Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonkét éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Egy csomó fölösleges zaj veszi körül a múlt heti EU csúcs-maratonon kitárgyalt EU-brit megállapodást. Tagadhatatlanul nagy munka fekszik bennük, de előre tudni lehet, hogy a szavazók csak minimális mértékben vesznek majd róla tudomást (ha egyáltalán), mint ahogy eredetileg sem azért volt rájuk szükség, mert tényleg ezeken múlik a britek jó közérzete az Unióban.

cameron_merkel.jpg

 

Ma már feledésbe merült, hogy amikor 2010-ben David Cameron harcba indult a miniszterelnökségért, a brit EU-tagsági feltételek kérdése az ő számára még nem volt választási téma. Miként a Downing Street 10. alatt eltöltött első hónapokban sem akart erre sok politikai tőként pazarolni. Részint, mert akkor még koalíciós partnerként ott voltak mellette a liberálisok, akik alapvetően EU-pártiak voltak, részint, mert az akkori elemzések még azt mutatták, hogy politikailag nem sokat nyernének abból, ha kiéleznék a kérdést. Szeretni az EU-t akkor sem szerették, de úgy voltak vele, hogy jobb az egészről inkább nem beszélni.

Cameront igazából a saját – belpolitikai – gyengesége kényszerítette végül mégis ebbe az utcába. Kiderült ez hamar abból, ahogy már miniszterelnöksége elején az alsóházi konzervatív párti képviselők mintegy harmada fellázadt, elkezdték látványosan követelni, hogy a miniszterelnök képviseljen határozottabb EU-kritikus politikát, és ő képtelen volt lecsitítani őket. Ez még talán nem lett volna elég, ha közben nem kezdi meg látványos felfutását a brit függetlenségi párt (Ukip), amitől konzervatív körökben eleinte nagyon féltek, attól tartva, hogy Farage-ék meglovagolhatják a hagyományos brit eurószkepticizmust, és a toryk kárára kezdhetnek erősödni. (Ezt egy-két pótválasztás, ahol valóban Ukip-jelölt futott be, továbbá néhány átigazolás a konzervatívoktól a Ukip soraiba látszólag alá is támasztotta. Csakúgy, mint a 2014-es európai választás, ahol Farage-ék valósággal taroltak.)

Cameron már első mandátuma félidejében úgy érezte, hogy nem ignorálhatja tovább az EU-kérdést, és a klasszikus recept szerint járt el: ha valami ellen csak védekezni tudsz, akkor inkább állj az élére. Többhavi előzetes célozgatás után, 2013 januárjában megtartott beszédében meghirdette a tagsági feltételek újratárgyalására vonatkozó brit kormányzati igényt, és konkrét formában kilátásba helyezte egy leendő népszavazás megtartását. Ezzel aztán rá is rakta magát egy olyan sínre, amiről már nem lehetett többé letérni.

Ami az érdekes, hogy utána még évek teltek el, de a többi európai kormány növekvő idegességére sem igazán derült ki sokáig, hogy pontosan mi mindent is akarnak Londonban újratárgyalni. Cameron láthatóan kereste a megragadható fogódzó(ka)t a kérdésen.

Ugyanis csapdában volt. Változtatásokat ígért, de érdemi mélységben alig volt min változtatni. Nagy-Britannia kezdettől fogva tartós, szerződésben is rögzített kimaradást kapott a közös pénzből, a bel- és igazságügyi együttműködésből (így a Schengenből), több bekezdés is rögzítette, hogy dacára a „közös” EU-külpolitikának, semmi sem csorbítja a brit diplomácia és a brit kormány külpolitika-formáló szuverenitását, és hogy a brit törvénykezésre nincs semmilyen hatással az alapvető jogok chartája. Amin szíve szerint mindezeken túl is igazán változtatott volna, azon meg nem lehetett.

cameron.jpg

Értesülések szerint Cameron mindezt már 2012-ben megvallott Angela Merkelnek, midőn a kancellárt a kormányfői vidéki rezidencián vendégül látta egy hosszú vacsorára. Hosszasan ecsetelte, hogy őt és generációját igazából az a több évtizedes frusztráció nyomasztja, hogy Nagy-Britannia nem ilyen közösségbe, nem ilyen unióba gondolt eredetileg belépni, de most már itt tag négy évtizede, és nem lehet nagy veszteségek nélkül elszakítani a szálakat. Viszont bent lenni sem jó – mondta ő.

