gyűlik ilyenkor a sajtó, az évek során az is megszokottá válik, hogy ki melyik szektorban szokott beülni. A görögök szinte mindig az utolsó sorokba telepednek, egymás mellé. De ami számomra a legfurcsább: az elmúlt öt év nem kis részt róluk szólt. Nem egy pénzügyminiszteri, vagy akár EU-csúcs is miattuk lett összehívva. Az ember azt gondolná, hogy megrohanják a központi sajtótájakat és kérdésekkel bombázzák az uniós (bizottsági, elnökségi) illetékeseket. Hát nem: többnyire el se jártak rá, de ha be is ült egy-kettő, szinte soha nem kérdezett. Mindig a saját politikusaikat, saját szóvivőiket várták, körű gyűltek, őt hallgatták. Lehet, hogy tévedek, de ebből nekem az évek során az a benyomásom alakult ki, hogy ez nem gőg, hanem büszkeséggel elegyes kisebbségi komplexus. Amilyen a gazdag családba befogadott szegény rokont jellemzi olykor. A görögöket, mióta tagok lettek, egyfelől elnézően, vállveregetve fogadták, másfelől úton-útfélen cikizték is őket a sok hiányosságukért (most uniós, közöspiaci szereplésre gondolok, ahogy például szakértők híján még az EU-támogatásokat sem tudták kezdetben elkölteni, hanem Brüsszelből küldtek a minisztériumaikba tanácsadókat, akik valahogy levezényelték a dolgot helyettük). Valahogy folyton benne volt a levegőben, hogy egy kicsit mondhatni „véletlenül” lettek EU-tagok, nem voltak rá felkészülve, hiszen még a Bizottság is ellenvéleményt tett a tagsági tárgyalások kapcsán. De a politika ezt felülírta, hiszen ekkor éleződött megint a bipoláris szembenállás, a szovjetek közép hatótávolságú rakétákat telepítettek – cserébe a NATO is.. -, Iránban forradalom volt, Afganisztánba szovjet csapatok vonultak. A görög EU-tagság ebben a kontextusban került mérlegre és minősült (bármi áron) kívánatosnak. Tagok lettek hát, felkészületlenül, amit egyszerre néztek el nekik és dörgöltek folyton az orruk alá. Ők meg, mint az az emlegetett szegény rokon, akit befogadtak, de azért éreztetik is vele, hogy örüljön, hogy ott lehet, felveszik a büszke-alázat lelkiállapotát. Valahogy ilyennek tűntek/tűnnek most már évtizedek óta ebben a brüsszeli sajtóközegben. Amihez még annyit tennék hozzá: nem szeretném persze, ha ez a kis példázat mindenre kivetíthetőnek tűnne. Nyilván az egymást váltó Karamanlisz meg Papandreu-klánok, amikor lefölözték a hatalmi előnyöket, elosztották híveiknek a pénzes posztokat és bizonyára alaposan kivették a részüket az ilyen-olyan EU-forrásokból is, szóval őket nem feltétlen a fentebb ábrázolt lelkiállapot határozta meg. És kifelé végső soron ők jelentették – és mindenképpen ők „csinálták” – Görögországot. De a felszín alatt, a társadalmi reflexekben alighanem jelen volt ez a másik is. Amihez befejezésül még valami: amikor Szaloniki mellett, egy kis hegyi panzióban elbeszélgettünk a tulajjal, az első pohár bor után elmesélte, hogy évente mennyit tesz félre kenőpénzre a működéshez szükséges tűzoltói engedély megújításához, mennyit a közmű engedélyre, és így tovább. Még csak nem is szégyenkezett: az élet természetes részeként beszélt róla. A társadalmi pszichébe tehát alighanem ezt is be kell kalkulálni.

Kivándorló 2015.07.15. 07:21:49

@Fóris György:

Egyszerűen megfogalmazva a záró bekezdésben foglaltakat: elvétve beszélnek csak róla, de ha elengednének a görögnek adósságot, akkor nyilván az olaszok, spanyolok is kérnék az elengedést. Ezt pedig Németország nem nézné jó szemmel. Szemléletesen: ez az ügy arról szól, mi lesz: görög drachma, vagy marad az euró, netalán visszajön a német márka? És persze nem csak Németországnak nem tetszene, Franciaország is fintorogna, abban biztos vagyok.

