Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

 „Bármi lesz is az eredmény, újra kell gondolnunk mindent” – mondták az EU-val kapcsolatban a népszavazás előtt többen is. Most nyilván még inkább így gondolják, és immár mások is. A brit EU-tagság persze mindig is ambivalens volt, tele átszőve feszültséggel és huzakodással. Sokszor hallottuk a kifakadást – és nem is feltétlen csak „Brüsszel”, hanem különböző tagországok részéről -, hogy „mennyivel könnyebb lenne nélkülük”. Lehetne tehát az is az olvasat, hogy itt alapvetően a brit hozzáállással volt baj – és ez most megoldódik. De ha így volna, akkor nem tartanának most sokan attól, hogy a brit döntés hasonló hullámot indíthat el az Unióban, és a kilépni akarók száma növekedhet. Akkor viszont mégiscsak félre ment úgy általában, az EU-val kapcsolatban is valami. De vajon miből táplálkozik ez a mind általánosabbá váló EU-fáradtság? Amivel szemben szinte külön térítési hajlam is kell, hogy valaki kiálljon az EU szerinte fennálló hasznossága mellett. Mi ment félre?

cameronbrexit_3308434b.jpg

A rosszkedv eredetéről

A végén kezdve: ha megkapargatjuk a sok aktuális kifakadást, akkor mindenekelőtt oda jutunk, hogy immár jó ideje izmosodik Európa-szerte egy állandósuló közérzeti válság. Egyre több ember, különböző okokból, egyre rosszabbul érzi magát. Rosszkedvű. Hát harapós is. És felelőst keres. Vagy radikálisan új alternatívát.

Persze van is rá oka. Volt (van) pénzügyi-gazdasági válság (életszínvonal-romlással és munkahelyvesztéssel). Van terrorizmus és menekültválság, (közbiztonság-romlással és társadalmi feszültségekkel). Időnként van energia-válság is (ez már nem mindenkinél egyformán). Sőt – egyes tagországok megérzése szerint – akár még látens orosz biztonsági fenyegetés is akad.

Mindez párosul már régebbről érlelődő további közérzeti nyavalyákkal. Mint a félelem a globalizációtól. Külső nagytestvérek minden helyi identitást és értéket bedaráló vélelmezett nyomulásától. A saját világok (mákos guba? hosszúlépés?) elvesztésétől. Ennek globális szinten a főmumusa korábban a GATT volt, most a WTO. De Európában sokan egyre inkább ilyenként tekint az Európai Unóra is.

Aztán szintén régről lappangó a legtöbb tagországban a növekvő kiábrándulás a folyton egymást váltó, de érdemi változást alig hozó hazai középpártok és politikai pártok megunt, és sokak szemében hitelét vesztett egészéből. A korábban mérvadónak tekintett politikai elit nagy részéből.

És mennyi minden volna még! De már ennyi is elég, főleg, ha részben-egészében össze is adódik a sok tényező. És a polgár mered ránk rosszkedvűen. Netán kifejezetten dühösen. És be akarnak inteni. Az EU-nak is.

 

Kinek  a hibája?

 

Itt lép be az első érdekesség. Alig akad ember az említett rosszkedvűek körében, aki előbb-utóbb ne kezdene ilyen-olyan EU-zásba. És közben talán – bizonyosan – bele sem gondol, hogy a helyzetét/életét legközvetlenebbül érintő problémák kialakulásáról az EU igazából nem is tehet. (Nem, nem szerecsenmosdatás készül most. Eljön mindjárt a tényleges EU-deficitek felsorolásának az ideje is. De a cél most az egymásra rakódott vádaskodások szétválogatása, hogy kiderülhessen, ténylegesen ki is felelős miért.)

Az európai közérzetet jelenleg meghatározó két legfontosabb (pénzügyi és migrációs) válság kirobbanásáról egyszerűen nem Európa tehet (szándékosan fogalmazunk így, jelezve, hogy ez a vélemény akkor is állna, ha nem létezne EU és csak európai országokról beszélnénk). Hozzájárulása, hibája, helyzetet rontó adaléka akad bőven (lásd alább). De az eredet-ok nem nála (náluk) van.

Csupán rövid emlékeztetőül: a gazdasági válság mögött olyan pénzügyi, és végső soron banki válság állt, aminek a magva közismert módon a világ kulcsvalutáját adó Egyesült Államokban volt. Az ottani megengedő pénzpiaci környezetben felhizlalt mérhetetlen hitel-buborék akkor is kipukkadt volna, ha az EU nincs, („ha soha nem is létezett volna”..)

