Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Helmut Kohl halálával ismét előbújtak a találgatások, hogy valóban sor került-e hát a sok elemző által „biztosan tudott” egyezségre a német kancellár, és akkori „politikus barátja”, Francois Mitterand között, miszerint a német újraegyesítésért cserébe a Német Szövetségi Köztársaság lemond a nemzeti valutájáról - a háború után nemzeti szimbólummá vált deutsch mark-ról -, és beáll az euró bevezetése mögé? A tények azt mutatják, hogy valahol voltaképpen így történt (a két dologról egymással párhuzamosan születtek a döntések), de csak voltaképpen és nem teljesen.

kohl.jpeg

Ez is annak az esete, amikor a történések és a vélekedések egymást erősítik, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen egybe is esnének. A kohli döntés mögött a pillanatnyi számításon túl sokkal mélyebbre nyúló meggyőződések és törekvések is húzódtak, amelyek nem mellesleg sok mindent megmagyaráznak a mai, gyakran talányosnak tűnő német politikából is. Beleértve azt is, amiért a mai német politika esetleg kész szembefordulni egyes lengyel és magyar EU-politikai megnyilvánulásokkal.

De vissza Mitterrand-hoz! Tény, hogy Mitterrand és általában a francia politikai elit kezdetben idegesen viszonyult a „nagy Németország” visszatértének lehetőségéhez a közvetlen szomszédságban. Bizalmatlan volt maga az elnök, aki Kohl szerint egy 1989-es beszélgetésük során attól óvott, hogy ha Németország ismét egy 80 milliós nagyhatalom lesz Európa szívében, akkor azzal – Kohlt idézzük, aki viszont Mitterrand-t idézi – „..Európa visszatérhet az 1913-as állapotokhoz..., az európai partnerek... vélhetően megpróbálnának ellensúlyt keresni”. Tegyük hozzá, hogy ha Mitterrand bizalmatlan volt, akkor a mögötte álló francia politikai elit és intézményi apparátus kifejezetten vonakodó, és ennek megfelelő beadványokkal bombázták az államfőt.

A kép teljességéhez tartozik, hogy ha Mitterrand ideges és bizalmatlan volt ­– egyébként kezdetben közösen az olaszokkal –, Margaret Thatcher viszont a krónikák szerint kifejezetten ellenséges. Nem csak Kohl emlékirataiból, hanem más feljegyzésekből is tudható, hogy London kezdetben mindent megpróbált a német egyesítés megtorpedózására, így mindenekelőtt Gorbacsovot próbálták szembe állítani a folyamattal, és amíg esélyt láttak rá, igyekezték Mitterrand-t is ellene fordítani. Arról már csak Kohl visszaemlékezése tanúskodik, hogy állítólag Thatcher az 1989-es strasbourgi EU-csúcson dühösen ki is fakadt: „Kétszer már legyőztük a németeket! Erre most megint itt vannak.”

Már itt felmerülhet viszont az a szempont, hogy önmagában az euró bevállalásával Kohl aligha vásárolhatta volna meg Thatchert. A Vaslady szemében az európai közös pénz, meg az azt kiegészítendő Európai „Unió” (addig „Közösségek” volt) deklarálása – nem is beszélve egy homályosan emlegetett, briteket végképp halálosan idegesítő „politikai unió” lehetőségéről is – legalább annyira irritálónak számított, mint a német óriás feltámadása. Ha tehát Kohl tisztán csak kereskedni akart volna az euró elfogadásával, úgy a csereérték, ami az egyik vevőt esetleg megszelidíthette, előre látható módon csak még jobban elvadíthatott egy másikat.

Mégis makacsul tartja magát a legenda, hogy valahol, valamikor igenis létezett egy úriember-megállapodás Kohl és Mitterrand között – mostani megemlékezések is tényként emlegetik –, miszerint, ha ti hagyjátok, hogy mi most kihasználjuk a berlini fal leomlását és egyesüljünk, akkor mi feladjuk a márkát és beolvasztjuk a német pénzt, és vele az eddigieknél is jobban a német gazdaságot a közös valutába. Kohl haláláig vehemensen tagadta, hogy ez így, ebben a formában megtörtént volna, és ezt többen megerősítették az akkoriak közül. Az igazat persze csak a két főszereplő tudhatja. De az tűnik valószínűnek, hogy így tényleg nem került a dologra sor.  A lényegét tekintve viszont – igen. De amögött már más is volt.

Kohl voltaképpen csak fentartotta és folytatta azt a gondolati iskolát, amit még a második világháború utáni modern német állam atyja, Konrad Adenauer fogalmazott meg: a német kérdést csakis európai keretek között lehet megoldani, méghozzá az európai egység mélyítésével. Ezt folytatva vallotta – és gyakorlati politikájában mindvégig következetesen képviselte is – Kohl, midőn maga is visszatérően hirdette a több írásában is visszaköszönő alapvető gondolatot: „A német és az európai egység ugyanannak az éremnek a két oldala.”

Amikor tehát a berlini fal eltűntével a partnereknél – de különösen Mitterrand-nál – növekvő gyanakvást és helyenként félelmet is tapasztalt, rögtön felismerte, hogy - korántsem meggyőződése ellenére, hanem éppen, hogy azt még jobban exponálva - a német politika európaizálásával tudja leginkább eloszlatni ezeket a rossz érzéseket. Emlékiratában leír egy hosszú, kétoldalú, bizalmas beszélgetést a francia elnökkel, 1990 februárjában. Amennyire ez politikusok között elképzelhető, őszintén megvallották egymásnak legfontosabb szándékaikat és aggodalmaikat. Kohl akkor még nem lehetett biztos abban, hogy a német egység rövid időn belül megvalósulhat: formálisan még létezett az NDK, a szovjet csapatok még német – többek között berlini – területen állomásoztak, állt a Varsói Szerződés, a franciák bizonytalanok, a britek kifejezetten ellenségesek voltak, és Gorbacsov ekkor még a „német semlegességhez” kötötte egy majdani egységes német állam elfogadását.

Visszaemlékezése szerint, miután késő éjjel elköszönt Mitterrand-tól, „már tudtam, hogy csak úgy nyerhető meg az újraegyesítés támogatására, ha még szorosabban együttműködünk egymással és készek vagyunk tovább erősíteni az Európai Közösséget”.

És ebben van a kulcs. Alighanem igazat mondanak a közvetlen „cseremegállapodást” tagadók akkor, amikor azt állítják, hogy nem volt ilyen közvetlen (nevesítetten euróhoz kötött) tételes árukapcsolás. Ami volt, az annak elvárása és az akkori német vezetés részéről őszintén történő bevállalása, hogy a majdani egységes német állam még az eddigieknél is jobban kész lesz az uniós integráció mélyítésének a motorja lenni. Mert csak így fogadható el egy területében, népességében és idővel gazdasági erejében is nagyságrendekkel megnövekedett német szereplő az európai színpadon, ha jelenlétével ugyanis a közös színmű sikerét segíti mindenki javára elő. Ezzel tudja leszerelni a külső partnerek félelmét és bizalmatlanságát, és – de ehhez már felelősen „németül gondolkodónak” is kellett lenni – ugyancsak ezzel tudja egészséges és behatárolt keretek között tartani a netán újra öntudatra ébredő német nagyság-érzést is. 

Nem mondták tehát ki, de mind a ketten mögé gondolták annak, amit viszont megneveztek. Megnevezték azt, hogy Németországnak még jobban „Európa-elkötelezettnek” kell lennie, ha nem akarja, hogy féljenek tőle. Mitterrand erre várt, Kohl pedig készséget mutatott rá. És nyilván mind a ketten tudták, hogy ennek gyakorlati lépésre történő lefordításához pedig az akkor már tervezőasztalon lévő közös valuta megteremtése jelentheti a következő konkrét lépést.

Kohl itt azonban nem pillanatnyi nyereségért hozott áldozatot, hanem egy mélyen gyökerező évtizedes meggyőződést fordított le gyakorlati cselekvésre, amivel ráadásul hazája és népe újbóli egységét is elérte. Annyira hitt ebben a megközelítésben, hogy amikor az elmúlt években, a gazdasági és migrációs válság következményeit látva egyre inkább az európai politika szétesését, a sok esetben személyeskedésbe fordukó szembefordulást, a populista mozgalmak és retorika terjedését, végső soron a hajdani integrációs célok megkérdőjelezését olvasta ki, a már sokszor hangozttott véleményét „Aggódom Európáért” címmel külön is szükségesnek érezte még egyszer közreadni (2014.)

Nem írt ebben semmi újat, csupán nyomatékot próbált adni mindannak, amiben egész életén át hitt, vagyis, hogy „az európai egyesülés a leghatékonyabb védelem azzal szemben, nehogy visszazuhanjunk a tizenkilencedik század kártékony sovinizmusába”. És itt is, megint leírta ugyanazt, amit 2009-es egyesítési visszaemlékezésében: „A német egység és az európai egyesülés ugyanannak az érmének a két oldala”. Bármelyik sérül vagy pláne kihullik a képletből, alapjaiban deformálhatja a másikat is.