Kivándorló 2015.07.15. 07:42:04

@Éhes ló:

mert itt nem bankokról van szó. EU tagállamok kölcsönöztek Görögországnak, illetve az EKB, amely mögött azért szintén tagállamok állnak.
Ez nem befektetői kérdés.
Egyszerűen, hogy értsd: pl. Szlovákiában a pénzügyminiszternek azt kellene mondania az átlag adófizetőnek, hogy "nézd, az adóbefizetéseidből kölcsönöztünk a görögöknek, de most ők nem akarják visszaadni. Ez van, elfogadtuk a követelésüket. Bocs."

Éhes ló 2015.07.16. 17:08:32

@Kivándorló: szerintem pedig (magán és állami, közösségi) bankokról szól, akik 2007 óta alapos kockázati felárral és szemüket behunyva, orrukat befogva nyomták a hitelpénzt a görögöknek majd egy évtizeden át.
Ahonnan a bankbuli indult és amikor a baki veszteségeket a közösség fizette és fizeti máig:
index.hu/gazdasag/vilag/2009/09/15/egy_valsag_kronikaja/
" .... Október 12.
Az eurózóna országai közös akciótervben állapodtak meg egy csúcstalálkozón, és vállalták, hogy garantálják a bankközi hiteleket is, valamit szükség esetén a bankok újratőkésítését.
Október 13.
A jegybankok korlátlanul öntik a pénzt a piacba egy újabb összehangolt intézkedéssorozat eredményeként. AZ IMF felajánlotta, hogy technikai és ha szükséges, pénzügyi segítséget nyújt Magyarországnak.
Az MKB bejelentette, hogy határozatlan időre leállítja a devizahitelezést, de több bank erre készül.
Október 14.
Az amerikai állam 250 milliárd dollár értékben banki részvényeket vásárol, a legnagyobb bankok közül kilenc bele is egyezett a részleges államosításba. ..."
komlomedia.wordpress.com/2011/11/02/a-trojai-falo-avagy-a-gorogtuz-kronikaja/

Hogyan nincs meg a BANKOK-ban a pénz:
privatbankar.hu/makro/hova-lett-a-gorog-emberek-penze-eltunt-mint-a-quaestornal-283583
"..A görög esetben ez már bonyolultabb. Ha görög állampapírba fektették, az azért bizonytalan, mert az állam kvázi fizetésképtelen, ezért a kötvények ára rendkívül nyomott, a bank azt csak óriási bukóval tudná eladni. A hitelek minősége pedig ugyancsak bizonytalan: nagyon sok van, aminek visszafizetésére nincs remény, azt a banknak le kéne írni, de nincs miből. A pénz jó része tehát valóban nincs meg, a megtakarítók pénze így virtuális ..."

www.ertektar.hu/hirek/article/gorog-adossag-a-gorog-adossagvalsag-rovid-kronikaja-kronologia-1-resz

"...Görögország 2010 óta két mentőcsomag keretében mintegy 240 milliárd eurót kapott a nemzetközi hitelező intézményektől, az Európai Bizottságtól, az Európai Központi Banktól (EKB) és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF). ..."

A "nemzetközi hitelező intézmények" megnevezés a bankok PC újbeszél megnevezése.
A többit ha akarod érted te is, de még annyit leírnék, hogy a "görögöknek adott pénzek" nem a görögökhöz kerültek, hanem a bankokhoz:
444.hu/2015/01/29/mire-koltottek-az-eu-es-az-imf-penzet-ezek-a-lehuto-gorogok/
"....Az összeg legnagyobb része (81,3 milliárd euró) lejáró görög hitelkötelezettségek teljesítésére ment el, 48,2 milliárd ment el a görög bankok feltőkésítésére, 45,9 milliárd hitelcsökkentésre, 40,6 milliárd kamattörlesztésre, 9,1 milliárd az IMF-nek ..."

Gondold újra és légyszi próbáljatok meg a feltett kérdésekre válaszolni:
"Éhes ló 2015.07.14. 20:36:31
Egy sajátos kérdésre nincs válasz sehol sem: ha a bankok (görögök és mások a mostani "bankmentési listákról") profitjukat annak idején zsebre tették, akkor most a veszteségeiket miért nem?
Hogyan lehetett Ciprussal és a bankjaival, részvényeseivel, betéteseivel megtenni, azt, amit a németekkel, görögökkel és a többiekkel most nem lehet.
Miért a kettős mérce és miért van az, hogy a haszon magánosításra a károk társadalmasításra kerülnek, ki és miként teheti ezt meg immár sokadjára, miközben a görög emberekre okádnak itt is szakmányban eközben?