Nem az EU-n múlott – hiszen éppen arról volt szó, hogy akkor még erről jószerivel alig létezett uniós szintű szabályozási környezet -, hogy kisebb „helyi (európai) buborékok” egyes európai országokban is kialakultak. Mert a nemzeti szabályozás megengedte.

Az sem az EU miatt – sokkal inkább annak híján – alakulhatott, hogy több (mit tesz isten, főként déli) tagországban meghatározó lett a bankok és az állam közötti „halálos összefonódás” (Darvas Zsolt). Amikor tehát a helyi bankok vásárolják fel jó áron az állampapírokat, hogy legyen miből finanszírozni a költségvetést, és cserébe az állam kisegíti a netán csőd közeli helyzetbe került kedvenc bankjait.

Végül, az is az Unió lététől független európai (kontinentális nemzetállami) tradíció, hogy míg az Egyesült Államokban az üzleti élet finanszírozása csak harmadrészben függ a bankoktól – többit kiváltja az értékpapír-piac -, addig Európában ez többé-kevésbé éppen a fordítottja.

Nem, az „eredet-buborék” – Amerikában – teljesen Európától és az eurótól függetlenül alakult ki. Káros hatásával (következményeivel) pedig nem az EU, hanem az inadekvát nemzeti politikák, elégtelen helyi szabályozási feltételek miatt fejthetett ki romboló hatást. (Megint: „és ez akkor is így lett volna, ha nincs EU és nincs euró”. Hiszen a dolog mögött nagyrészt éppen az is volt a baj, hogy nem létezett e téren érdemi uniós szabályozás, előrejelzés, monitorozás, mentéshez tartalék, menedzseléshez apparátus.)

Végkép már egy másik blog tárgya volna – meg született a maga idején, ld. korábbi bejegyzéseket -, hogy az utóbb mindezek kapcsán mindent (de legalábbis az eurót) bedöntéssel fenyegető legnagyobb robbanás, a görög válság gyökerei sem az EU-hoz, hanem a görögök saját előéletéhez nyúltak/nyúlnak vissza. Bármit is mond Ciprász, vagy Varufakisz.

(Ők mindig csak azzal tüzelik a hallgatóságot, hogy a jelen honi kínok minden oka a 2010 után Görögországra kirótt nemzetközi megszorításokban rejlik. És soha nem beszélnek arról, hogy a megszorítások meg azért kellettek, mert 2010-re az ország mérhetetlenül beleadósodott a korábbi eltúlzott fogyasztásába.)

Görögország az euró-tagsággal éppen, hogy még kapott is 10 kegyelmi évet, amikor – akkor még – a piacon szinte ugyanolyan feltételekkel vehetett fel korlátlan mértékben hihetetlenül olcsó hitelt, mint mondjuk Németország. Mert aki adta, az nem a görögöket, hanem az eurót látta bennük. Egy évtized alatt az olcsó pénzekből mennyi fejlesztést lehetett volna finanszírozni! Mekkora esély lehetett volna a viszonylagos felzárkózásra! Ehelyett lett görög olimpia, tizennegyedik havi nyugdíj, 800 ezer fős állami apparátus, tízezres nagyságú pályakezdő apanázs a fiataloknak, és minden egyéb, amit oly sokszor, olyan sokan megírtunk már.

Nem, a gazdasági válság kívülről kopogtatott (dörömbölt?), és sem az érkezése, sem a több tagországot is bedőléssel fenyegető következménye nem az EU-ból jött. Hanem nemzetállami környezetből. Nem is lehetett volna másként, hiszen addig a makrogazdaság kezelése nemzeti privilégium volt. (Ezért nem lett semmi a 2000 évi „lisszaboni stratégiából” sem. Mert a célokat ugyan közösen fogadták el, de a végrehajtás mindenkinek az egyéni felelőssége volt. A számonkérés intézményesített lehetősége nélkül.)

Itt volt tehát 80 év óta az első igazán nagy európai gazdasági válság – és nagyon furcsán zajlott le. 2008-2009-ben szakértők még folyton arról beszéltek, hogy ez a válság annyira súlyos lesz, hogy az csak az 1929-32-eshez fogható, de a komplexebbé vált mai világban alighanem még annál is pusztítóbb lehet. Volt néhány hét, amikor sokan ijedten várták is a pusztulást. És nem jött. Mert a világ tanult a múlt századi nagy válságból, és irdatlan mennyiségű közpénzek bepumpálásával beugrottak a befagyott banki hitelek helyére. És a gazdaság jobbára ment tovább.

Így viszont a tömegek jó részében – különösen az Alpoktól északra - igazi válságélmény sem ragadt meg. (Tegyük hozzá: Délen sem az „északiak” miatt. Hanem mert a válság kezelése kibuktatta, hogy kinek van elég tartaléka, egészséges bankrendszere, versenyképes gazdasága. Nekik nem volt. Csak addig ezt az euró közös homlokzata jótékonyan elfedte.)

Szóval az esetek többségében nem volt nagy társadalmi trauma (Görögország, és részben Portugália nyilván más eset.). Utólag derült csak ki, hogy azért persze semmi sincs ingyen, és egy nagy helyett lett sok kis elhúzódó trauma. Mindmáig. Mert a közpénzek ugyan mozgásban tartották a gazdaság és a piac jó részét, de cserébe egy idő után a pénzt bedobó „köz” került bajba: Az államkincstár. Európa nagy része (északon és délen egyaránt) oly mértékben eladósodott, és/vagy legalábbis deficites lett, hogy azt hosszabb távon öngyilkosság nélkül nem lehetett fenntartani. Meg kellett hát kezdeni a visszavonulást Be is indult a nemzeti (pénzügyi, adóügyi, szociális stb.) megszorítás – és mint a búvópatak, felbukkant mindezek nyomában immár a társadalmi elégedetlenség is. Északon is, Nyugaton is. Mindenütt.

Egy nagy válság – tízmilliók azonnali földönfutóvá válása – helyett lett apránkénti közérzetrombolással járó folyamatos szigorodás, és vele folyamatos, elhúzódó társadalmi feszültség. Ez nyomta fel – kormányra és elnöki palotába – a francia baloldalt, ez hozott imponáló eredményt az olasz Renzi kormányának, ez emelheti a hétvégén hatalom közeli helyzetbe a spanyol radikális Podemost, (és a végkép elszabadult társadalmi elkeseredés helyezte hatalmi pozícióba Görögországban Szirizát és Alekszisz Ciprászt). De hasonló okokból kezdett elhasználódni – már a migráns válság előtt is – az osztrák nagykoalíció, és jut növekvő politikai befolyáshoz a holland szélsőjobboldal. A példák sora folytatható.

Kutatóműhelyek szerint minden gazdasági krízis átlagosan öt évvel később kitermeli a maga társadalmi válságtüneteit. Mint afféle késleltetett hullám. Hol gyengébben, hol erősebben. Valahol ez történik most Európában is. És a mindennek az egyének közérzetét mérgező hozadéka az, ami a politika iránti addigi közömbösséget hirtelen növekvő mértékben kifakadással, kritikával és bűnbakkereséssel váltja fel. Folyamatosan sötétülő szemüveg, ami a társadalmi elégedetlenségben és a kormányzó elit elutasításában ölt testet. És ami még mindig nem közvetlenül az EU létéből, hanem a válság utóhatásából fakad.

Még mindig a helyzet tisztázása érdekében emlékeztetni kell, hogy lényegében hasonló a képlet a másik nagy trauma, a migrációs válság kapcsán is. Erre a jelenségre is tökéletesen – erre még talán jobban is – ráillik, hogy akkor is minden így alakult volna, ha nincs EU. („Ha soha nem is lett volna.”) Miként a menekültek sem az „EU-ba” indulnak (ha így volna, megállhatnának rögtön az első határ átlépése után), hanem bizonyos konkrét európai országokba. Amelyek történetesen most éppen tagjai az EU-nak is. De e nélkül is hozzájuk igyekeznének. Mert gazdagok. Mert elhíresülten bőkezű a szociális hálójuk. Mert már korábban bevándorolt rokonaik élnek ott. Ennek mind semmi köze az EU-hoz.

Miként annak sem, hogy egyáltalán miért is indulnak el? Miért hagyják hátra mindenük? Nem néhány kalandvágyó szerencsevadász, hanem százezrek és milliók. Az okok ismertek, az utóbbi másfél-két évben volt alkalom bőven ismételgetni őket. A népességrobbanástól, a klímaváltozástól (sivatagosodás) a helyi háborúkig, a vallási és politikai fanatizmustól és öldökléstől a korábbi államok működésképtelenné válásáig. A helyi élet ellehetetlenüléséig. Amiről közvetlenül mind nem az EU tehet. (Nagyon áttételesen és közvetve: egyes – volt gyarmattartó – EU-országok felelőssége már esetleg megkaparható. De ez sem az EU számláját terheli.)

Miként az sem, hogy mostanra az emberi tudás immár világméretben tud üzemeltetni olyan információs technológiákat, amelyek például a legszegényebb afrikai település kocsmájába is elhozzák egy ócska tévé-képernyőre a csillogó-villogó gazdag európai (amerikai, ausztrál, kinek melyik a kézenfekvő) világ képét. Helyi öldöklések régen is voltak, csak ilyenkor egy kicsit beljebb húzódtak a törzsek Afrika belsejébe. Mert fogalmuk sem lehetett arról, hogy volna más alternatíva is. Most már tudják. És mert többnyire mindenütt kiépült már valamilyen infrastruktúra (vannak utak, gyors közlekedési eszközök), továbbá mert helyben kínálja magát a mindent megszervező, mindent „megoldó” csempész-vállalkozó az út lebonyolításához – hát elindulnak. És ha már mennek, akkor odamennek, amit a vonzó képeken láttak, amiről egy-két odajutottól már hallottak. Mert ott a rokon.

Közben pedig még mindig sehol, semmi közvetlen EU-felelősség. („Akkor is így volna, ha nem létezne.”)

 

De akkor miért az EU-zás?

 

Mert az idők folyamán az EU – már csak taglétszámának megötszörözésével is –hatalmasra nőtt, az élet nagyon sok területét lefedve, új intézményekkel, tisztségekkel gyarapodva. Hát most ezzel arányosan tőle várnak mindenütt azonnali megoldásokat – olyan területeken is, ahol erre semmi mandátuma, készsége, képessége. És ahol éppen ezért nem is tud lépni, többnyire tagországi egyet nem értés miatt. Aminek minden ódiumát viszont maga az unió kell, hogy viselje. (ld. alább a migrációs példát).

Nem, persze, az EU sem hibátlan. Sőt. A közös pénznél már részben utaltunk rájuk: elindult egy közös államiságot feltételező közös fizetőeszköz, aminek egy sor mögöttes feltételét negligálták. Nemcsak közös költségvetés és kincstár nem volt – érthető, ugyan hogyan is teremthettek volna ilyet -, de még viszonylagos közös kormányzás, közös monitorozás, előrejelzés, figyelmeztetés, baj esetén kellő tűzerejű mentőalap és hasonlók is hiányoztak. Tudjuk és megértjük, hogy mindezeket induláskor miért nem hozták azonnal létre (többségét aligha engedte volna a politikai környezet). De az már kockázatos kivárás (politikai gyávaság?) volt, hogy közben apránként sem folyt építkezés.

Vagy – még mindig az eurónál – említhetnénk az EU felelősségét Görögország (és valószínűleg Portugália) euró-tagságának az elfogadásában. 1981-ben Görögország EU (EK) tagságát a geopolitikai körülmények (kétpólusú világ, Afganisztán szovjet lerohanása stb.) még magyarázhatták, jóllehet, a bizottsági vélemény alkalmatlanságot jelzett. De 99-ben euróra érettnek minősíteni az országot – ez politikai felelősségi kérdéseket vet fel.

Tegyük azonban rögtön hozzá: éppen ezek a valóban létező EU-s deficitek a valóságban sokkal kevesebbet nyomnak latba az átlagember imént említett rosszkedvében. Erősen valószínűsíthető, hogy nagy többségüket ezekről a vonatkozásokról ilyen mélységben nem is foglalkozik.

A menekültválság kapcsán annyiból más a helyzet, hogy itt uniós intézmények sokszor tényleges kompetenciájukat és valós ráhatási képességüket meghaladó módon demonstrálnak véleményt, vagy szándékokat (és ez most ugyanúgy lehet EP-határozat, mint bizottsági javaslat). Ezekkel az a baj, hogy mivel a végső döntés mindenkor a tagállamok kezében van, ezért az az intézmények a túlzott szerepléssel csupán és elsősorban „magukra húzzák a balhét”. Könnyű bűnbakká válnak – és vele az általuk szimbolizált „EU” egésze is -, miközben végső soron nem miattuk, hanem a tagországok egyet nem értése miatt állnak fontos döntések (vagy esetleg éppen azok végrehajtása).

Azért is kár ez, mert még jobban elfed egy sokkal fontosabb tényt és adottságot: nevezetesen azt, hogy a menekültválság kapcsán a közvélekedés az EU-n sokkal többet kér számon, mint amennyi indokolt volna.

Már az alap megközelítés is kezdettől fogva hibás. Az EU nem „migráns-kezelési” közösség. Egyszerűen nem erre hozták létre. Nem ez a dolga. Következésképpen az adott ügyben támadó döntésképtelensége sem feltétlen tekinthető az eredeti célokra létrehozott közösség működésképtelenségének.

Az EU a piaci, kereskedelmi, gazdasági folyamatokat igyekszik optimalizálni bizonyos intézményi/szabályozási összekapcsolásokkal/összefonódásokkal, és aminek kézzel fogható eszköze és megjelenése a hajdani vámunióból és közös piacból kinőtt egységes piac. Teszi mindezt olyan mechanizmusok, egymásra utalások és kölcsönös függőségek rendszerével, hogy az egyúttal intézményesítetten is összekapcsolja az ebben résztvevőket, immár további célokat is szolgálva („béke-projekt”).

A menekültügyben való huszonnyolcas körű egyetértés nem igazán számon kérhető azon az alapon, hogy ugyanezen országok azonos versenyszabályozási, agrártámogatási, vagy újabban most már digitális és tőkepiaci környezetben léteznek és működnek. A dolog érinthet bizonyos, mindezekre ráépült további integrációs hozadékokat (Schengen), és még az is valószínű, hogy az utóbbiak megroggyanása negatív hatással lehet az eredet-alapokra. De egyebekben és igazából mégiscsak független attól.

Ahogy a migránsok nem az „EU-ba”, hanem egyes európai országokba igyekeznek, úgy a migránsokon való megegyezés hiánya sem az EU-létéből (tehát vélelmezett tökéletlenségéből) fakad. A migrációs válság egyes európai országok válsága, és a döntésképtelenség nem az EU-eszközök elégtelenségéből, hanem ezen országok egymással egyetérteni nem tudásából fakad. Annak demonstrálása, hogy még ha a retorika szintjén törekednének is rá, eddig nem tudtak teljes körű, minden lényeges részletet felölelő közös menekültügyi politikában megállapodni. De emiatt az EU-t hibáztatni, az annyi, hogy számon kérem rajta azt, amivel megegyezés híján nem tudtuk megbízni.

 

A túlzott várakozásokról

 

Mindez egyúttal átvezet egy tágabb, fentebb már jelzett problémakörbe is. A várakozások és elvárások világába.

Mindannyian emlékszünk, hogy amikor az első kelet-európai országok EU-tagok lettek, egy jelentős többség azt várta ettől, hogy ezzel az EU meg is oldja minden problémájukat. Pénzt ad a gazdasághoz, letöri a korrupciót, elüldözi a kiskirályokat, hatékonnyá teszi a KKV-kat… Volt olyan könyvtáros látogatócsoportunk Brüsszelbe, ahol a résztvevők azt remélték, hogy az „EU” majd megoldja a szerintük lehetetlen magyarországi könyvtári állapotokat.

Csak nagyon kevesen ismerték fel azt, hogy amit remélnek, az voltaképpen az (lett) volna, hogy az EU vegye át a magyar kormány szerepét és irányítsa (fegyelmezze, szabályozza, finanszírozza) az országot. Ebből is nőtt ki az első csalódás: hogy ugyanis nem tette.

Nem tette, mert az EU nem mások nyakára ültetett kormány, vagy menedzsment. Hanem közös keretekkel beszabályozott lehetőség, amivel aki akar/tud élni, az él vele, aki nem, hát nem. Pálya, ahol mindenki képességei szerint játszhat, és sok is viheti, ha jól játszik. De semmit nem csinálnak meg helyette. Legfeljebb kellő indokkal könnyítéseket, meg bizonyos kvóták és alkuk szerint pénzt kaphat. De a problémáit mindenkinek magának kell megoldania. Miért is sokan ma is úgy vélik, hogy az EU voltaképpen „becsapta” az újonnan csatlakozott országokat.

De tekintettek/tekintenek az EU-ra mások hasonlóan más irányokból is. Harmadik világbeli országok azt remélik (szeretnék), ha helyi konfliktusaikban az EU – persze nekik kedvező módon – rendet tenne. Amiben egyébként benne van annak példája is, hogy az EU ugyan folytat tagországok közötti külpolitikai egyeztetést, és az ilyen egyeztetett külpolitikai álláspont képviseletére van is közös felelős kinevezve (Mogherini), de ettől még egységes európai uniós külpolitika (olyan, mint az egységes pénz) nincs, és belátható időn belül nem is lesz. Mivel hogy ez nem egy közös ország, közös állammal, parlamenttel és kormánnyal, hanem 29 ilyennek az együttműködése. Mindenkinél meghagyva a szuverén külpolitikai jogosítványt.

Olyan dolgok – elvárások és várakozások – ezek, amelyek értelemszerűen nem léteztek addig, amíg az EU csak vámunió, meg közös piac volt, és az országok delegációi többnyire technokrata szinten halkvótákról, meg tarifákról egyeztettek. Tény, hogy mára sokkal nagyobbra nőtt – aminek nem kis részt az is az oka, hogy taglétszáma közben megötszöröződött -, neves intézményei és tisztségei vannak. De ettől még kompetenciája továbbra is csak arra terjed ki, amivel az őt létrehozó tagországok megbízzák.

 

Összegzés helyett

 

Összességében elmondható, hogy a polgárok körében a legtöbb helyen régről érlelődik már egy általános elutasítás (bizalmi válság) a honi politikai elit többségével szemben. 2005-ben Hollandiában és Franciaországban kormánypárt és a mérvadó parlamenti ellenzék egyaránt az alkotmányos szerződés ratifikálását kérte, és a szavazók kétharmada az elutasításra szavazott. Amivel nem annyira szerződéstervezet bukott meg elsősorban – a szavazók többsége általában soha nem tudta meg ezek részletes értelmét, tartalmát -, hanem a honi politikai elit. Amelyiknek végre be lehetett egy jót inteni. Egyébként ez a középpárti elitundor hozta meghatározó parlamenti helyzetbe az olasz Ötcsillagos Mozgalmat (éppen a napokban kapták meg hozzá a római polgármesteri posztot is), ültette kormányzó székbe a görög Szirízát, választott majdnem szélsőjobboldali elnököt Ausztriában.

Aztán kár lenne tagadni számos korábbi - a nyugati társadalmak többségét pártállástól függetlenül is átszövő – évtizedes liberális érték vagy vívmány válságát. Társadalmon belül azért, mert a szabadságjog többek értelmezésében esetleg túlzott szabadosságba fordult, és ez idővel már olyan arányt ért el, hogy amúgy apolitikus tömegeket is irritál. (Mondjuk, amikor a totális sajtószabadság magasztos eszméjébe kapaszkodva minden erkölcsi-etikai-műveltségi tanítást sutba dobó TV-műsor készül. Vagy amikor az interneten szabadon hömpölyög a pornográfia).

A külső környezettel szembesülve pedig azért, mert esetleg kiderül, hogy ami a helyieknek mértékkel használt szabadság, az másnak lehet visszaélésre alkalmat nyújtó lehetőség. És most tipródás van, hogy mennyit lehet-szabad feladni az eddigi vívmányokból az utóbbiak kivédésére. (Az egész légiutas-nyilvántartási vita az Európai Parlamentben szemléletes példája ennek. Ahogy a többség a kezdeti elutasítástól folyamatosan hátrálva eljutott a jogszabály charter-járatokra történő alkalmazásának többségi megengedéséig is.)

De válságban van a baloldal is. Mert még nem ért véget a gazdasági válság: az utóhatások nemcsak a munkanélküliek nagy számában van jelen, hanem az egészséges gazdaság-működtetéshez elengedhetetlen alacsony államadósság hiányában és vele a további megszorítások szükségében. Abban, hogy és ahogy éppen a francia példa mutatja, hogy meg lehet egy választást nyerni a korábbi megszorítások elleni társadalmi lázongás élére állva, de a kormányzati felelősséget gyakorolva rá kell jönni, hogy ugyanezt kormányzói székből végre is hajtani már nem lehet. És jön a meghasonlás.

És hát minderre települ rá a sok további külső kihívás. Mint amilyen a terrorista fenyegetés és a migráns vonulás.

Alaphelyzetben megannyi nemzetállami probléma. (Amelyek – mondhatjuk immár kórusban – „akkor is így lennének, ha az EU nem létezne, soha nem is lett volna..”) Az EU mindezekben közvetlenül nem játékos, hanem működési és együttműködési keret ugyanezen nemzetállamok számára egy sor, ezen államok számára kulcsfontosságú – elsősorban a közös nagy belső piaccal összefüggő – területen. 

Az EU érintettsége főként akkor következhet be, ha ezek a nemzetállami problémák létező közösségi eszközöket, projekteket, megszokott vívmányokat érintenek (veszélyeztetnek?). Mint amilyen a menekültválságra adott nemzeti válaszokkal a Schengen zavartalan fenntartásának a dilemmája. Vagy a görög adósságválság eurót feszegető kihatása.