És hát valahol itt van a kulcsa Angela Merkel sokak számára talányos politikájának is. Merkelről tudni lehet, hogy hajdan Kohl felfedezettje, tanítványa és közvetlen munkatársa volt. Utóbb sok tekintben hűvössé vált a viszonyuk – az Index szombati Kohl-memoárjában egyenesen arról írt, hogy Merkel „hátba szúrta” tanítómesterét, merthogy a CDU-s pártfinanszírozási botrány kirobbanása után kimondta, amit akkoriban sokan gondoltak, hogy ugyanis attól kezdve Kohl inkább volt teher, mint segítség a párt számára -, de annyi bizonyos, hogy az alapvető hitvallás tekintetében Merkel meghatározó mértékben átvevője és folytatója a kohli-adenaueri örökségnek. Jobban, mint mondjuk Gerhard Schröder kancellár volt Kohl és Merkel között.

merkel_kohl.jpg

Ezen a talajon válik érthetőbbé a merkeli érvek logikája és a maga rendszerében következetessége, (még ha egyes döntéseiben aztán lehet téves is). Fellépése érezhetően minden esetben egy irányba igyekszik húzni, és valahol minden visszavezethető egy abszolút iránytűre: Németország - főként egy ily módon újra megnövelt Németország, és még inkább a XX. század két nagy háborújával az emléktérben - egyszerűen nem szabad, hogy más legyen, mint liberálisan demokratikus és európai. A merkeli olvasatban ugyanis a liberális demokrácia alternatívája a fokozatos központosítás, az európaiságnak pedig a nacionalizmus. A felelős német „államférfiúi” (az idézőjel Merkel asszony miatt van) értelmezés szerint pedig abból csak katasztrófa sülhet ki, ha ez a három – egy területében, népességében és gazdasági erejében nagy Németország, ami egyre inkább központosít és mind inkább nacionalista – találkozik. Igyekszik tehát minden eszközzel kerülni mindent, ami ilyen irányba terelhet: az illiberális gyakorlatot ugyanúgy, mint az európaiság gyengítését.

Kohlt és generációját, valamint szellemi örököseit mindenesetre ez hajtotta és hajtja ma is. Amikor például Merkel 2015 februárjában Budapesten a magyar kormányfő jelenlétében érezte szükségesnek közös sajtóértekezletükön kijelenteni, hogy „a demokrácia szükségszerűen liberális”, akkor voltaképpen csak megismételte azt a kohli hitvallást, hogy Németországot Adenauer a nyugati szabad liberális demokráciák táborához horgonyoztatta le. (Hogy német földön sem feltétlenül mindenki osztja ezt, azt a „Németország Másként”, a szélső jobboldali AfD megjelenése, és alkalmasint sok tízezres támogatottságuk mutatja. Meg még sok egyéb.) Kohlék mindenesetre (úgy?) tudták/tudják, hogy egy békés, konszolidált, élhető „nagy Németország” és egy hasonló Európa jövője is múlhat mindezen.

Még akkor is, ha van igazság azon riogatásokban is, amelyek szerint fennállhat a veszély, hogy a Kohlék idejében – általuk önként felvállalt módon is – Németországra még inkább rátelepedő (azt mintegy lefogó) Európai Uniót az előbbi fokozatosan maga alá gyűrheti, irányítása alá vonhatja. Szabadkőműves-szerű nagy összeesküvést azért ne gondoljunk mögé, inkább azt a lehetőséget, hogy területenként lehetnek olyan mega-üzleti entitások, amelyek szívesen eljátszanak egy német tőke által dominált, tehát általuk vezérelt európai gazdaság gondolatával.

Egyedi szándékaik a folyamatokban akár össze is érhet(né)nek egy beteljesült európai léptékű projekté. De éppen ebben rejlik a Kohl-formátumú, felelős államférfiak (nők..) szerepe. Hogy ezt is számításba veszik, és ezért – igazából önön érdekeikkel is ellentétesen - bátorítják a mindehhez ellensúlyt, féket (is) jelentő uniós intézményi mechanizmusokat, a Bizottságtól az Európai Parlamenten át a szerződéses fékekig és a „politikai unió” lehetőségéig.

Régen a kisebb országok mindig azért is voltak „Brüsszel-pártiak” – alapvetően Bizottságra támaszkodók –, mert benne, meg az általa hivatalból képviselt szerződés-védelemben látták a garanciát és védő eszközt arra, hogy a „nagyok” ne darálhassák be érdekeiket és szándékaikat. Az alapszerződés, ha tényleges egyenlőséget nem is teremthet közöttük, de legalább ad egy előre átlátható, kiszámítható játékteret és játékszabály-keretet, amin belül sok felé lehet lavírozni. Felelős német politikusok, mint amilyen Kohl is volt, ugyanezt saját maguk – saját „németségükben” rejlő kockázatok – ellen is bevethetőnek vélték és vélik.

Visszatérve kiinduló kérdésünkhöz: persze, az akkori latolgatásokban kódolva volt az euró (akkor még neve sem volt) elindítása is. De ténylegesen jóval nagyobb volt a tét, mint hogy német márkán német egységet vásároljanak. Miként ma is többről van szó, mint hogy hány menekülttel kevesebb maradjon konkrétan Németországban, és hogy mennyire kurtítom meg a demokratikus jogokat. Kohl aggódó 2014-es vitairatából világosan kiolvasható: szerinte Európa és Németország vagy egymásra utaltan demokratikus és integrált lesz, vagy (mai értelemben) – nem lesz.

 

Brüsszel, 2017.06.18.

Címkék: portfolioblogger Thatcher Gorbacsov Adenauer Kohl Mitterand

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr1812603073

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.