Amiből kitűnik, hogy igazából nem az ilyen-olyan további EU-politikákkal volt/van a brit euroszkeptikusoknak elsősorban baja, hanem magának az Uniónak az „EU-ságával”. A nemzetek felettiséggel. A szuverenitás-megosztással. Azzal a ténnyel, hogy a hajdan világbirodalmat menedzselő világkereskedő nép eredeti szándéka szerint az előnyösebb kereskedelmi-gazdasági feltételekért vágott bele a tagságba egy olyan közösségben, ami időközben – integrációját elmélyítve – egyre több területen helyezte közös alapokra (közös szabályokra, törvényekre és közös intézményekre is!) az együttműködést. És mindebből következően növekvő mértékben kezd tényleges politikai szervezetté is válni az egész.

Az évszázadokon át visszatérő – gyakran tömegirtó – háborúkon megöregedett kontinentális Európa számára mindez (tehát az egymáshoz kötődés) sokak szemében a békében maradás egyetlen lehetséges záloga. (Eddig látszólag igazuk volt.) De az évezredes brit „sziget-mentalitás” számára egyszerre érthetetlen és taszító.

Egyszóval kényelmetlenné vált a dolog, csakhogy közben éppen eléggé bele is ágyazódtak annyira, hogy rengeteget veszítenének, ha hirtelen kiszállnának belőle.

Merkel állítólag értette a problémát, és segítséget ígért. Való igaz, az ezt követő években legfeljebb bizonyos határokat jelöltek csak ki Berlinben – mint a munkaerő szabad áramlásának a szentsége -, de amúgy a német politika mindmáig igyekezett London tárgyalási helyzetén könnyíteni. Ellene élesen soha nem beszélt.

Cameron gondja pedig abban állt, hogy valóban létezik a brit közvélekedésben egy idegenkedés a csatornán túli „bürokrata-világtól”, (részben természetes módon is alakult ez ki az említettek miatt, de persze jelentős részt mesterségesen gerjesztve, a brit média évtizedes (gyakran egyszerűen valótlanságot állító) EU-ellenes agymosása, no meg az ezt meglovagoló politikai pártok, mozgalmak, frakciók agitálása nyomán). Mindezt elvben kétféleképpen lehet csak leszerelni. Átfogó és hatékony meggyőzéssel, hogy ez tévedés, és az ellenérzések alaptalanok, vagy a kedvezőtlennek érzett/ítélt feltételek látványos módosításával.

Cameron (meg)érthető módon az utóbbit választotta. Csakhogy ehhez akkor kellettek is olyan konkrét fogódzók (lazítani való terhes kötelékek), amelyek ellen politikai harcot lehet folytatni, és a végén fel is tud mutatni valamit. Igazából, az elmúlt években nem annyira az európai partnerek meggyőzésével, hanem ezeknek a valamiknek a beazonosításával telt a legtöbb idő.

Kiderül ez abból is, hogy a talált változtatni valók kicsit is higgadtabb elemzések szerint voltaképpen másodrendű problémák (talán az egy „euró-nem euró” tagok viszonyrendszerének a kérdését kivéve – bár a megállapodás ott sem hozott átütő befolyást a brit érdekeknek).

A származási országban otthon hagyott gyerekek után felvett családi pótlék „problémájáról” például sokat elárul, hogy a brüsszeli Bruegel Institut szerint (2016. február 18.) maga a brit Alsóház tett közzé olyan statisztikát, amiből kitűnik: a brit földön dolgozó munkavállalók körében kifizetett családi támogatásoknak csak 0,26 százaléka ment EU-munkavállalóknak.

