Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Az EU „magországai” idén jó eséllyel tesznek még egy gesztust arra, hogy a „másként gondolkodók” is felszálljanak az ő vonatukra. Ha ez nekik nem kell, úgy valószínűeg sebességet váltanak, és hátra fogják hagyni mindazokat, akik hezitálnak, netán ellendrukkerek. Ezzel egy időben, nem kizárható módon, minden jogilag lehetséges esetben zaklatni fogják azokat, akikről úgy érzik, hogy keresztbe tesznek nekik. Az, ahogy Angela Merkel a napokban úgy vélte, hogy a kvóta-megtagadás ügyében indított bizottsági eljárásban „nincs semmi kivetni való”, már erre utaló figyelmeztetés volt. A félreértés az utóbbi kapcsán sokaknál abban volt, hogy ezt a kancellár nem annyira a német migrációs politika védelmében, hanem egy sokkal tágabb képlet jegyében: a „Ki jön, vagy ki nem jön velünk?” kérdés mentén tette. 

culture-eu-networks.jpg

Összeáll egy forgatókönyv

Jóllehet, hivatalos és tételes ajánlás még nincs, ám a március óta tartó EU-jövő vita jegyében születő különböző „gondolatébresztő papírok”, ünnepi beszédek, kiszivárgott műhelyviták alapján mostanra már lényegében összeállni látszik az a majdani forgatókönyv, ami mentén az év végéig kikristályosodhat egy új, Brexit utánra készülő integrációs irány.

A jelek szerint a módszer egyaránt magában foglal majd buzdítást, ösztönzést, jutalmazást és büntetést. Annak eldöntése persze, hogy mivel buzdít és mivel büntet, az integrációban már előbbre járó, a folyamatokra súlyuknál fogva nagyobb befolyásossal bíró országok szűkebb csoportjának jut majd. Mindez ellen lehet majd politikai – történelmi, morális, stb. – alapon berzenkedni, de sok tényleges (például jogi) eszköz a kivédésére nem áll rendelkezésre. Itt ugyanis egy olyan szürke zónáról van szó, amit minden fél (csoport) jobbára a saját prioritásai szerint értelmezhet, és ezt láthatóan meg is teszik.

Arra ugyanis, hogy az integráció jövőbeni formálásakor a tagállamok ilyen, vagy olyan tábora milyen politikai irányt és prioritást tart kívánatosnak, értelemszerűen nincs számon kérhető (kihasználható..) jogi eszköz és paragrafus. A megelőző években sok esetben a déli és a kelet-európai tagországok fogalmaztak meg esetenként markánsan eltérő törekvéseket és álláspontokat. EU-szinten ez először igazán látványossá a görög Sziriza-kormány megjelenésével vált, mert itt már közvetlenül eu(ró)-folyamatokat érintő lépésekről volt szó, (míg például a 2010 utáni első magyar kormány intézkedései ekkor még zömében megmaradtak belpolitikaiaknak).

A „magországok” ezeket többnyire passzívan, bár morgolódva – a görögökkel birkózva is –, még gyakrabban inkább a Bizottságon keresztül reagálták/reagálják le. Keletiekkel a két leginkább kiforrott – immár EU-szintű – törésvonal eddig a migrációs válságban vallott magyar-lengyel (esetenként V4) álláspont, illetve a lengyel alkotmánybíróság reformja kapcsán kipattant Varsó-Brüsszel konfliktus volt. Az utóbbinál nem annyira a reformok kapcsán feltett kérdések, hanem az eljárás egészének a kezelése jelenti az igazi uniós szintű töréspróbát.

Mindezek nyomán a felek – a „régiek” (főként alapítók) és az „újak” (főként V4) – egyfajta tanulási folyamaton is mentek/mennek keresztül. A „másként gondolkodók” (többnyire a V4) megtapasztalhatták, hogy elég messzire lehet menni, mert különösen belpolitikai vonatkozásoknál, valamint uniós szintű politikai vitáknál nincs érdemi jogi mechanizmus a partnerek és az intézmények részéről a kényszerítő beavatkozásra. (A legtöbb markánsan újat hozó magyarországi intézkedés például először főként média és politikai felzúdulást váltott ki – ld. média-törvény, jegybank-törvény, alkotmánymódosítás stb. –, hogy aztán a végén néhány részletkérdés jogi-technikai vetületeinek a beazonosításába torkolljon az egész). 