 

Az alapvető probléma

 

Ilyenkor exponálódik végül az EU azon sebezhetősége, hogy az integráció fejlődésében több területen is olyan eszközök bevezetéséig is eljutott, amelyek működtetése alaphelyzetben közös államiságot feltételezne. (Közös pénznél közös költségvetést, közös kincstárt, közös gazdasági kormányzást, közös felelősségvállalást, közös parlamenti mandátumot stb. Schengennél közös külső határt, mögötte közös belügyminisztériumot, határőrséget, rendvédelmet.)

De mivel közös államiságról, és azok imént említett részjegyeiről nincs, és bizonyosan belátható időn belül nem is lesz szó, ezért csak az történhet, hogy közös intézmények helyett a résztvevő országok önként vállalt alapon olyan közös szabályoknak vetik alá magukat, amelyek ezeken a behatárolt területeken kvázi közös államszerű viselkedést és (együtt)működést eredményeznek. Ami azonban azonnal sérül, ha ez alól az alávetettség alól valaki kivonja magát. Márpedig válságban erre megvan a hajlam. És adott esetben meg lehet az ok is. De akkor mi lesz a közös projekttel?

Mindezek fényben és elviekben jogosan merülhet fel a végső nagy kérdés: hogy vajon nem ott van-e a hiba, hogy a közös „EU-zással” a résztvevő tagországok helyenként mostanra már túlvállalták magukat. Kvázi túlléptek a természetes nemzetállami együttműködés – és ennek érdekében adott területen újabb szuverenitás-beáldozás - még lehetséges határain?

A Brexit-mozgalom mindenesetre ebből indult ki. Úgymond, amikor Nagy-Britannia 40 éve belépett, jó szerével még csak közös piac volt, de a domináns oldalt a klasszikus nemzetállami formák együttműködése jelentette. Ma viszont közös pénz van (sok helyen), továbbá nincs (vagy legalábbis az utóbbi időben nem volt..) határ az országok között, a vízumpolitikától a gyermekjátékok ártalmas komponenseinek a méréséig mindent közösen szabályoznak. „Ez már egy más világ”.

Valójában ezek jelentős része csak a folyamatok egymásból következéséből alakul(t) így. Nem egyszeri összeesküvésből, hanem lépések egymásutánjából. Túl ismert dolgokról van szó, hogy a részletekbe menjünk, miért következett logikus módon a vámunióból a közös piac, a közös piacból az egységes piac, az egységes piac miért volt elképzelhetetlen a négy szabadságjog és több száz jogszabály tagállami adaptációja nélkül, a személyek szabad mozgás miként tette ésszerű ötletté Schengent, Schengen miként tette elkerülhetetlenné a közös vízumpolitikát, és így tovább, és így tovább. Egyikből jön a másik, mert egy ponton túl ez az egyik is lebénul.

El egészen az egységes piacból (no meg, igen, persze, a német újraegyesülésből is…) kinövő közös pénzig. Meg az ennyi közössel a háta mögött már jogos igényként felmerülő közös külpolitikai megszólalásig.

Arról persze nincs szó, hogy mindez egy abszolút open end-ed folyamat lenne. Hogy a dolognak egyáltalán soha nem lehetnek természetes határai. Amiken a soknemzetű, soknyelvű európai adottságok már nem tudnak átlépni. Természetesen vannak ilyen határok. De ami eddig történt, az többnyire szerves fejlődésben alakult, a fentiek jegyében. A hatos csomag, a szemeszterek, a közös költségvetési politika ötlete, a bankunió és a többi jól ismert intézkedés nem azért születik, mert „az EU-föderalisták” európai egyesült államokat akarnának csinálni. Hanem mert az euró életben tartása megköveteli őket.

Illuzórikus volna azt mondani, hogy nem szabad megállni a közös európai állam megteremtéséig. Mert az lehetetlen, miközben még elriasztó hatású is lehet az addigi támogatók körében. De az sem életszerű, hogy ezek a fenti folyamatok meg mind fölöslegesek.

A mindezzel látszólag szemben állított „nemzetállami megoldásról” előbb tudni kell, hogy ezzel meg ki meddig akar elmenni. Sülhet ki belőle termékeny kooperáció is. De ha abszolutizálni akarják, azzal ugyanúgy – EU-keretek között – kivitelezhetőségi határokat ostromolnak, mint a tényleges közös állam erőltetésével mások a nemzeti tűrőképességet feszítik túl.

A „nemzeti” megközelítés kizárólagossága ugyanis előbb-utóbb óhatatlanul át kell, hogy nőjön – ha következetes - a szuverenitás-megosztást lebontásának igényébe is. (Ez volt a briteknél kezdettől fogva Farage-ék programja, és ez ma is Le Penék célja!)