Helyes Írás 2015.07.16. 20:36:16

Higgadt, jó elemzés, különösen annak fényében, hogy a görög probléma egy csiki-csuki helyzet, amelynek a jelenlegi játékszabályok között nincs jó megoldása, csak rossz és ilyen vagy olyan szempontból még rosszabb. S a görög probléma egyaránt szimbolizálja az EU és az euró sérülékenységét.

Pontos megfogalmazás, hogy az euró alapja az önként vállalt együttműködési szándék, illetve az a feltételezés, hogy a gazdaságai összenőnek. Ugyanez volt az alapja az EU-nak is. S ahogy az euró pénzügyi intézményrendszerének, úgy az EU-nak sem volt és ma sincs arra az esetre megoldása, de még csak elgondolása sem, hogy mi a teendő abban az esetben, ha az együttműködési szándék megbomlik, s még inkább abban az esetben, ha a gazdaságok közötti különbségek tendenciája megfordul, s csökkenés helyett ismét nőni kezd. Márpedig a válság óta a tendencia megfordult, leglátványosabban Görögországban, de igaz ez észak-dél viszonylatban, vagy "centrum-periféria" viszonylatban is.

Az együttműködés kultúrája szempontjából pedig megmutatkoznak az EU társadalmai közötti történeti-kulturális különbségek, pl. a görögkeleti és a nyugati keresztény határvonal két oldalán lévő társadalmak eltérő fejlődése, mentalitása, hagyományai. Alighanem tévedés volt ezt nem figyelembe venni az EU-bővítés stratégiájának kialakítása során. (Már csak az tett volna be, ha iszlám kultúrához tartozó társadalmat is integrált volna az EU.) Görögországot, amíg egyedül volt ilyen, mesterségesen felpumpálták, s most defektet kapott.

Görögországot már 5-6 évvel ezelőtt kitehették volna az eurón kívülre, s még most sem tették ezt meg, pedig a hírek szerint közel álltak hozzá. Azért nem, mert ezzel egyúttal az EU-n kívülre is került volna, mivel elvágták volna az egyetlen szálat, amelynek a megtartása érdekében a görögök többsége még hajlandó erőfeszítéseket tenni. Euró nélkül valószínűleg visszaesnének a katonai diktatúrák időszakába, s a Balkán vagy annak a dél-nyugati régiója ismét lőporos hordóvá válna.

Van azonban a történetnek egy másik vonatkozása, amely szintén a görög válságban járt a csúcsra: az euroatlanti gazdaságok újra-monopolizálódása, amit globalizmusnak neveznek. Ennek nincs technológiai alapja, mint a 19. századi monopolkapitalizmusnak volt. Ezt a monopolkapitalizmust a világ perifériális társadalmaival és államaival szembeni erőfölény igénye, illetve az egyenáruk-egyenszolgáltatások világméretű hatékonysága hívta életre. Az oligopol-struktúrák azonban, mint mindig, most is visszaélnek a hatalommal és felelőtlenné válnak. S mivel nekik is szükségük van támogató, megvehető államokra, hazafelé más arcot mutatnak, mint kifelé. A befolyásos multik az euroatlanti centrum államait preferálják, s ezzel gerjesztik az egyenlőtlen fejlődést. A görög eladósodás pedig példázza a felelőtlenségüket. Akkor is nyomták a hiteleket az EU-tag görög államba és elitbe, amikor felelős hitelezést feltételezve már régen le kellett volna állniuk, s akkor Görögország eladósodása kezelhető mértékű maradt volna. Méretük és a centrum gazdaságaiban játszott szerepük miatt azonban nem terhelhető rájuk a vállalt kockázatnak megfelelő veszteség. Ez is róka fogta csuka helyzet csak a gazdag államoké. S ha ezt a struktúrát nem sikerül megtörni és átalakítani, akkor hamarosan rámegy az EU, s ennél sokkal több is.

elwood 2015.07.16. 23:03:47

Respect a cikkért és a kommentekért.
Évek óta nem sikerült ilyen színvonalas vitát olvasnom neten.

@Mészáros Laci: nagyon érdekes. És ijesztő, hogy ott vagyunk a görögök mellett a tanulmányban.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu