Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonkét éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Kezdve azzal, ami igazából nem: nem bontják az EU-t (egyelőre?), hanem építeni nem tudják. Legalábbis nem annyian és nem úgy, hogy mindenki egyetértsen. Ennyiből nem az EU vált tehetetlenné, hanem az eddigi EU-t alkotó nemzetállami akarat. A mindezek mögötti tényleges gond pedig az, hogy ma elsősorban az EU-t alkotó európai országok élnek meg egy sor válságot. Kormányok, politikai elitek válsága ez, külön-külön is, meg együttműködésükben is, szembesülve belső problémákkal, és egy válságokkal terhelt környezettel. Ez telepszik rá az EU-ra is.

Amelyiknek persze szintén van baja/hibája elég. De a mostani gondok többségénél a labda el sem jut hozzá. (És néha éppen ez a baj.) Cserébe, ha a mai EU-jövős nekiveselkedésből kisül majd valami, az elsősorban nem a már működő uniót fogja megváltoztatni, hanem további EU-változatoknak nyithat utat. (Más kérdés, hogy ha nem sül ki semmi, az viszont lehet már kezdete bontásnak is. Valahol ma ez az igazi tét.)

eu_blog1.jpg

 De akár bontás, akár új építése, majdnem biztos, hogy nem minden ország lesz benne egyformán érintett. Sem mint ok, sem, mint  vesztes, sem mint kedvezményezett. Egyszerűen azért, mert ahogy tudott létezni közös akarat hat ország között kevés ügyre, úgy láthatóan nem tud ugyanez létrejönni huszonhét között sokkal több ügyre.

Magyar szempontból mindebből az következik, hogy egyszerre lehet töprengeni azon, vajon melyik képlet válik majd dominánssá, azon belül milyen hely juthat nekünk, és hogy mi a hasznunk/felelősségünk az egészben. Alább erre is megpróbálunk majd kitérni.

 

Egy alapvető tévedésről

Azt mondtuk, elsősorban nem az „EU mint olyan” a mai gondok igazi forrása, és komolyan is gondoltuk. Nem azért, mert az EU olyan szent volna, hanem csak mert beidegződött egy tévesen túlértékelt kép az Unióról. A sok „brüsszelezés” láthatóan abban is magvakat vetett el, hogy hajlamosabbak vagyunk nagyobb mindenhatóságot vélni az EU mögött, mint amennyivel a valóságban bír.

Mert hát mi is az EU? Elsősorban az őt létrehozó és őt alkotó országok szándékainak és döntéseinek a megtestesülése. Ahol van „EU”, ott azért van, mert az ezt óhajtó európai országok úgy döntöttek, hogy azon a területen valamilyen problémát közösen fognak eztán kezelni. Ehhez meghatározták, hogy pontosan miről van szó – vámrendszerről, agrárpolitikáról, valutáról -, lefektettek hozzá szabályokat, létrehoztak intézményeket. Személyeket tettek felelőssé a működtetésért, büdzsét allokáltak hozzá. És esetleg, a hatékonyabb működtetés érdekében, bizonyos nemzeti hatásköröket - saját belátás alapján, meghatározott határok között – átruháztak a közös intézményekre.

Ha mindez összeáll, akkor beszélhetünk arról, hogy itt „van EU” és az csinál is valamit. Talán teljes egészében a tagországok helyett (belsőpiaci versenyszabályozás), talán csak azokkal együttműködve. De minden esetben az előzőleg általuk pontosan meghatározott mandátum szerint.

Az elmúlt 12-24 hónapban felhalmozódott EU-válságérzet nem elsősorban abból fakadt, hogy mindaz, amire az addigi EU-t létrehozták, a rábízott területeken annyira rosszul és kártékonyan teljesített volna, hogy mindenki szembefordult vele. (Még ha van azért elmaradás is bőven. Az euró-válság idején például hosszú lista kerekedett abból, hogy hány ponton volt hibás, vagy hiányos az a konstrukció, amivel a közös pénz használatához hozzákezdtek. De ez önmagában még nem vonta kétségbe a projekt egészét. A farmer továbbra is kapta a támogatást, a kamionok továbbra vámterhek nélkül hordták a belső piacon az árukat, a francia diák EU-pénzen lehetett ösztöndíjas Prágában, az ír nyugdíjas a Provance-ban is kézhez kaphatta egy élet megtakarítását, a magyar kormány EU-pénzből építhetett utakat.)

A gond nem itt volt. Hanem ott, hogy ugyanezen európai országok időközben szembetalálkoztak olyan újabb megoldandó teendőkkel, amelyekre az „addigi EU”, az addigi mandátumokkal, intézményekkel és szabályokkal nem terjedt ki. Az új problémák közös kezelésére – ha közösen akarnak megbirkózni vele – új közös recept, közös cél, hozzá új közös játékszabályok, aztán pedig pénz, fegyver, paripa kellenek. Ahogy egykor dönteni tudtak arról, hogy legyen monetáris unió, és hogy ennek mik lehetnek az alkotórészei. És akkor attól kezdve az is „EU” lett. Addig főként nemzetállami politika.

De most az derült ki, hogy a dolog rendre megakad már a közös recept, közös cél kérdésénél. El sem jut addig, hogy egy újabb területen „EU-t” teremtsenek a probléma kezelése fölé. Megmarad európai országok közötti viták tárgyának.

A menekültügy tipikus példa. Fél Európa – ha nem az egész – szapulta „az EU-t”, hogy milyen bénán járt el az egész migrációs-ügy kezelésében. Hogy mennyire tehetetlen. Lám, 2015-ben, az az egymillió menekült bevonulása, igazi "EU kudarca” volt...

Pedig - sokszor leírtuk már, hadd ismételjük meg megint - az EU úgy szaladt bele korunk e legújabb népvándorlásába, hogy soha nem működött menekültügyi unóként is. Értve ez alatt, hogy soha nem hoztak létre az unió egész területére megérlelt, büdzsével, intézményekkel és jogszabályokkal megalapozott közösségi menekültpolitikát. (Mint amilyen felügyeli mondjuk a tőke szabad áramlását az egységes belső piacon.) Meg-megjelentek menekültügyi vonatkozások is egyes területeken, (például a Schengen-kódexben, humanitárius programoknál, a dublini rendszer lefektetésekor, sőt, a Lisszaboni Szerződés szolidaritási paragrafusánál is - utóbb ebből lett a baj). De mindez eddig nem állt össze egységes közösségi politikává. Közösségi hatáskörökkel, eszközökkel, felelősökkel. Mandátummal.

Kezdetben azért, mert nem látszott szükségesnek. Amikor meg szükségessé vált volna, akkor meg az EU-t működtető európai országok nem tudtak teljes körűen megállapodni pontos paramétereiről. (Ma sem tudnak: lásd kvóta-ügy. Tegyük hozzá, hogy azért a menekültkérdéssel kapcsolatos többi területen épülget valami közös is. Mondjuk a külső határvédelemben. De ez már egyik másik történet. És egyelőre az sincs még készen.)

És a menekültügy csak egy példa. A lényeg, ami mögötte van: a közös nevezőre – az „EU-nevezőre” – jutás nehézsége. És mennyi mindenben még! A polgárt valóban érdekelné a közbiztonság, a pénzügyi stabilitás, az olcsóbb hitel, a tartós életszínvonal, a több munkahely, a szociális biztonság. Ebből jelenleg egyedül a „pénzügyi stabilitás” mögött létezik valamifajta közösségi politika. De éppen a hirtelen viharnak kitett euró gyors megroggyanása mutatta, hogy mennyire hiányos alapokon áll – és állt még inkább 6-8 éve – ez is.

Itt is, a többiben is nem azért nem lép fel markánsabban „az EU”, mert béna, hanem mert ezeknek a kezelésére nincs, vagy alig van az alapító országoktól felhatalmazása. Mert az utóbbiak nem akarnak adni. Vagy mert nem tudnak, mert a kihordáshoz szükséges döntésekig képtelenek eljutni, Hiányzik az egyetértés már rögtön az elején (receptről, célokról, eszközökről..).

Ez egy pontig – a továbbfejlődés szempontjából - lehetne még jó is. Elvégre, ahogy mondani szokás, az európai integráció mindig is az újabb kihívásokkal szembesülve és azokra válaszolva fejlődött tovább. De ez a klasszikus recept most nem látszik működni. Mert úgy tűnik, hogy egyszerre támadnak új, túl nagy problémák egyfelől, és áll velük szemben annyiféle vélemény másfelől, hogy ebben a körben nem megy már róluk a közös megoldás kihordása. Vagy a problémán, vagy a körön kell módosítani. Ez zajlik most éppen.

 

EU-élet laboratóriumon belül - és kívül

Azok, akik az európai országokra zúduló problémák kezelésére uniós megoldást keresnének, két alapvető gonddal szembesülnek: az egyik, hogy tehát egyre többször nem sikerül a huszonnyolcas kört újabb EU-típusú közösségi együttműködésre összeterelni. De erről volt már szó. A másik, hogy a külső környezet kavarása és a belső zúgolódás nyomása állandósulni látszik. Az emberek „az EU-tól” várnának megoldást, de mert ez elmarad, az „EU-t” hibáztatják. A mostani (uniós) reform-nekiveselkedés ezen remélne javítani.

Ami mögött meg az a hiedelem él, hogy elég csak az EU-val „csinálni valamit”, és a dolog megint működni fog. Ők azok, akik nem vették még észre, hogy amit az elmúlt évek – lassan már évtized – során visszatérően az EU különböző válságaiként írtak le (euró-válság, migrációs válság, intézményi válság, külpolitikai válság, Brexit-válság stb.), az igazából számos további, globálisabb válság európai szintű lecsapódásai. (A liberalizmus és a baloldal válságától, a globalizáció válságán át, a külső versenyfeltételek megváltozásáig, vagy éppen a hagyományos intézményrendszerek és eddigi politikai elitek válságáig. Ahogy sokan leírtak.). És amiben a lényeg, hogy ezek akkor is léteznének, ha az EU nem is volna. Nem az utóbbi miatt vannak, hanem ők sújtják azt is.

Esetenként az ilyen külső válság szít belsőt is (népvándorlásból Schengen-válság lesz). Máskor összegerjed a helyi szinten is meglévő anomáliákkal (az amerikai jelzálog-buborék kipukkanása találkozik az euró addig zavartalanul eléldegélő tökéletlenségeivel). És olyan is van, amikor az egyik mit sem tehet a másikról, csupán elszenvedi a következményeit (a vesztes középosztály lázad a globalizáció ellen és kinyír nagy átfogó világkereskedelmi megállapodásokat, meg hatalomra segíti az addigi együttműködést tagadó populizmust).

Ha úgy tetszik, a válságok egyfajta globális hierarchiája létezik napjainkban. Az EU-történések akkor láthatók át valósághűen, ha minél pontosabban bele tudjuk helyezni őket ebbe a hierarchiába.

A sok „külső válság” még talán nem lenne annyira mérgező az EU-ra nézve, ha meg volna az a hajdani védőburok a projekt felett, amiben létrehozták, és ami fél évszázadon át felnevelte. De éppen itt a mai helyzet kulcsa és fő problémája. Nevezetesen, hogy az európai integráció társadalmi, politikai gazdasági, stratégiai tekintetbe voltaképpen laboratóriumi körülmények között született. A vasfüggöny, a Varsói Szerződés-NATO szembenállás, a KGST-Közös piac elkülönülés nemcsak azzal járt, hogy a keleti oldal számára elzárt világgá vált a nyugati térfél. A keletiek elszigeteltsége egyúttal védelmet és zavartalan „magában való” létezést hozott a Nyugatnak.

És ez még csak a keleti viszonylat. De példátlanul laboratóriumi volt – a jelenhez hasonlítva – a környezet a tágabb külvilág tekintetében is. Akkoriban még a globális széttöredezettség volt a meghatározó (ez még nemhogy az internet, de kezdetben még a (távközlési) műholdak előtti világ – a CNN csak a 80-as évek második felében nyit ablakot a globális híradónak). Filmek, képes újságok persze voltak, de összességében a periféria nem sokat tudott a centrum(ok)ról. Létük egyébként is alá volt vetve a kétpólusú világ logikájának. Többnyire választaniuk kellett és többnyire választottak is, hogy a „világszocializmus”, vagy a „világkapitalizmus” táborához csatlakoznak-e. Megtették, de ezzel minimum a „szocialista világrendhez” sodródók még távolabb kerültek jó időre a tényleges gazdasági erőforrást jelentő centrumoktól.

Még tovább könnyítette a pályát a projekt számára a háború utáni közvéleményben élő a közmegegyezéses igény egy minél liberálisabb, szabadabb társadalmi életforma iránt. Végül mindehhez már csak ráadás volt az akkori (Nyugat-)Európa viszonylagos homogenitása. Homogenitás a háború utáni kivéreztetettségben, viszonylagos homogenitás a talpra állásban – no meg legfőképpen: a Marshall-segélyben...

Ebben az egyedülálló laboratóriumban hosszú időn sem kívülről, sem belülről nem érte számottevő eltérítő kihívás a projektet.  Amikor 89-90-ben a bipoláris képlet eltűnt, a változást szinte mindenki a Nyugat győzelmeként ünnepelte. És csak kevesen gondoltak arra, hogy az euroatlanti térség e zászlóshajó-projektje éppen ezáltal vált súlyosan sebezhetővé. Mert a bipolaritás eltűntével a laboratóriumi védettség is megszűnt.

A projekt attól kezdve óhatatlanul közvetlenül szembesült olyan kihívásokkal, mint a nyugat-balkáni háború, a volt szocialista országok csatlakozási szándéka, vagy az információs forradalomban és a világkereskedelemben globalizálódó tágabb világ valóságos rázuhanása. Annak egymást érő (pénzügyi, migrációs és egyéb) válságaival együtt.

Az már csak ráadás, hogy ezzel párhuzamosan felbomlott a követendő társadalmi modellről vallott belső közmegegyezés is. A külső kihívások beszivárgása pedig kitermelte az ellene lázadó mozgalmakat. És az eredmény, hogy a projektet kívülről is, belülről egymásra rakódó és növekvő feszültségek terhelik. A politikai elit hitelét vesztve próbál vezetni, de mind többen elfordulnak tőle. 

Kezdetben, a közvetlen szomszédságban még megpróbáltak előre menekülni: a külső zavarokat minimalizáló konszolidáció érdekében segélyt, majd társas viszonyt, végül már tagsági lehetősége kínáltak fel. És fel is vettek tíz év alatt 12 országot! Végül is, valakit tagként beemelni, az már majdnem annyi, mint „saját képre formálni”. És ezzel a lehetséges zavarok mértékét is mérsékelni. Meg aztán belül jobban a körmére is lehet nézni.

Mindennek a következménye mostanra ért össze. Egyszerre növekedett meg a kihívások volumene és a döntésre kényszerülő (ráadásul sok szempontból egyre heterogénebb) tagsági kör. De – figyelem – nem „EU-döntésről” van szó! Mert addig sok esetben el sem jut a dolog. Hanem annak kihordásáról, vajon tudják-e, akarják-e egyáltalán EU-keretek között kezelni a problémát. És ha igen, hogyan? Csupán a döntésképtelenség ódiuma hullik vissza folyton magára az EU-ra is.

Amivel végül mostanra elérkezetté vált az idő mindezt néven nevezni, és kitalálni rá valamit. Elvben a március végi római csúcsra várna, hogy néven nevezzék. És az év végéig kéne kitalálni is (valamit).

 

Mindez magyar szempontból

A történetben a magyar szál két szempontból tűnik fel. Egyrészt értelemszerűen abban, hogy milyen lehet/lesz a magyar érintettség a jövőbeni folyamatokban. Másrészt abban, hogy sokan úgy vélik: a külön utak demonstratív keresése, illetve a meglévő (utak, intézmények, megoldások) sokszor virulens tagadása a magyaroktól sem feltétlen idegen. (Akad, aki egyenesen arról beszél, hogy „de hiszen ők (a magyarok) kezdték”..)

A magyar érzület mindig nagyon összetett volt és maradt az Európai Unióval szemben. Teljesen kívülről még csak a szépet láttuk benne. Tényleges működését alig egy tucat ember ismerte az országban. A polgár leginkább csak a jólétet, új autókat, teli kirakatot, meg a sok szabadságot észlelte – és kívánta. De persze ezt a képet is árnyalni kell. Voltak olyan felelősen gondolkodó értelmiségi csoportok is – ők fogják majd a 90-es évek végétől kitárgyalni a tagságot  - amelyek már akkor tudták, hogy a beilleszkedés rengeteg alkalmazkodást is szükségessé fog tenni. És hogy ez esetenként fájdalmas, és költséges lesz. De ők meg azt vallották, hogy ezeket a változtatásokat egyébként is, önmagunk érdekében is végre kellene hajtani (legyen bár szó környezetvédelmi, energiahatékonysági sztenderdekről, vagy az állattartási feltételek szigorításáról). Akkor már mégiscsak jobb cserébe egy kinyíló nagy piacot, meg hozzá rengeteg közösségi támogatást is kapni.

Érdekes módon az európai közösségi oldal kezdettől fogva nagyon óvott minket az elsietett belépéstől. Ebben mi sokáig csak halogatási szándékot, saját kényelmük önző védelmét láttuk. Nyilván nem alaptalanul, hiszen biztos ez is jelen volt. De talán azt sem ártott volna nyitottabb fülekkel meghallani, amikor visszatérően arra figyelmeztettek, hogy ez nem jótékonysági egylet, hanem szuper-szervezett kapitalizmus (a piacgazdaság szándékolt kiteljesítése). Ami szárnyaló lehetőségeket kínál azoknak, akik felkészültek rá, de hozzájuk képest a többi éppen azért marad alul – a “nagy családon”, a közös piacon belül is! -, mert oly lendületesen tud jönni az, aki ki tudja használni a rendszer kínálta mozgásteret.

És mi mégis mindenáron be akartunk lépni. Ami mögött a polgár a nyugati kirakatot, meg a mezőgazdák támogatását látta, a vezető elit pedig a politikai lehetőséget, ami most megnyílt, de ki tudja, meddig. Kezdő brüsszeli újságíróként a csatlakozási tárgyalások idején folyton olyan hazai kérdéseket kaptam csak, hogy “hány fejezet van még”, “kaptunk-e már céldátum a belépéshez”. Szóval, hogy mikor leszünk tagok. De azt soha senki nem firtatta, hogy mellesleg az egyes tárgyalási fejezetekből milyen teendők következnek majd.

Egy tipikus példa: naponta tudósítanom kellett arról, ahogy a kilencvenes évek elején-közepén, még “társult országként”, sértett félként küzdöttünk az EK közös agrárpiacának mielőbbi teljes megnyitásáért. Amikor aztán tényleg megnyílt, nem kevesebb újabb sértődéssel láttuk, hogy ez nemcsak azt jelenti, hogy tarifa nélkül vihetünk be oda bármit, hanem azt is, hogy akkor ők is hozhatnak hozzánk a maguk ára szerint amit és amennyit akarnak. És hogy ebbe, ha nem álljuk a versenyt, tönkre is lehet menni. Régi megszokott magyar termékek, márkák tűnhetnek el. Amire válaszul – amikor ilyesmi történt – a másik fél csak széttárta a karját: ők szóltak előre...

Igazából az EU-ban nálunk sokan a csak a jólétet látták kívülről, de a mögötte mindezt eltartó kőkemény versenyt, befektetést, innovációt, tőkeigényt, hatékonyságot és teljesítést nem. Vagy legalábbis remélték/reméltük, hogy azt meg majd meg úgyis "kipárnázzák"... Valahol, a fejlett kapitalista életszínvonal keveredett a fejekben a mi korábbi (csak éppen teljesítmény nélkül fenntarthatatlan) szocialista gondoskodás-emlékeinkkel. Pedig EK-oldalról mindenki figyelmeztetett, hogy az integráció nem a javak egyenlő elosztásáról, hanem a lehetőségek egyenlő szabályrendszeréről szól. És, hogy vajon biztosan felkészültek vagyunk-e már annyira, hogy ne maradjunk alul. Fogadkoztunk, hogy igen.

A következmény mindenesetre az volt, hogy logikus módon már a tárgyalások alatt is egy sor kivételt, haladékot kellett kialkudni, majd pedig tagként is, a belső terhek elosztásánál  sokszor „kivételes” (magyarán: elmaradott) helyzetünkre apellálva más elbánást kértünk, mint a „régiek”. Sokan az utóbbiak körében már akkor arról beszéltek, hogy a keletiek helyenként „saját EU-t” építenek a nagy egészen belül.

eublog2.jpg

Brüsszel, „aki” mindenbe beleszól

Minderre jött aztán rá, immár EU-tagként, a „brüsszeli mindenbe beleszólás”... A gazdasági sérülékenységen túl hamar jött a közvetlen megtapasztalás, hogy a szuverenitás-megosztás, a dolgok egy részének önként vállalt közös intézése közös kereteket, közös elvek és előírások kötelező követését is feltételezi. És egyre kényelmetlenebbül szembesültünk a „brüsszeli diktátum” kérdésével (kezdődött nem sokkal belépés után, a túlzott költségvetési hiány nyakunkba szakadásával..).

Pedig kicsit több belátással itt is volna mit megérteni. Mindenekelőtt: „Brüsszel” csak abba szól bele, amire a tagoktül mandátumot kapott. Ott, ahol a tagok azt várják a közös intézménytől, hogy védje az amúgy előbbiek által létrehozott közös szabályt, keretet, elvet. Persze, lehet rosszul, arrogánsan, szemellenzősen is beszólni, és sokszor meg is teszik. Nagy szervezeteknél szinte kivédhetetlen, nemcsak a politikaiknál. De azért a végső ok és (beleszólási) eredet mégiscsak tagállami. Tehát tagként a miénk is. Mi (is) adjuk a felhatalmazást, mert általa a rendszer védeni, vagy elérni akar valamint, ami a tagoknak is érdeke.

E helyzettel szemben a magyar politika ismert módon akkor kezdett különösen lázadozni, amikor egyre több vonatkozásban saját utakat akart kipróbálni – az „unortodox” gazdaságpolitika meghirdetésétől, vagy a jegybank-törvénytől, a bírák nyugdíjazásán át a médiaszabályozásig (vagy éppen a menekültpolitika értelmezéséig!..). Amire válaszul, a korábbi utakra szabott közösségi mechanizmus többnyire korrekciós reflexekkel reagált. (A rendszer logikája szerint érthető módon: eltérést tapasztalt...) A magyar politika, ahol elkerülhetetlen volt, ott korrigált, amúgy meg beazonosította ezt a korrekciós erőt – ők lettek a brüsszeli bürokrácia -, és többnyire élesen szembe fordult vele. Idővel programmá – talán helyenként politikai eszközzé, alkalmanként esetleg céllá is - vált a tőle való különbség és elkülönülés (Brüsszel, az új Moszkva..).

Szakértői körökben persze már 5-10 évvel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy Európa-szerte felnövőben van egy új generáció, amelyiknek a közös piacot megalapító „eredet-okok” már nem jelentenek közvetlenül megtapasztalt szempontokat. Ez a generáció az EU-t is csak a hatalmi viszonyulások egy formájának tekinti, és szemükben az önálló mozgástér és döntésszabadság többnyire nagyobb jelentőséggel bír, mint az önállóság részleges feladásáért cserébe kapott (remélt?..) együttes hozadék. A „magyar-kérdést” sokan erre utaló példának kezdték tekinteni. Különösen, hogy a magyar bírálat nem áll meg az uniós intézményrendszerek és hatáskörök jelenlegi adottságainál, hanem általában tekinti hanyatlónak és erőtlennek az (európai) „Nyugatot”.

Tovább fokozta a fenntartásokat hangoztató „brüsszeli” vélekedést – azért tesszük idézőjelbe, mert nem feltétlen helyhez kötött: hasonló reflexek születhettek és születtek is egyes tagállami fővárosokban is - a magyar megközelítés által alkalmazott retorika is. Sokan úgy érezték és értelmezik ma is, hogy a budapesti bírálat nem annyira belülről javítani akaró módon lép fel, hanem mintegy vele szemben harcot hirdetve támad. Márpedig, „aki sokáig ellenségnek állít be valakit, az idővel tényleg ellenséggé is teszi azt” – figyelmeztetett ennek kapcsán már öt éve egy veterán EU-szakértő. Ahol pedig ellenségek állnak egymással szemben, ott fokozatosan megosztottá váló szövetségi szekértáborok is kialakulnak és megmerevülnek.

Ennyiből voltaképpen nem is lehet annyira csodálkozni azon, ha a másik oldal mindezt egy ponton túl nem tűri tovább csendben, beletörődve. Ha a bizottság esetleg megsértődik, de legalábbis a bizottság tisztviselő egyre kevésbé lesz „megértő” ügyeinkkel szemben. Vagy, ha az (Európai) Parlamentben a politikai ellenzék itt is ellenzékként reagál, méghozzá európai pártszövetségeseivel összefogva, és ha elegendő a szavazati erejük, akkor még kellemetlenkedni is tudnak (például a magyar kormányt ostorozó vitákkal, meg határozatokkal). Nem azért, mert ők „az EU”. Mert önmagukban nem azok. Hanem, mert ellenzékként itt ütősebben meg tudják szervezni magukat.

És hát a tagországok....  Mint mondtuk, ha a rendszernek és az intézményeknek van is önmozgásuk, működésük alapját azonban mégiscsak azok az instrukciók és mandátumok alkotják,, amiket a tagországoktól kaptak. Ami azt is jelenti, hogy ha az intézmény a régebbi szempontrendszert védi, annak az is az oka, hogy a tagállami többség ezt helyesli. Ez a tagállami kör – legyünk pontosabbak: az a politikai elit, amelyik ezen országokban a helyzetet kontrollálja (még?) -, amíg hatalmon van, nem fogja önként és dalolva feladni évtizedes prioritásait és érdekeit, csak azért, mert néhány (új? régi? lényegében mindegy) tagtárs a helyesnek vélt képletből több mindent nyíltan tagadni kezdett, és sok mindent másként csinálna.

 

Nem csak magyar ügy

Az igazsághoz tartozik, hogy ezen a ponton már helyesebb kinyitni az optikát, és elszakadva a magyar specifikumoktól egy általánosabb problémakörként tekinteni a kialakult helyzetre. Huszonnyolcas (de még hamarosan huszonhetes körben is) már éppen eléggé szóródnak az érdekek és prioritások ahhoz, hogy kisebb-nagyobb országcsoportok esetenként el akarjanak térni a fő áramlattól. A migrációs válságban például ma a leghangosabb különvéleményt valóban Magyarország és részben Lengyelország (megtámogatva a másik két „visegrádival”) képviseli, de megállapodni ugyanígy nem sikerült teljes körben akkor sem, amikor (évekkel ezelőtt) a fő hangoskodók még a földközi tengeri tagországok voltak.

Visszahozva ezzel azt a kiinduló alapproblémát, hogy ma már, ha adódik egy új, közös kihívás, akkor arra sokszor azért nem tud születni közös válasz, mert - egyes pontokon legalábbis - túlságosan széthúznak a tagsági szándékok és vélemények. Amíg csak egy két, relatíve súlytalan ország akadékoskodik, a többiek megpróbálják elhessegetni, mint a légy döngicsélését. Ha azonban ez, akár kiélezett helyzettel találkozva – tipikusan ilyen lett a migrációs válság -, akár belső feszültségek kiéleződésére reagálva kezd érezhetően teret, és befolyást nyerni, akkor a véleménykülönbség nem csak tudatosulni fog, de a status quo hívei is elszántabban fellépnek vélt igazuk védelmében. Esetleg támadva/visszaütve, esetleg úgy, hogy - félrevonulnak vele. Átmennek egy másik homokozóba. (Hirtelen népszerű lesz  a „többsebességes EU” képlete..)

Tudomásul kell venni, hogy a „régiek” - de különösen az alapító EU-hatok - ma még domináns elitjének alapállását nagyon meghatározza az hogy számukra, ha netán nem is hinnének többé a projekt békemegőrző szerepében – amúgy hisznek benne, méghozzá bal- és jobboldalon egyaránt -, minimum az sokat számít nekik, hogy félévszázados munkájuk van az egészben. Nemcsak jogalkotásban. Hanem kereskedelmi, gazdasági, szervezeti kölcsönös kötődések millióiban. Amiben a közös pénz már csak újabb összekötő kapocsként jelent meg. De nem maga a tartópillér: az már a közös piaci évtizedek alatt régen felállt és megkötött. Amit elveszíteni nem akarnak.

Figyelmeztető példa lehet ennyiből a hollandoké. Ők valahol „Európa britjei”, szívük szerint csak kereskednének, az intézményi összekapcsolódásoktól idegenkednek. De inkább elfogadjak azt is, mert tudják, hogy különben minden elveszne. Az is, ami fontos nekik. Mindebben sokatmondóan megjelenik egy sajátos politikai kultúra. És ez most nem a „korrekt beszed” problémája. Hanem egy szemléleté, ami az újabb tagok körében nem feltétlen evidens. Az ugyanis, hogy létezhet olyan is, hogy egy nemzeti kormány megközelítésében – ránézésre – a prioritás nem kizárólag csak a nemzeti érdekek maximalizálásáról szól. Hanem a közös projekt féltéséről is. No igen, mert számukra - ebben is nemzeti érdek testesül meg! És ez tudatosult is.

Tegyük hozzá, hogy nem kis részt a közvéleményükben is. Ahol alkalmasint a népesség nagy része változatlanul vívmánynak, de legalábbis az élet megszokott és nélkülözhetetlen részének tekint egy sor dolgot, ami az ő szemükben az európai projekttel is összefügg. (Jólét, kényelem, szociális biztonság, személyiségi jogok, szabadság, önkifejezés, önmegvalósítás stb). Ezért van, hogy ha egyes EU-politikákat meg módszereket ma támadnak is, a projekt egészének a totális elvetéséig tömegesen (még?) nem nagyon jutottak el. (Sokatmondó, hogy az imént említett Hollandiában a szélsőséges Geert Wilders és pártja a mostani választási kampány finisében inkább felhagyott azzal, hogy túl élesen az EU-tagság ellen agitáljon. Szemben mondjuk európai parlamenti szövetségesével, Marine Le Pennel, aki viszont éppen erre is építi francia elnökválasztási kampányát. És aki szakértők szerint jó eséllyel – országos dimenzióban – nem kis részt éppen ezen a ponton is vérezhet végül el.)

