Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

A tavalyi év földindulásai után, az EU-jövőbe tekintés egyik kulcsszava a „többsebességes EU” lett. A vitákat, javaslatokat, érveléseket hallva azonban egyre inkább az az ember benyomása, hogy az érdemi nézetkülönbség sokkal kevésbé a “sebességen”, és sokkal inkább az irányon van. Tegyük rögtön hozzá: az egész kérdéskér éppen ettől annyira érdekes magyar szempontból is. Hiszen az utóbbi évek EU-magyar vitái szintén nem kis részt a követendő irányról szóltak elsősorban.

europe-1200x545.jpg 

A fogalomról

Csak és kizárólag azért, hogy kiindulásként emlékeztessük magunkat, miminden felmerült már ez ügyben az elmúlt évtizedek során.

A “többsebességes” kérdéskörnek van egy elvi (intézmény-, rendszerelméleti) és egy gyakorlati vetülete. Az utóbbi az, amire azt szokták mondani, hogy “de hiszen évtizedek óta van már ilyen” (ld. Schengen). Valójában az elméleti (modellezési) oldal is jókora előzménnyel bír már. Emlékezetes, hog az Európai Unió vonatkozásában az egyik legrégibb hiteles említése 1990-ből datálódik: Francois Mitterrand ekkor vetette fel először Helmut Kohlnak a „koncentrikus körök Európája” elképzelést, amit aztán később Mitterrand még jó ideig próbált hirdetni különböző fórumokon.

A Kohlnak vázolt verzió amúgy akkor még „három körrel” számolt: középen az integrációs folyamatot hajdan elindító francia-német páros, köröttük második körben az akkor már 12 tagú Európai Közösségek többi tagállama, végül ezt vette volna körül mindenki más, tehát a közös piachoz valamilyen formában – csak immár kívülről - kapcsolódó országok köre.

Mitterrand-t 90-ben persze még nem az esetlegesen bővülő EK fölötti kontroll megőrzése motíválta, hanem ismert módon a német újraegyesítést próbálta először kivédeni, aztán elodázni, végül pedig valamilyen megerősített intézményi struktúrában az egyesüléssel várhatóan megerősödő Németországot lekötni, magához és az integrációhoz láncolni.

Mitterrand azt követően is fenntartotta az elméletét, hogy a német újraegyesítés eldőlt, és kezdtek láthatóvá válni a közép-európai tagsági ambíciók is. A francia elnök ekkor úgy módosította javaslatát, hogy alkossák a „magot” a közös piac addigi tagállamai, ezt vegye körül a „társult országok” egy köre (ez lehetett volna a kelet-európai országok helye), köröttük intézményesült volna – immár EBESZ-keretek között – a mindezekkel együttműködő további európai államok sora, és végül egy újabb körben következtek volna a nem európai partnerországok.

Más szóval: a német egységbe addigra tehát már láthatóan beletörődött francia elnök ekkor már a közös piac megnyitását próbálta ezzel elodázni a keleti “új demokráciá” előtt. (Féltette a jól működőt a kiszámíthatatlannak tűnő ismeretlenektől, a felhígulástól, a nehezékektől, talán a létszámzól is, no meg a francai szerep háttérbe szorulásától.)

A „koncentrikus körökből” utóbb a „mag-EU”, illetve a „kétsebességesség” élt a legtovább (beleértve napjainkat is). A kilencvenes évek közepére már beteljesült az „EFTA-bővítés” (1995), és sorban adták be az új jelentkezéseket a kelet-európai „új demokráciák”. Ugyancsak ekkorra kezdett megfoghatóbbá válni, hogy miminden is nőhet ki a Maastrichti Szerződés által lefektetett „három pilléres” intégrációs modellből. Mindez együtt lökésszerűen ösztönözte intézmény-továbbfejlesztési gondolkodást.

Ettől kezdve szinte folyamatosan napirenden volt valamilyen intézménykezelési új elképzelés, többnyire mindig arra törekedve, hogy a láthatóan egyre jobban diverzifikálódó közösségben hogyan lehet garantálni az „élen járók” számára az – akkor még népszerű szándéknak minősülő – integráció-mélyítés folytatását.

Ezt kívánta volna szolgálni például az 1994-es Lamers-Schauble féle javaslat a „mag-Európa” modell megteremtésére – ami voltaképpen a német állami berendezkedést transzponálta volna európai közösségi keretek közé, továbbra is kitüntetett helyzetben tartva a német-francia együttműködést -, majd ugyancsak 94-ben Eduard Balladure francia miniszterelnök újbóli nekifutása a „koncentrikus köröknek”.

Az utóbbinál Balladure – és ez fontos értelmezési kiegészítése a mitterrandi modellnek - a középső körhöz azok EU-tagokat sorolta, akik részt vesznek a „politikai unió” megteremtésében. A második körben lett volna minden más EU-tagállam. A harmadikban pedig azon országok, amelyek csak részterületeken működnek együtt a gazdasági integrációt megélő közösséggel.

Intézményi, hatásköri, döntéshozási specifikáció azonban végül egyik elképzelés kapcsán sem született, (miként végül maguk az egyes modellek sem jutottak el – mint modellek - a formalizálás fázisába).

Itt jegyezzük meg viszont, hogy az intézményesített többféleség felmerült azok részéről is, akik ezzel éppen, hogy a mindenkire kiterjedő „túlzott integrációt” szerették volna kikerülni. Tipikus példa volt John Major 1994-es leideni beszéde, amiben az akkori (konzervatív) brit miniszterelnök az „á la carte” EU ötletét próbálta népszerűsíteni. E szerint, a tagállamok csak néhány, általuk tetszés szerint preferált területen folytatnának szorosabb együttműködést. Minden olyan területen, ahol nem köteleződnek el a többiekkel való kooperációban, ott kizárólag az egyedi nemzeti érdekek szerint, saját hatáskörben cselekednének – legalábbis a Major által vázolt modellben. (Tekinthető ez egy „kvázi-brexit” szándékot leplező korai elképzelésnek is…)

 

Első formális intézményi kirakós játék

A 90-es évek második felére már befejezett ténnyé vált egy közeli “nagy bővítés” valósznűsége. Megkezdődött tehát a készülés a majdani befogadáshoz elengedhetetlennek tekintett - átfogó intézményi reformokat megcélzó - Amszterdami Szerződésre (1997). Ennek jegyében pedig újult erővel egymást érték a különböző lehetséges konfigurációk.

Az alaphangot Helmut Kohl adta meg híressé vált kijelentésével – „Nem határozhatja meg a konvoj sebességét a leglassabban haladó hajó” -, amely elv megvalósításának lehetséges/kívánatos formájáról az amszterdami csúcsot megelőző kormányközi értekezlet során sokféle verzió felmerült. Az ötletroham eredményeit utóbb többnyire három csoportba sorolták: 1.) kétsebességes EU, 2.) rugalmas, vagy „variábilis geometria” EU-ja, 3.) á la carte EU.

A legtöbb híve a „mag-EU”-t feltételező „kétsebességes” modellnek volt, miközben a „variábilis geometriát” (ahol más-más témakörök kapcsán más-más országcsoportok együttműködésének az intézményesítése volt a szándék) többen inkább gyanakodva nézték, mert egyfajta „bújtatott á la carte” filozófiát sejtettek mögötte. Valójában a gyakorlatban sok tekintetben éppen az utóbbiból valósult meg végül a legtöbb, illetve az ehhez legközelebb álló, részterületeket érintő szabályozás vált uniós joganyaggá.