Csakhogy ezzel viszont az egész hajdani európai projekt eredete-értelme alól húznák ki a talajt. Annak idején Schumanék, ugye, azért vágtak bele, mert belátták, hogy a hatalmi paktumok és szövetségek évszázados gyakorlata addig még mindig megbukott Európában: állandóan csak újabb háborúkat teremtettek. És hogy helyette egy egészen más logika: a kölcsönös függőség és (tehát) a részleges szuverenitás-megosztás rendszerére kell alapozni mindent. Ahol azért nem ártok a másiknak, mert vele magamat is sújtom.

Hogy ez mára már túlhaladottá, és szükségtelenné vált? Nem biztos. Vajon miféle Európát kapnánk nagyon rövid időn belül, ha az együttműködési (kölcsönös függőségi) struktúrák fékező/terelő, konfliktust kioltó vagy legalábbis kezelő Uniója nélkül hergelnék egymást Ficók, Ponták, Ciprászok, de időnként még akár Sarkozyk is. Hogy aztán Le Penekről, Wildersekről, Igaz Finnekről – nota bene: Jobbikokról, Nagy Románia pártról, meg hasonlókról - ne is beszéljünk.

Illetve valószínűleg elkerülhetetlen beszélni az utóbbiakról is. Ugyanis a korlátok nélküli nemzetállami megközelítés végén ők állnak. Annak minden következményeivel együtt.

Elég csupán elképzelni a jelen migrációs válságot úgy, hogy nincs EU, hanem minden európai ország a maga módján reagálja le minden közös koordináció nélkül az egészet. Talán helyenként már határ menti mozgósításokra is sor került volna. Az EU létező intézményei, érdekegyeztető csatornái, mechanizmusai, együtt tartásra ösztönző projektjei éppen mindezt tették kezelhetővé. Erre mondták azt többen is, hogy a menekültválság az EU-t nem lejáratta, hanem újra beigazolta a szükségességét.

Ezért is téves az a megközelítés, hogy ma már csak fölösleges nyűg a hajdani közös piaci békeprojekt, „hiszen úgyis béke van”, és mindent nemzeti szinten kéne intézni. Valójában a dolog pont fordítva van: azért van béke, mert volt/van ez a projekt. És csak addig van (béke), amíg ez az utóbbi is él.

Azzal kezdtük, hogy az EU-nak újra kell gondolnia magát, ez az egyik fő tanulsága a brit kilépésnek. Ami a folyamatokat illeti, nyilván azt kell mindenütt belőni, ahol még az együttműködés természetes határain belül maradnak, de esélyt adnak az egymáshoz fűző kohézió erősítésének és működőképességének. Államszerűen együttműködnek, ahol lehet és ahol kell, de mindenkor markánsan megőrizve az önálló államiságot is közben. Mivel ez témáról témára változhat, nem lesz könnyű. De e nélkül esély sincs.

Hanem a brit típusú mozgalmak, és a minderre vevő általános rosszkedvűség kivédésének még csak nem is ez a legfontosabb közvetlen eszköze. Hanem az ésszerű kommunikáció. Nem sikerpropaganda, hanem felvilágosítás és megérttetés. És olyan intézkedések hozatala, és eredmények felmutatása, amelyek értelme és hasznossága evidens a polgárnak. E nélkül bizonyosan a populistáknak áll a zászló. Jelenleg nagyon rossz az imázsa az egész EU-projektnek, és a Juncker-bizottság inkább a sikerpropagandát erőlteti. Nem fog menni. 

Címkék: cameron portfolioblogger brexit

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr608836280

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Éhes ló 2016.06.25. 07:27:53

A komisszárok nem tanulnak semmilyen bukásukból semmit.
Sosem is voltak rá képesek.
A terror európai fővárosában kéz a kézben pusztítanak mindent, ami valaha Európát jelentette: az európai, fehér, keresztény embereket, a kultúrájukat, vallásukat, templomaikat, ünnepeiket, nemzeteiket.

Szerencsére ezt felismerték az emberek és most már tenni is mernek a komisszárok ellen.
A britek visszaszerzik a függetlenségüket, többé nem ugathatnak nekik alkoholista offshorelovagok, érettségi nélküli könyvkupecek, vörös pedofilok, maoisták.
Következnek a franciák, hollandok, dánok, olaszok, magyarok, csehek, lengyelek.
A többit meg vigyék merkel migránsai!