Valami, ami a  néhány évtizedes „új demokráciákba” (ma még?) nem feltétlen mindenütt és minden tekintetben számít ilyen meggyökeresedett tömegerőnek. Ennek megfelelően itt a brüsszeli bűnbaknak is könnyebben hitelt – saját politikusaiknak pedig e tekintetben szabadabb kezet - adnak.

 

A legtöbbet veszítheti

Pillanatnyilag amúgy a legtöbb veszítenivalója a jelenleg fortyogó változásokban ennek az utóbbi – lengyelek kivételével inkább csekélyebb súlyú tagállamokból álló – országcsoportnak van.  A jég nagyon vékony ugyanis. (Ha például valamilyen sajátos választási helyzetnek köszönhetően májusban mégis Le Pen, és vele a francia EU-tagság leépülése győzne, hamar beszakadhat az egész. Vagy, ha valami hasonló indulna el egy netán mégis kiírásra kerülő olasz parlamenti választások esetleges Öt Csillagos győzelme után.). Nem nehéz megbecsülni, hogy ha ilyen helyzetben napirendre kerülne és idővel megvalósulna az EU elbontása, akkor az egyfelől tagadhatatlanul megszüntetné az addigi „brüsszeli diktátumokat”, és egycsapásra megnövelné a helyi (például magyar) vezetések mozgásterét. De ezzel egy időben a korábbiaknál sokkal kiszámíthatatlanabb európai hatalmi vákuumba is kerülne számukra minden.

Látszólag egy fokkal kedvezőbb végkimenetelt ígérhet a több sebességek, vagy a több centrumok uniója. De csak látszólag. Ha ugyanis a folyamat részleges széttöredezéshez, az unió felparcellázásához vezet, akkor az óhatatlanul csökkenti a projekt egészére a ráhatást. (Érdemi beleszólása mindenkinek leginkább abban lehet, amiben részt is vesz.) És ami a fájóbb: a dolog szükségszerűen az eddig források relatív – jó esetben csak az iméntiekkel arányos - mérséklésével is járhat. (Ha például az eurónak saját büdzséje lehet – mondjuk hozzánk képest is.)

Mindent összevetve, nagyon úgy tűnik, hogy ha például a magyar mozgásszabadság esetleg növekedhet is a jelenlegi relatív egyensúlyi helyzet megbolygatásával, ám mindez valószínűleg együtt járna a jogok és lehetőségek (és források) oldalán addig élvezett hozadékok csökkenésével is. Kérdés, hogy egy ennyire átfogó, komplex és soktényezős rendszerben sikerülhet-e utána is egy még éppen optimálisnak tekinthető új egyensúlyt megteremteni. És még inkább: hogy ezt az új egyensúlyt lehet-e aztán tartósan konszolidálni és stabilizálni (védeni) is? Avagy a változások mozgásba hozott lavinája előbb-utóbb így is, úgy is elsöpri majd?

 

Most tehát

Most tehát mindenesetre gőzerővel folyik a lehetséges megoldások keresése. A kép teljességéhez tartozik, hogy ebben sok a szimbólum és a politikum is. Juncker „öt opciós” „fehér könyve” a leendő reformok lehetséges változatairól például inkább politikai petárda. Ugyanis evidenciákat mond. Megállapítja, hogy lehet menni erre is, meg arra, meg amarra. Lehet gyorsulni mind együtt, lehet csak néhányan együtt, vagy lehet maradni ugyanúgy. És így tovább. Ami alig több, mint bekövetkező lehetséges lépések előzetes politikai leírása. Tényleges hozadéka csak annyi, hogy előre figyelmeztet a különböző utak várható következményeire is. Persze ez is lehet fontos.

Ha a bizottsági ”fehér papír” megszületésében van jelentős mozzanat, az nem az öt pontban van, hanem abban, ami végül nem került bele. Nem tartalmaz egy jövőbe álmodott, minden részletében megrajzolt EU-utópiát, pontos alkotórészekkel és szabályokkal. Születhetett volna ez is, Bizottságtól még csak rossz néven sem lehetett volna venni. De egy ilyen, Brüsszelből diktált „végcél” többet ártott, mint használt volna.

Főként, hogy az unió fejlődését szinte sohasem a tervező asztalos módszer jellemezte. Egy olyan organikusan fejlődő valamit, mint amilyen a millió változónak kitett önálló nemzetállamok (működő, folyton alakuló gazdaságok, társadalmak) szervezett együttműködése, nem lehet házként megtervezni. Olyan lenne ez, mintha a szülők már kiskorában el akarnák dönteni, hogy a gyereknek milyen színű haja lesz, milyen magasra nő majd, és lesz-e bibircsók az orrán.

Éppen ebben állt a Monet-Schuman páros zsenije. Hogy ugyanis ők nem azt tűzték ki célul, hogy valamilyen határidőre legyen közös pénz és szűnjön meg a határellenőrzés. Hanem, mindig csak a következő konkrét lépésig mentek. Amiből, ha jól sül el, elvben kinőhet majd egy következő is. Ki is nőtt. Vámunióból közös piac, közös piacból belső piac, belső piacból közös pénz. De nem, mert célul tűzték ki. Hanem mert mindegyik logikus módon jött az előzőből...

Amikor 2010-ben Zapatero spanyol miniszterelnök azzal kezdte a féléves spanyol EU-elnökséget, hogy tűzzék ki célul egy európai gazdasági unió megteremtését, mindenki értetlenkedve fogadta, vagy legfeljebb jóindulatú mosollyal legyintett. Aztán nem sokkal később a görög bedőlésveszély kezelése, majd a spanyol kis bankok ellehetetlenülése napirendre tűzte a közös bankfelügyeletet és az egységes bankszanálást, szóval a bankuniót. Ami, karöltve a pénzpiac addigra felgyorsult szabályozásával, a nemzeti költségvetések egyeztetett tervezésével, vagy a stabilitási paktum szigorításával stb., mindez együtt lassan elkezdett hasonlítani - egy kvázi gazdasági unióra.

Most is: a vita nagyja látszólag azon van, lehet-e kétsebességes, vagy többcentrumú, vagy hasonló az, amit az EU-ban csinálnak. Ez ügyben konkrétumok nélkül, csak úgy elvi alapon lehet jókat vitatkozni, de a dolog ettől még alig válik megfoghatóbbá. Persze, nyomában megszabhatnak bizonyos elvi korlátokat, de a tényleges vízválasztó úgyis a konkrét döntés lesz.

Ha és amikor majd mondjuk a közös pénz kezeléséhez közös költségvetést és saját körben döntő euró-parlamentet akarnak létrehozni. Az majd egy konkrét döntés lesz, aminek kapcsán a külső és belső érintettek egyaránt mérlegelni fogják, hogy ebből nekik mi a jó, mi a kockázat, mi a kerülendő. Aztán a szakértők majd utólag eldöntik hogy az, ami ebből kinőtt, most több sebesség, több szint, vagy több centrum.

Hogy akkor összességében mi is folyik hát éppen? Leginkább az, hogy a hajdani közös piacot megálmodott és megteremtett tagállami körben – az akkori politikai elit örököseiben – az elmúlt évek halmozódó feszültségei kiváltották az ön- és projektvédelmi reflexet. Védelmi reflexet az esetleg (szerintük már) nagyon mást akarással, meg az esetenkénti döntésképtelenségek ismétlődésével szemben. Saját sok évtizedes projekt-befektetésük megóvására. De, hogy kisülni mi fog ebből, az majd leginkább konkrét ügyek tényleges és egyenkénti kezeléséből lesz hosszabb távon kiolvasható.

 

Befejezésül: egy sokadik tévedés (vár-e választ a Brexit?)

A fentiekhez képest alig van jelentősége, csak a rend kedvéért utalunk végül arra a folyton ismételgetett állításra, hogy a mai EU-jövős erőlködés a brit választók „figyelmeztetése” nyomán született lépés. Ami egyúttal „válasz” kíván lenni a küszöbön álló brit kilépés sokatmondó üzenetére. Pedig hát dehogy!

A Brexit valóban súlyos csapás az EU külső imázsa, valamint számos képessége, kapacitása szempontjából. Azonban alig tekinthető a mostani megújulási késztetések tényleges közvetlen okának. Érdemben nem az egyikből következett a másik.

A Brexitnek a legtöbb vélemény szerint elsősorban saját belső (brit ) oka volt, és csak sokad részt következett a „brüsszeli bürokrácia” tényleges mibenléte. (Az inkább csak egy általános, szétterülő, mindig jelenlévő gyanakvást és távolságtartást váltott ki. De nem feltétlen kilépési szándékot is.) Brit szempontból – a kilépéspártiak körében legalábbis – az első számú problémának tekintett adottság a keletiek munkavállalása, valamint és főként a nemzeti szuverenitás részleges feladása volt. Az utóbbinál mindenekelőtt az, hogy a - „brüsszelinek” emlegetett valójában helytől független - közösségi entitások, mint az Európai Bíróság, nemzeti hatásköröket meghaladó jogosítvánnyal is bírhatnak. Ami viszont igazából a brit belépéskor is létezett. Csak éppen kezdetben ezt brit oldalon még nem tudatosították, mára viszont döntő érvvé vált.

Időbeli egybeesésről van tehát inkább szó, beleértve ebbe immár azt is, hogy a küszöbönálló EU-létszámcsökkenés ügye történetesen éppen az unió 60. születésnapján került az asztalra. De ettől még a mai vívódáshoz akkor is eljutottunk volna, ha Nagy-Britannia soha nem is lett volna az EU tagja.

A menekültek akkor is megjöttek volna, az amerikai pénzügyi buborék akkor is kipukkadt volna, Krímet Putyin akkor is annektálta volna. A liberalizmus és a baloldali alternatíva (s vele a hagyományos parlamenti váltógazdaság) ugyanígy válságba volna, a világban az európai termékek versenyképessége ugyanígy csökkenne, a nem kellően szabályozott globalizáció pedig britek nélkül is szedné áldozatait a középosztályból, amelyik cserébe lázadna.

Mindezekhez nem kellett brit kilépés. Önmagukban is bármikor megoldásért kiáltanának. A megoldáshoz meg előbb-utóbb új mozgásformákat, kereteket kellene keresni, ha a meglévők között nem boldogulnak. Hát most keresik.

 

Brüsszel, 2017.03.12.

Címkék: portfolioblogger EU jövője

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr7312333641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.