A „régiek” mindebből az érme másik oldalát tanulhatták meg: hogy ugyanis egy ponton túl nem igazán tudnak beavatkozni. Mi több, még kritikus méretű véleménykülönbség esetén sem tehetnek semmit. Szerződést sértő tételes intézkedésért indítható eljárás valamely kormány ellen. De a többségi politikát zavaró markáns különutak követéséért értelemszerűen nem. 

Ezen a talajon érlelődött meg körükben az a felismerés, hogy „ha kirakni nem lehet, akkor le kell hagyni őket”. Azaz, olyan integrációs  sebességváltásba kell kezdeni, amit a „másként gondolkodók” sem feltartani, sem követni nem tudnak. Ez persze de facto kettészakadás, de előzményeiben nem ismeretlen, és a látszat kedvéért mindig elérakható egy de jure közös keret is. 

Jogi megkötés amúgy egyik megközelítést – vagy taktikát – sem tiltja. Itt végül is nem valamilyen intézményesült, létező közös EU-politikáról, hanem új politikák formálását célzó, nemzeti kormányközi alkudozásról van szó. Cserébe, az „EU-jövő ügyben” érlelődő, decemberben esedékes döntésekhez közeledve rohamosan nővekedni fog a politikai mérlegelés fontossága. Mindkét oldalon.

Amibe ugyancsak mindként félnek be kell majd kalkulálnia egy nagyon fontos újdonságot az elmúlt évek hasonló, nagy horderejű politikai disputáihoz képest: ezúttal nem fog többé érdemi szereplőként mindebben részt venni – nem lehet többé számítani rá, illetve nem kell tartani tőle – a brit kormányzati politika.

A tempót egyelőre láthatóan azok diktálják, akiknek erre több eszközük és mozgásterük van. A bizottsági „jövő-kép” papírok, vagy a Macron-megválasztással gyorsan egymásra találó német és francia koncepciók érezhetően széles skálán gondolkodnak. Hozzájuk képest egyelőre inkább önmagát beszűkítő megközelítésnek tűnik például az, amit néhány hete a lengyel külügyminiszter vázolt fel. (Witold Waszcziykowski egy május végi pozsonyi konferencia margóján adott interjújában – lehozta a brüsszeli Politico – egyfelől leszögezte, hogy az integráció további mélyítése szerinte nem helyes irány, mert a föderalista megoldás további tagállami szuverenitás-kurtítással jár, ami már túl sok lenne. Másfelől viszont kijelentette azt is, hogy Varsó azt sem tudja támogatni, ha az EU többsebességessé válik, amiben egy szűkebb csoport esetleg előbbre tart. Mert az egység megtörése még sohasem vezetett jóra Európában – így Waszcziykowski.)

Amiből némi leegyszerűsítéssel az olvasható ki, hogy a lengyel alapállás szerint sem a többnyire „régiek” által szorgalmazott további mélyítés nem elfogadható, sem pedig az, hogy akkor ezt tegyék meg csak „saját körben” azok, akik mégis szeretnék. Ebben az olvasatban csak az marad lehetséges opcióként, hogy az EU maradjon kizárólag olyan, amilyet a lengyel politika helyesnek tart. Ez nyilván nem túl rugalmas tárgyalási pozíció, főként nem akkor, ha mindennek megtámogatásához csupán néhány jogi korlát – obstrukció? – az egyetlen elérhető eszköz.  Amihez képest a másik fél sokkal gazdagabb eszközrendszerrel bír.

 

Ami nélkülünk is változhat

Az elmúlt napok-hetek csöpögtetett elképzelései mindenesetre az utóbbiak részéről apránként kiadnak egy lehetséges forgatókönyvet. Amit nem is annyira forgatókönyvnek, mint inkább reakciónak célszerű nevezni. Reakció a külső kihívásokra, de nem lebecsülendő mértékben az – ő szemükben – „belső akadékoskodókra” is.

Aminek nyomán szemünk előtt formálódik egy leendő többszakaszos mélyítési menetrend, minimum az eurózóna és a védelmi/biztonságpolitikai képességek területén. (Persze akkor már érintve egy sor, ezekkel határos, vagy hozzájuk kapcsolódó vonatkozást is, mint amilyen az eurózóna esetében a „szociális dimenzió” erősítése, vagy a terrorizmus kapcsán az érzékeny információk egymás közötti intézményesített megosztása).

Miért pont ezeknél? Mert leginkább itt ragadhatók meg olyan problémák, amelyek a tagállamok egy körénél a közös válaszadás igényét/szándékát eredményezték. Vagy legalábbis azt a meggyőződést, hogy magukban aligha tudn(án)ak tartósan és eredményesen sokat tenni.

A 2008 óta megélt pénzügyi és gazdasági válság közismerten az egyik ilyen probléma, annak valamennyi (például foglalkoztatásban és szociálpolitikában is megjelenő) utóhatásával együtt. Igaz, van, aki erre inkább a nemzeti mechanizmusok erősítését tekinti vonzóbb válasznak. De különösen az euróövezeti – azon belül is leginkább a nettó eltartó – többség viszont az alapításkor tökéletlenül hagyott euró-alapok megerősítésében hisz. Vagy legalábbis nem lát más lehetőséget: olyan kényszerpályának éli meg a kialakult helyzetet, amelyen haladva már nincs más választás, (csak legfeljebb magának a pénznek az ejtése, amivel viszont – szerintük – még többet veszítenének).

A másik külső terelő tényező a terrorizmus, meg általában a biztonságpolitikai fenyegetés  (beleértve sokaknál a krími válság óta egyre markánsabb szerepet játszó orosz politikától való tartást is). Az utóbbi hónapokban minderre csak rájátszott Donald Trump amerikai elnöksége, és vele az amerikai biztonságpolitikai elkötelezettség (vélt?) elbizonytalanodása. Mindezek miatt ma már jóval erősebb a tagállami védelempolitikai együttmozgási-reagálási készség, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt.

Ami a fent vázolt különböző kihívások kezelésére szolgáló lehetséges eszközöket illeti, ezek listája összerakható az elmúlt hetekben közzé tett hat különböző európai bizottsági „reflexiós papírból”, (miközben több hasonló tartalmú elképzelés kiszivárgott berlini és párizsi műhelyekből is). Olyan tételeket sorolva, mint az euró esetében például egy leendő eurózóna-költségvetés, netán külön „euró-parlamenti közgyűlés” megteremtése, továbbá az euró-kincstár megjelenése, el egészen a közös adósságfinanszírozás - eurókötvény! - majdani lehetőségéig. 

Mindezt egészítette ki az a – nemzetközi sajtóban néhány napig nagyot futott – állítólagos „magország-szándék”, hogy a még nem euró-tag országok (zömükben kelet-európaiak) esetleg idén kaphatnának még egy utolsó bíztatást (ultimátumot?) az euró 3-4 éven belül történő bevezetésére. Amihez járulhatna támogatás, no meg a folyamatokra való ráhatás lehetősége. De persze ez feltételezne a csatlakozók részéről politikai, gazdasági áldozatokat is (például a nemzeti monetáris politika feladását).

Tudva levő, hogy az alapszerződés nem írt elő határidőt az euróhoz való csatlakozásra, a még kinn lévők pedig eddig láthatóan nem siettek/sietnek kitűzni ilyet. Ha most – persze csak „politikai alapon” – netán megtennék ezt helyettük a már benn lévők, azzal egyfajta lépéskényszerbe hozhatnák a „kintieket”, miközben ki is húznák a talajt a konokul kinnmaradók érvelése alól. Attól kezdve ugyanis mindig vissza lehetne lőni nekik, valahányszor az „EU kettészakítását” olvasnák az eurózónát netán radikálisan mélyítők szemére, hogy de hiszen felajánlották nekik (a lehetséges határidővel is megjelölt) csatlakozás – felzárkózás – lehetőségét. Ha nem tették, úgy immár szemrehányást sem tehetnek.