Ami azonban jelen témánk szempontjából ennél fontosabb: akkor is, azóta is, az ilyen EU intézmény- és rendszerelméleti vitáknak – legyen bár szó a nizzai (2000), az elvetélt alkotmányos (2004), vagy a lisszaboni szerződésről (2007), netán a görög-válság fényében Angela Merkel és Nicols Sarkozy közös kétsebességes tapogatózásáról (2011), avagy napjaink intézményi vitáiról – volt és maradt is egy állandósult jellemzője. A különböző sebességek emlegetése végül sohasem vált az alapszerződések formalizált részévé. (Azok a tényezők, programmok –közös pénz, Schengen, stb. – amelyek miatt egyes területeken elválhatott a tagországok haladási sebessége, már igen. De hogy mindez hány “sebességet” jelent, már nem vált a joganyag részévé – tehát nem is következett önmagában ettől új elvárás, intézmény, kötelezettség -, hanem megmaradt az amúgy folyamatosan fejlődő, formálódó valóság és napi gyakorlat egyfajta verbális leírásának.)

Más kérdés, hogy a dolgok értelmezésén is össze lehet veszni, függetlenül attól, hogy van-e a dolognak közvetlen gyakorlati jelentősége, vagy (még?) nincs. Így csúszott át az elmúlt hónapok (évek?) jelentős fordulatokat hozó fejleményei nyomán az elméleti vita a “sebességek” latolgatásáról igazából “irányok” kérdéskörére.

 eit530.jpg

 

Több sebesség? Több szint? Több irány? Intézményesülten?

Már elméleti szinten is vízválasztónak tekinthető, hogy mi a válasz az alcímben jelzett első három kérdésre. A „több sebesség” nem zárja ki az azonos közösséghez tartozást, csupán annyit fejez ki, hogy ugyanazon körből, ugyanolyan jogok és kötelességek mellett, azonos célokat követve egyesek (önként vállalt alapon, és/vagy erre alkalmassá tevő képességek birtokában) többet, mást (is) tesznek, mint más tagtársak (például megnyitják a határaikat egymás között). De ettől még tevékenységük átlátható mindenki más előtt, miként a hozzájuk való csatlakozás is elviekben bárki számára elérhető, maximum olyan kritériumok teljesítésének a függvénye, amit előzetesen mindenki másnak is hoznia kell(ett).

A „többszintűség” már inkább kizáró: alá-fölérendelést feltételez, eltérő jogosítványokkal, és esetleg az egyik kategóriából a másikba való átlépés kizárásával is (vagy legalábbis ennek oly mértékű és formájú megnehezítésével, amelynek az eredeti résztvevőknek nem kellett alávetniük magukat). 

A „több irány” megint más helyzet. Itt például a „sebesség” akár még közel azonos is lehet, ám mégis elválaszthat az eltérő célok követése. Mást akar elérni az egyik, mást a másik. Az egyik csoportból a másikba való átlépés nem annyira szabályokon és kritériumokon (nem külső, rájuk oktrojált feltételeken - ez sem kizárt), hanem az érintettek prioritásain fordul meg.

Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy addig, amíg különböző tagországok együttműködésére az első típus a jellemző (különböző sebességben haladnak), addig esetükben még elképzelhető – jóllehet, nem feltétlen ideális – az azonos közösséghez tartozás. A másik két esetben azonban a közösségi kohézió fenntartása egy ponton túl aligha lehetséges.   

 

A jelen dilemmákról

A jelen viták és javaslatok egyelőre alapvetően „több sebességről” szólnak. A „többszintűség” lényegében nem fordul elő. A „több irány” megléte viszont ma már egyszerűen adottság, méghozzá viszonylag széles skálán szóródva. Értelemszerűen egészen más irányba akar haladni (esetleg nem is haladni, hanem elbontani akar) mondjuk a Francia Nemzeti Front, a holland Szabadság Párt, a német AfD, vagy az olasz Öt Csillagos mozgalom, mint például a német jobb- és balközép pártok.

Itt fontos megjegyezni, hogy egyes szakértők szintén az addigi közös irány korrekciójaként értelmezik a lengyel és a magyar kormány politikáját is, amit esetenként ezek a kormányok készek fel is vállalni (például a demokrácia illiberális jellegének a favorizálásában, netán egyes közösségi politikákhoz való viszonyulásban, illetve abban, hogy mennyiben az integráció további építése, és mennyiben esetlegesen – egyes területeken – a leépítés, a nemzeti jogosítványok hangsúlyosabbá tétele a cél). Akad olyan vélemény is, amely szerint a “többsegességesség” német felkarolása mögött egyebek között éppen az a szándék áll, hogy az említett “iránymódosítást” hirdető magyar- lengyel párost “elhagyhassák” a “hagyományos” integrációs célokat követni akaró “igazi” EU-tagok.

Általában azt lehet mondani, hogy a tavalyi történések nyomán felpörgött „jövő-vitát” egyidejűleg hatja át a „többsebességűség” és a „többirányúság” megjelenése, esetenként kölcsönhatása is.  És akad, aki úgy véli, hogy valójában ma már az irány jelenti a tényleges ütközési pontot. Míg 15-20 éve az alapvetően azonos irányba haladók “sebessége” közötti különbség okozott tényleges gondot, addig ma a sebesség kevésbé jelent fejfájást a mást akaráshoz képest.

Tipikus példa, hogy amennyire tudni lehet, a márciusi római csúcsra készülő ünnepi nyilatkozat kapcsán is minimum három féle megközelítés létezik. Az egyik egy föderációs modell felé tendáló jövőkép (az EP – de különösen Verhofstadt – víziója). A másik a jelenleginél is jobban közelítene egy minél kiterjedtebb kormányközi vezérlésű rendszer felé (jellemzően magyar, lengyel – sok tekintetben visegrádi, valamint a Brexit előtt persze eminensen brit - prioritás). A harmadik a két/többsebességesség meghirdetésével intézményesítené a különbségeket (ennek lett sokakat meglepve szószólója a német kancellár is).

A kérdés sokak szerint most már az, vajon az inkább föderációs képlet felé hajló német szándék nem azért akarna-e gyorsítani, hogy a vonakodókat lehagyva ne csak előre szaladjon, de kanyart is vehessen hozzájuk képest? (Igaz, mások meg úgy vélik, hogy ha tehetnék, úgy az utóbbiak kanyarodnának el szívesen az elmúlt évtizedek (szerintük túlzottan közösségibe hajló) gyakorlatától.)

Mindez azonban mindaddig csak politikai szószaporítás, amíg a fogalmak körüli alkudozás végső hozadéka továbbra is csupán adott jelenségek (szerződésen kívüli, politikai) leírását szolgálja. Igazi tétje attól kezdve van a dolognak, ha és amikor jogi-intézményi következményei is vannak valamilyen prioritás kinyilvánításának.

A „kétsebességűség” hangoztatása például e percben alig jelent többet, mint a jelen gyakorlat hangsúlyosabbá tételét, valamint a Lisszaboni Szerződés által megengedett „megerősített együttműködés” lehetőségének – és eddig minimális gyakorlatának – a propagálását és bátorítását. De önmagában nem jelenti intézményi működési feltételek megváltoztatását.

(Egy apró kitérő: a fentiekhez képest is jelenthet érdekes színfoltot az Európai Bizottság most szerdán márciusra beígért “fehér könyve”, valamint a június végéig esedékes “öt papírja”, amely utóbbiak egy-egy behatároltabb területen készülnek bizonyos jövőbe tekintő prioritásokat felvázolni, de nincsen szó látványos bizottsági össz-látkép prezentálásáról. Aminek kapcsán érdemesnek látszik emlékeztetni, hogy a hajdani közös piacból kinőtt Európai Közösség, majd utóbb Európai Unió eddigi építkezése többnyire sohasem nagy végcélok meghirdetésével, hanem az ezen célok megvalósulását szolgáló közbülső szakaszok beazonosításával, és ezek lépésről lépésre történő megvalósításával haladt leginkább előre.)