Ami pedig általában a szociális ellátórendszer igénybevételét illeti, 2013-2014-ben a beterjesztett 5 millió segélyigénynek csak 2,4 százaléka származott EU-munkavállalóktól. (ld. Előd Fruzsina elemzését).

Nem is csoda: azok, akik ezekben az években mennek Nagy-Britanniába dolgozni, zömében fiatal, egészséges emberek, akik szociális, egészségügyi támogatásra a társadalmi átlagtól elmaradó mértékben szorulnak. Így persze szakértők szerint brit földön is igaz, hogy a bevándorlók többnyire nettó befizetők a nemzeti költségvetésbe, nem pedig plusz tehertételt jelentő tényezők.

De ugyanígy inkább csak látvány-show, mint érdemi változás az egyik leggyakrabban hangoztatott tétel a múlt heti megállapodásban: hogy ugyanis egy jövőbeni szerződésmódosítás idején alapszerződésben is rögzítik majd, hogy a „népek egyre szorosabb uniója”-célkitűzés Nagy-Britanniára nem vonatkozik. Ez utóbbi így tételesen eddig valóban nem szerepelt a szövegben, de ami helyette benne állt (és egyelőre áll ma is), abból sem származott semmilyen („szorosabb unióra” kötelező) jogi előírás, vagy tehertétel a brit népre nézve.

Hogy mégis ezeket a témákat szúrták ki a népszavazáshoz is elegendő állítólagos „reformok” demonstrálására, annak oka részint, hogy – ahogy mondtuk – érdemben már nem igazán volt más. (Már olyasmi „más”, ami nem az EU létének alapvetéseivel függ össze, mint például az egységes piac működési logikájának a fenntartása. Emlékezetes, hogy ezen csorbult ki az eredetileg szándékolt korlátozása az EU-munkaerő áramlásának. Megbontotta volna az egységes piacot fenntartó négy szabadságjog működését. És ez már nemcsak a kelet-európaiaknak fájt volna.)

A másik – fontosabb – ok az volt, hogy egyébként is ezeken a témákon lovagolnak az euroszkeptikusok, meg sok esetben ezek állnak a legközelebb az emberekhez. Olyasmi, ami a közvélemény számára is azonnal értelmezhető. És „eredménynek” könnyen lefordítható.

De legfőképpen, azért kellett a csomag, és azért kellett a csomagról a sok nyilatkozat, meg az elhúzódó tárgyalás, meg a diadalmas megállapodás, hogy az egész folyamat kapjon egy koreográfiát. Legyen eleje, menete, elért végcélja, amire hivatkozva „logikus” következő lépésként hirdethető meg például a júniusi népszavazás. Keretet ad.

Valahol erre a koreográfiára jött rá Boris Johnson, London polgármestere is, aki viszont mindezt a brit belpolitika dinamikája szempontjából pozicionálta, és azzal keltett feltűnést, hogy néhány órával a megállapodás után látványosan az EU-tagság elutasítása mellett döntött. Valójában ő is nagyon jól tudja, hogy ennél többet tényleges tagként még a különleges történelmi (és sziget-)helyzetbe lévő Nagy-Britannia sem kaphat, (korábban évekig volt brüsszeli EU-tudósító, jól ismeri a tényleges határokat). De most a belpolitikai táncrendben Cameron lépett valamit, Johnson pedig, ha tényleg kormányfőutód akar lenni, akkor éppen ehhez képest mutathat fel valami markánsan különbözőt. (Aztán, hogy Johnson jó irányba mozdult-e el a saját célja érdekében, már csak a júniusi voksolás után lehet majd megítélni.)