A kép teljességéhez tartozik, hogy európai bizottsági részről vehemensen cáfolták, hogy ilyen „meghívás” szándéka valóban napirenden lenne. Való igaz, hivatalos papírban tételesen nem szerepelt eddig ilyen, inkább itt-ott elszórt – például EU pénzügyi biztosi – nyilatkozatokban bukkantak fel erre utaló célzások. Ez még valóban nem hivatalos politika, inkább politikaformáló vélemény, ami vagy támogatásra talál vagy nem. Megeshet, hogy végül formálisan nem születik majd ilyen, konkrétan az eurón kívül lévő országoknak címzett felhívás. Igazából furcsa is lenne, hiszen mi lenne a műfaja, státusza, alapja? De attól még a csomag többi eleme vetíthet előre olyan helyzetet az utóbbiak számára, hogy az stratégiai érdekeik szempontjából felérhet egy meghívással (vagy esetleg kényszerrel...).

Az utóbbira csak egy példa: mostanra már közhelynek számít, hogy a brit kilépéssel a közös költségvetés az eddigi nettó kedvezményezett – jellemzően a kelet-európai – tagországoknak nem sok jót ígér. A számukra fontos kohéziós boríték 2020 után jóllehet, teljesen megszűnni aligha fog, de minden bizonnyal zsugorodik majd, esetleg nem is keveset. A dolog még traumatikusabb lehet, ha ezzel párhuzamosan viszont az eurózóna valóban megteremt egy belső „eurózóna-költségvetést”, ami szükségszerűen csökkenti majd az addigi egyetlen közös torta nagyságát.  Ebben a helyzetben az eurón kívüli keletiek biztonságérzetét növelheti, ha rájuk is vonatkozhat a kétsebesség esetére valószínűsített, leendő eurózónás makrogazdasági stabilizációs alap. Aminek viszont előfeltétele – a zónához való csatlakozás...

A botot ismeri mindenki. Egy részüket különböző kötelezettségszegési – vagy éppen bizottsági „jogállamisági” – eljárás formájában már elővették. Más részük új köntösben jelenhetne meg, például a jövőbeni közös keretköltségvetéseknél a kedvezményezett státuszt függővé téve a más témákban való politikai együttműködési készségtől (szolidaritás a büdzsében, versus szolidaritás a menekültpolitikában...). Esetleg – erre is akadt utalás – még bizonyos jogállamisági normák teljesülése is egyes kifizetések feltételévé válhat.

Az ilyen és hasonló „botok” mögött többnyire mindig akad valamilyen megragadható tételes hivatkozási alap is, még ha esetleg nem is mindig perdöntő. De a tényleges motívum elsősorban: a belső közösségi (integrációs) kohézió általuk vélt gyengítésének a büntetése.

Egyébként ilyen szempontból tévedés valahol a migrációs válságot – az ebben képviselt álláspontok „magországbeli” megítélését – önmagában nézni, illetve kizárólag migrációs kérdésre szűkíteni. A befogadást elvető országok persze érezhetik úgy, hogy itt voltaképpen a bevándorlás különböző megítélései ütköznek. A tényleges kontextus azonban – „magországi” olvasatban legalábbis – már jó ideje az, hogy: segít-e, vagy nem? Csapattag-e, vagy vagabond? Közösséget erősít, vagy gyengít? És eszerint kezelnek.

 

„Szelektív integráció” lehet a vége

A kiolvasható lényegi üzenet mindebből, hogy a mélyítésre kész országok (kormányok, politikai vezetők, elitek), megszabadulva a brit lassítástól nem akarnak újabb „csoportos briteket” (V4?), hanem készek akár őket megkerülve is az integrációval egy újabb szakaszba lépni. Mert szerintük erre intett a pénzügyi válság, az euró rendszerhibái, vagy mert megítélésük szerint erre szorít Donald Trump Amerikája, netán a további külső versenytársak, kihívások, vagy fenyegetések megválaszolása (Kína, Oroszország, vagy a török rásegítéssel bármikor megint belobbanó migrációs fenyegetés).

Továbbá inkább készek előre haladni, mint visszafordulni azért is, amit az „újak” a saját elképzeléseik szívós követése mellett többnyire mintha nem akarnának komolyan venni: hogy ugyanis ez a „régi kör” túl sokat áldozott már erre az egész európai projektre ahhoz, hogy most veszni hagyják. „Sokban van nekik”... Fél évszázad munkája, befektetése, intézményi, gazdasági, esetenként szellemi, kutatási, innovációs, netán politikai összefonódások sokasága köti össze őket. Amihez képest az „újak” eddig leginkább csak a különböző címen lehívott támogatások formájában éltek meg kötődést.

Ami egyébként rámutat egy nem jelentéktelen további törésvonalra a „régiek” és az „újak” között. Az utóbbiak kötődése az EU-hoz alapvetően pénzügyi, finanszírozási, részben munkavállalási, helyenként szolgáltatási szempontú. A régieké totális: gazdasági, szervezeti, intézményi, piaci, politikai, társadalmi. Ehhez jön a génjeikbe/tudatukba oltott hit és meggyőződés a közös projekt tényleges békemegörző lényegéről. Illetve (immár az egyének szintjén) arról, hogy eddigi relatív jólétük, biztonságuk és szabadságuk alapja mégiscsak ez: az EK/EU.

Az újak az alig negyedszázada szerzett újkori önállóság és szuverenitás-mámor talajáról állnak mindenhez. Ráadásul ők – és polgáraik – eddig túl sok megtapasztalt „jó”-ról sem nagyon beszélhetnek. Elmaradottabb gazdasági, infrastruktrurális alapjaikról az elmúlt tiz-tizenöt év egyelőre inkább volt kőkemény menetelés, alkalmazkodás és áldozat, mint azonnali hozadék. Más szóval: rá kellett döbbeniük, hogy a kívülről oly vonzónak tűnő közös „nagykapitalizmus” – a közös piac – tényleg elsősorban az, ami: kontinens léptékű abszolút piacgazdaság. Nagy lehetőség annak, aki élni tud vele, de lehet nagy vérveszteség is annak, aki még nem izmosodott meg eléggé, hogy állja is a versenyt. És sok területen rá kellett jönniük, hogy ez a totális piac ma még nem mindenben előnyös nekik. Emiatt aztán sokszor inkább elzárkóznak, keresztbe tesznek, és már csak önvédelemből is a nemzeti jelleget erősítik. Amivel (akarva, akaratlan) esetenként a többiek közösségi/integrációs terveit is nehezíthetik.

(Egy közbevetés: mindig árnyalni kell. Az „újak” megjelölés is értelemszerűen leegyszerűsítés. Hiszen „újak” például a balti államok is, amelyek az orosz politikától való minél teljesebb távolságtartás jegyében éppen, hogy keresik a módját annak, miként tudnak minél teljesebben besimulni a reményeik szerint végleges védelmet és elhárítást jelentő nyugati világba. Mindehhez párosul részükről a skandináv országokra különösen jellemző nyitottság az innováció, az újdonságok iránt – kiber-tér! –, és az a szemlélet, hogy mivel apró államként magukban úgysem mennének semmire, hát számukra az egyetlen valós politika a globalizációval szemben, ha nem védekeznek ellene, hanem amit csak lehet, kihasználnak belőle. De hát ez már egy másik történet, és fentebb utaltam is rá, hogy a „régiek” alatt témánk szempontjából főként az alapító hatokat értjük - helyenként és témánként lehetnek kevesebben is, többen is -, az „újak” megjelölés pedig inkább a „visegrádiakra” vonatkozik.

A „régiek” az integráció-mélyítéssel történő elszakadást – azt a bizonyos „minőségi előreszaladást”, amit a „másként gondolkodók” sem megakadályozni, sem utolérni nem tudnak – voltaképpen már hamarabb is megtehették/meghirdethették volna. De a tavalyi év számukra defenzív volt. A negatív eredményű brit népszavazás és Trump győzelme Amerikában sokakat elbizonytalanított. Ráadásul a gazdaság is gyengén ment. Még az év végén, ez év elején is sokan arra számítottak, hogy mindez csak az előleg volt, és majd az idei választásokon (hollandoknál, franciáknál, esetleg olaszoknál) tovább fog peregni a megszakadt lánc, és nem marad majd, aki az eredeti projektet egybe tartsa, Le Penek, Wildersek veszik át a diktálást.

Nem így történt. Bebizonyosodott, hogy egyelőre még a hagyományos politikai közép oldalán van nagyobb tartalék. A különböző válságok sora – kiegészülve a globalizáció mostanában sokat tárgyalt, középosztályt megnyomorgató mellékhatásaival – ugyan jelentős mértékben megcsapolta a korábbi támogatói bázist, de a társadalmi nagy többség számára (ma még?) változatlanul fontos megtartó erőt jelent a relatív jólét, az egyéni és társadalmi szabadság, a viszonylagos szociális biztonság, a még midig többnyire jónak mondható életminőség. Ők ebből indulnak ki. Valami, amit a radikálisan megújulni akarók szintén nem feltétlen vesznek érdemben számításba. Hogy ugyanis itt a régi tagországok vezetésének a „régi képlethez” ragaszkodása – európai együttműködés, bőkezű szociális ellátás, kipárnázott napi életfeltételek fenntartása, sokféle szabadság tolerálása – nem elsősorban a jelenleg uralkodó politikai elit utat tévesztett rögeszméjén, hanem az őket ilyen mandátummal megválasztó társadalmi többség maszív óhaján alapul.

Talán ezért is van, hogy a Brexit az európai közvélemény nagy részénél egyelőre nem követendő, hanem inkább elriasztó példaként hat, úgyhogy az idei választásokon a szélsőségek rendre kisebbségben is maradtak. Macron mindenkit félretoló franciaországi győzelmével meg egyenesen új esély nyílt arra, hogy évtizedekre visszatekintve is példátlannak számító intenzitású integrációs együttműködés induljon be újra a francia-német páros között. Immár brit fékek nélkül.  

Megnövekedett önbizalommal, és megváltozott körülmények között állt tehát talpra egy éven belül a „régiek” képviselte integrációs politikai „fősodor”. Fellépésük mögött komoly motívum áll, amit megtámogat gazdasági, stratégiai erő és érdek, továbbá az elhárult fenyegetés felett érzett növekvő önbizalom. (Meg azért valószínűleg annak tudata is, hogy mindez összességében sejthetően inkább csak idő-, nem pedig végleges csatanyerés volt. A kemény, populista idők könnyen visszatérhetnek megint, és addig kell cselekedni, amíg nagyobb a mozgásszabadság.)

Addig is, a mindebből inkább kimaradó országok valószínűleg leginkább arról dönthetnek majd, hogy minderre hallgatólagos jóváhagyásuk – és ezzel a kétsebességes integráció elfogadása –, avagy határozott politikai ellenakaratuk fenntartása mellett kerül-e sor. Az utóbbi könnyen vetítheti előre azt, hogy a kétsebesség végül átnő a Bizottság által ugyancsak lehetséges opcióként említett „szelektív integráció”  képletébe, amikor az egyes területek mélyülésére válaszul más tagok másban viszont a deregulációt, illetve a kivonulást választják. Aztán hogy az egész EU maga hogyan jön majd ki mindebből, az még a jövő zenéje.

Addig is: lesz mit mérlegelni decemberig.

 

Brüsszel, 2017. július 10.

Címkék: integráció portfolioblogger Magyarország EU jövője

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr2112652061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Gerilgfx 2017.07.10. 01:51:27

magyarországot legalább már sikerült politikailag lecsatlakoztatni a belső magról, és külső szatelitállammá alakítani.

az igazi siker persze az ország kilépése lenne, mondjuk egy ilyen ostoba kormány és ellenzék mellett az biztosan gazdasági káoszhoz vezetne.

hullajelölt88 2017.07.10. 07:18:56

@Gerilgfx: csak azt ne mondd, hogy ez az EU érdeke! Ezért egyedeül hazaáruló kormányunk és elmebeteg miniszterelnökünk a felelős.

Kivlov 2017.07.10. 08:47:11

a kvóta-téma zsarolás, semmi több.

TruczaTibor 2017.07.10. 15:11:02

Kassovitz: A gyűlölet (1995)

- Nincs jobb egy jó szarásnál.
Hisztek Istenben? A kérdés nem ez, hanem, hogy Isten hisz-e bennünk. Volt egy barátom, Grünwalski. Együtt deportáltak vele Szibériába. A szibériai lágerekbe az ember marhavagonban utazik, a jeges sztyeppéken át, napokon keresztül. Ember arra nem jár. Egymást melegítjük,de a gond az, hogy ha szükségre kell menni, azt nem lehet a vagonban. De a vonatcsak akkor állt meg, ha vizet töltöttek a mozdonyba. Grünwalski nagyon szégyenlős volt. Ha csak mosakodni kellett,már az is zavarta. Csúfoltam is miatta eleget. Szóval megáll a vonat, mindenki rohan vécézni a vagonok mögé! De én már annyit piszkáltam Grünwalskit, hogy elment messzebbre. A vonat elindul, mindenki fölugrik, mert a vonat nem vár. De Grünwalski messze volt, egy bokor mögött, és még kakált. Látom, hogy előjön a bokor mögül, fogja a gatyáját, nehogy lecsússzon, és próbálja elérni a vonatot. Nyújtom felé a kezem, de amikor ő is nyúl felém, elereszti a gatyáját, ami lecsúszik. Fölhúzza a gatyáját, újra futni kezd, de a gatyája mindig lecsúszik, ha a kezét nyújtja.
- És aztán mi lett?
- Semmi. Grünwalski megfagyott. Adjisten.

Mosolyogj!-nekem bejött. 2017.07.15. 18:15:57

Valójában az folyik, hogy az EU haldoklik. A közös piacból, a gazdasági érdekközösségből lényegében egy sunyi, erőszakos politikai uniót faragtak, ami nem tetszik a leggyengébbeknek és nem tetszik a briteknek sem. A németek már megint a sarkuk alá akarnak gyűrni mindenkit, a franciák pedig most összefognak az évezredes ellenséggel, hogy ne ők legyenek az áldozatai a német hatalmi őrjöngésnek. A déli államoknak a tökük tele van a németekre formált EU-val (északi típusú gazdasági fegyelem, migránshorda a nyakukba zúdítva, stb.)
A britek okosak, igazi kapitalisták, látják, hogy ez rossz és olajra lépnek. (Számomra a Londonba betelepült színeskavalkád-multikulti és a bankmaffia gépezetének Londonban működő alkatrészei és ezek haszonélvezői nem britek, az ő véleményük számomra irreleváns.) A britek rövid távon szívni fognak, de aztán profitálnak majd ebből is és meg is érdemlik ezt a hasznot.
Mi magyarok a későn jövők hátrányát sosem hozzuk be.

Angela Merkel pedig már úgy gesztikulál, mint Adolf Hitler. Nem szívesen nézek oda, ha mutogatják a TV-ben.

S ha az egyik vonatról lemaradunk, majd megyünk a másik vonattal. Ma már, ebben a felgyorsult világban nem lehet megfagyni két vonat között. Egyébként sem akar senki Szibériába menni, mert ott nagyon hideg van.

hullajelölt88 2017.07.15. 18:50:51

@Mosolyogj!-nekem bejött.: hitlert inkább a vezéredben keresd, ha már annyira hiányzik, te birka!

Narna Joan 2017.10.03. 13:55:49

Szerintem nem "most vagy soha" döntés az egész. Később is lehet majd csatlakozni.

És én előbb szeretném látni, hogyan működik. Őszintén, nem akarok az "Egyesült Európai Államok" tagja lenni, amit Macron annyira szeret. Hogy aztán bármit ránk erőszakoljanak, a többségi szavazattal. "Ez demokrácia!!!"
Jah, oké.

A következő mi lesz, közös nyelv? :)