Egy bizonyos: szakértők szerint onnantól kezdve érdemes/szükséges figyelni, ha és amikor valamely „sebesség(ek)re” elkezd ráépülni egy sor olyan dolog, amelyek követése és/vagy átjárhatósága már nem evidens. Ami már – akár az addigiakhoz, akár at ezt nem kívánó tagországok elképzeléseihez képest – irányváltást is jelez.

Ilyen lehet például az: ha és amikor az eurózóna jogosítványait és intézményeit a „praktikum”, a “racionalitás” és a „gyorsítás” jegyében olyan új adottságokkal egészítik ki – hangzottak el rá utalások, a saját „parlamenti közgyűléstől” az önálló euró-költségvetés és az eurós saját-forrás megteremtéséig -, ahol a “gyorsításnak” már intézményi következményei lennének.

Ekkor válik mérlegelendővé az, vajon mindez csak sebességváltás, avagy egymástól elszakadó (elválasztó?) szintek felhúzása (netán/és új irányok kitűzése) is egyúttal? A mindenkori saját célokkal összevetve nyilván ez lehet az az iránytű, ami alapján az esetleges aggódás, illetve az egyetértés/ ellenszegülés mértékét be lehet lőni.

 

Egy példa

Az iménti (eurós) példánál maradva: a jelenlegi magyar politika célja az unió nyújtotta adottságok – pénzügyi források, piaci/gazdasági/technológiai lehetőségek, biztonsági és kisebsségvédelmi garanciák, magyar lakta országokhoz szorosabb kapcsolódás stb. – maximális kihasználása egyfelől, illetve a közösségi kötöttségekre hivatkozó külső beleszólások lehetséges minimumon tartása másfelől.

Ha, és amennyiben az eurót megőrizni akaró országok (a példánál maradva) következetesen folytatják az euró működtetéséhez szükséges feltételek (eddig többnyire elmaradt) kiépítését, akkor számukra megkerülhetetlen lesz egy sor olyan, „kvázi-államot” feltételező lépés megtétele – az említett saját költségvetéstől a közös felelősségvállaláson át a politikai felügyelet közelítéséig -, ami nélkül tartósan közös valuta fenntartása sokak szerint hosszú távon nem reális.

Ha a dolgok ilyen irányt vesznek, akkor a jelenlegi magyar prioritások fényében nyilván az lehet majd mérlegelési szempont, vajon mindez magyar szempontból gyengíti-e az addigi tagsági hozadékok megtartását és élvezését? Okozhat-e plusz terheket a magyar érdekekre nézve? Kínál-e garanciákat olyan rálátásra és beleszólásra, amelyek a jövőben is megelőzhetővé tehetik ilyenek kialakulását? Tovább: törekszik-e távlatilag a magyar politika e megerősödő eurózónás belső maghoz való jövőbeni csatlakozásra? Ha igen, úgy az új feltételrendszer vajon kirekesztő, vagy befogadó-e? Végül pedig: az eurózónás intézményi átalakulás előre vetít-e olyan irányváltoztatást, aminek össz-közösségi kihatása hosszabb távon hasonló iránykövetést tehet majd szükségessé a zónán kívül lévők számára is, (és ha igen, ez az új irány a jelen magyar érdekek szempontjából kívánatos-e)? Stb.stb.

Mindennek fényében lehet majd dönteni az aggódás, az üdvözlés, az elvetés vagy a támogatás politikájáról.

De ma még, úgy tünik, inkább csak a szószaporításnál és a lehetséges tendenciák elméleti megnevezésénél tart a vita. És az sem kizárható, hogy mindvégig ott is marad.

 

Brüsszel, 2017. február 22.  

Címkék: érdekek portfolioblogger többsebességes

komment

süti beállítások módosítása