A másik (EU-, vagy többi tagállami) oldal persze már jó ideje látta/értette mindezt. Számukra a végjátékban az volt a fontos, hogy ha a dolog – annak érdekében, hogy a briteket benn tartsák az EU-ban – mindenképpen elkerülhetetlen, akkor legalább a kapcsolódó kártevést minimalizálják. A kelet-európai munkavállalók esetében ugyanúgy, mint az eurózóna döntéshozásának a megzavarásába. (A legnagyobb kockázatot már úgysem tudják visszacsinálni. Annak veszélyét, hogy a britek után esetleg mások is kedvet kapjanak a tagsági viszony újraértelmezésére, netán még referendum-járvány is törjön ki. Az első jelek már látszódnak.)

Annyi majdnem biztosra vehető, hogy a júniusi 23-i voksolás pillanatában, meg a netán megelőző mérlegelésekkor az emberek nagy többsége a legkevesebbet Cameron februári „heroikus” tárgyalásaira, meg az éppen elért konkrét intézkedésekre (mondjuk a külföldieknek járó családi pótlék indexálására) gondol majd. A döntést sokkal inkább azt mérlegelve fogják meghozni, amit maga Cameron is felvázolt a csúcsot követő sajtóértekezletén: vajon hol lehet magasabb életszínvonalat szavatolni a britek számára: az EU-n belül, vagy azon kívül? És hol garantálható nagyobb biztonság: belül, vagy kívül? És honnan lehet több ráhatása a világ dolgaira: belül, vagy kívül és egyedül. (Amihez akad, aki azt is hozzáteszi: na és vajon a brit unió – Egyesült Királyság – számára mi ad nagyobb esélyt az együtt maradásra: az EU-belüli, vagy az EU-kívüli élet?)

Ez fog dönteni, meg egy sor pillanatnyi benyomás (például ha tovább gennyesedik a kontinensen a menekültválság, vagy ha tavasszal megint megroggyan az euró, és ismét válságtanácskozásoktól hangos a sajtó).

Minden más (eddig – és addig) csak bevezető színjáték volt. Hát olyan nagyon túlértékelni sem érdemes.

Címkék: cameron portfolioblogger farage Nagy-Britannia

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr538414996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Bal 2016.02.24. 01:24:24

Angliából nézve én úgy látom, hogy a lényegi kérdés itt a bevándorlás korlátozása. Erre a bejegyzés egyáltalán nem tér ki. Boris nyíltan ki is mondta vasárnap (ami mondjuk eleve érdekes, pláne egy londoni polgármestertől). A brit szavazókat az érdekli, az foglalkoztatja, jön-e még több lengyel, magyar, román, bolgár munkavállaló, és lesz-e efölött kontrolljuk.

Volt itt már több bevándorlási hullám, és amikor sok lett belőle, akkor mindig becsukták az ajtót. Most úgy érzik, az EU miatt ez nem tudják megtenni, és ezügyben Cameron sem sok mindent ért el. Ez a szempont pedig könnyen felülírhatja a gazdasági - racionális érdekeket.

EddyGordo 2016.02.28. 15:22:56

Kíváncsi lennék, hogy pár (nem politikus és nem troll) brit szemszögéből hogy néz ki mindez és ha nem akarja az EU-t, akkor miért nem.
Lehet, hogy a vendégmunkások miatt, de azt szerintem ők is érzik, hogy a 2020-ra másfélszeresére emelkedő minimálbérükhöz köze van a bevándorlóknak.

Érdekes egyébként, hogy Cameron ragaszkodik hozzá, hogy évi 100000 alá csökkenti az eu-ból érkező bevándorlók számát, miközben hangsúlyozza, hogy nem lehet korlátozni őket a közös piac teljes elérése miatt. Akkor mégis hogy akarja?
Nem tudom kiderül-e valaha, hogy a mostani segély korlátozó szerződés miatt csökkenne-e ez a szám, ami egyébként már évi kb. 330000 fő.

Olvasgatva a külföldi oldalakat elég EU ellenes mindenfelé a hangulat és sajnos az angol hírlapok kommentjeinek egy része itthoni portálokon megszokott szintre süllyedt. Gondolom ez is csak propaganda.

Arra tippelek, hogy kiszavazzák magukat az EU-ból. Kár lenne, de...

Egyébként Boris biztos nincs Cameronnal titkon? :)

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu