Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

A katalán helyzet kapcsán EU-szempontból három különböző problémát kell megkülönböztetni: a jogállamiság, a népek önrendelkezési joga, és a rendőri brutalitás kérdését. Ma sokan összemossák a hármat, vagy az egyikről alkotott véleményt vetítik a másikra. Pedig teljesen külön alapokon álló dolgokról van szó.

Brüsszelben, amennyire tudni lehet, ma e hármat mérlegelik, a szerint, hogy melyik kapcsán létezik olyan európai uniós kompetencia - európai uniós mandátum és azt megalapozó, meghivatkozható jogi háttér -, amely alapján felléphetnek, (esetleg fel is kell lépniük). Erre jön rá az ilyen szintű és jellegű kérdéseknél óhatatlanul szintén és szükségszerűen figyelembe veendő másik szempont: milyen mozgásteret hagy a politikai kontextus? Mi lehet a várható következmény, az esetleges – tagállamok körében és uniós szinten jelentkező - tovagyűrűző hatás, ha valamilyen irányban a kérdés kapcsán „Brüsszel” is megszólal?

katalan_blog.jpg

Ami a jogállamiságot illeti, uniós intézmények főként akkor illetékesek valamilyen fokig alapszerződésre hivatkozva véleményt nyilvánítani, ha vélelmezhető a jogállamisági normák kirívó megsértése (Ezt a vélelmezést értelemszerűen bizonyítani is kell: egy másik ügyben - az EU-lengyel vitában - jelenleg a bizonyítás körül folyik a vita.) A katalán kérdés kapcsán a jogállamisági vetület első reflexként a népszavazás megtartása kapcsán merült fel, nem véletlen, hogy az Európai Bizottság már előzetesen is, majd a referendum másnapján is ilyen oldalról reagált először.

A másik tehát a népek önrendelkezési joga. Itt már alapvetően nem EU-kompetenciáról, hanem tágabb összefüggésekről, ENSZ-alapokmányra mutató, meghivatkozható háttérről van szó, és több, mint kérdéses, hogy ilyenkor az Európai Unió – jellemzően a szerződés őrének tekintett Európai Bizottság – illetékes-e egyáltalán abban, hogy ez ügyben bármilyen véleményt mondjon? Van-e hozzá felhatalmazása, bármilyen jogi hivatkozási alapja.

A harmadik pedig a rendfenntartó erők közbelépésének esetleges brutalitása, amire a hétvégén Katalóniában bőven volt példa. Mi az a tartomány, mi az a fokozat, amin túl ez már nem minősíthető egyszerűen belpolitikának, adott tagállam illetékességében tartozó problémának, hanem az uniótól is elvárható a reagálás.

Visszatérve a jogállamisághoz: a második világháború után létrejött nyugat demokráciák életében ez lett a talán legfontosabb tartópillér. A háború előtti diktatúrákra válaszul ezen alapul az államok jogrendje, intézményeinek, államszervezetének működési logikája. Ez számít azon alapvetésnek, amit mindenhol be kell tartani, amihez képes és ami alapján minden működik. Értelemszerűen ezt tekinti mindenkor kiindulópontnak – mellesleg az ENSZ alapokmányával összhangban – a strasbourgi Európa Tanács, vagy éppen az EU luxembourgi Európai Bírósága is.

A történelmi reflex lényege itt az az alapelv, hogy a végső szót a társadalmak, államok működésében ne személy, ne politikus, ne is politikai párt, vagy akár a kormány szava, hanem egy közmegegyezéssel elfogadott játékszabály-gyűjtemény jelentse, aminek a tiszteletben tartását egy külön, mindenkitől független szervezet (alkotmánybíróság) felügyeli. Ennek a működési logikának a tiszteletben tartását jelenti a jogállamiság elvei szerint történő eljárás.

A katalán népszavazás esetében a spanyol állam hivatkozási alapja ismert módon az, hogy az ő „játékszabály-gyűjteménye”, az ő alapokmánya nem engedélyez területi önállósodási kérdésben népszavazást, ilyennek a megrendezése tehát ellentétes a spanyol alkotmánnyal. Mindezt utóbb megerősítette a spanyol alkotmány független védelmezője, a spanyol alkotmánybíróság is. (Itt van a fontos különbség a skót népszavazáshoz képest, ahol az ottani jogállamisági keretet a brit – írásban ugyan nem rögzített, de törvények összességében létező és közmegegyezéssel mindenki által érvényesnek tekintett – alkotmány jelenti, és ezeknek a kereteknek ott megfelelt az, hogy brit kormány beleegyezett a függetlenségi népszavazás megrendezésébe, aminek megtartását amúgy sem tiltotta semmilyen tételes joganyag.)

Az Európai Bizottság, amikor a referendum másnapján úgy fogalmazott, hogy a katalán népszavazás illegális volt, nem tett egyebet, mint mechanikusan eljárva figyelembe vette a létező jogi paramétereket, és megállapította, hogy a spanyol jogállamisági keretekkel ez egy össze nem egyeztethető aktus volt.

Ez azonban, mint jeleztük, csak a problémakör egyik vetülete. Amihez képest másodikként mindjárt itt van egy sokkal átfogóbb kérdés: hogy ugyanis mi van az általánosabbnak tekinthető szabadságjoggal, a népek önrendelkezési jogával? Ezzel így specifikusan EU-alapokmány már nem foglalkozik. Egyszerűen azért nem, mert az uniót alapító nemzetállamok nem akarták, hogy ebben a vonatkozásban bármilyen – akár csak véleményalkotási – (európai közösségi szintű) kompetencia keletkezzen.

Ez tehát már távolabb vezet, a már említett ENSZ-alapokmányok, nemzetközi konvenciók körében lehet hozzá valamennyi eligazítást találni, bár szakértők szerint ott is csak szőrmentén. Az ENSZ-et is létrehozó második világháború utáni közfelfogás egyfelől ugyan nem akarta elvetni az önrendelkezési jog elfogadhatóságát, de legalább ilyen hangsúllyal súlyt fektetett a területi integritás és a határok sérthetetlenségének a prioritására is, miáltal közvetve kódolták, hogy a kettő adott esetben ellentmondásba is kerülhet egymással. És azáltal, hogy nincs világos sorrendiség a kettő között, így a gyakorlatban bizonyos esetjogi megítélés egyfelől – mint Koszovó esetében az elnyomott és jogfosztott helyzetnek való kitettség elszakadást indokolhatónak minősített vélelmezése volt -, illetve a nemzetközi közvélekedést terelő politikai kontextus másfelől az, ami elsősorban irányt mutat (ha mutat).

Az igazsághoz tartozik, hogy ez az iránymutatás a jelenlegi felállás mellett általában is hajlik arra, hogy inkább „állam-párti” legyen, egyszerűen azért, mert a háború után kialakult új nemzetközi jogrend és világrend az államok egyetértésén, megállapodásán és együttműködésén alapul. Mai világképünk alapja, a nemzetközi ügyekben eljáró, egymással kapcsolatba lépő „természetes” entitás mindenkor elsősorban az állam. (Így, az államhatárok változásával járó függetlenedés felvetésekor is: ha az „állam” már előzetesen egyetért – mint a cseh és szlovák szétváláskor, a balti államok kiválásakor, vagy mint a skót referendum esetében -, akkor rendben van. Ha az állam tiltakozik – mint Krím „elszakadásakor” -, akkor a közvélekedés elsősorban a sértettnek tekintett állam pártját fogja. Kivétel persze ez alól is akadt már – mint a szlovén és a horvát függetlenedéskor -, de ez már egy messzebb vezető, a Balkán egészét, de minimálisan a jugoszláv állam történetét érintő kérdéskör.)

Ami szűkebben az Európai Uniót illeti, az egyetlen lehetséges és közvetett áttétel a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása kapcsán merülhet fel, erre ugyanis van utalás az alapszerződés preambulumában, és az alapjogok között, de – megint: az EU-t alkotó országok szándéka miatt – csak nagyon általánosan. Messze nincs úgy konkretizálva, hogy abból levezethető lehetne bármilyen brüsszeli vélemény kinyilvánítása, pláne beavatkozást is jelentő eljárás indítása.

Sarkosan fogalmazva: az Európai Bizottság ma aligha indíthatna kötelezettségszegési eljárást bármelyik tagállami kormány ellen ezért, mert nem engedi, hogy valamelyik etnikuma vagy tartománya függetlenséget deklaráljon és kiváljon, ha azzal az adott kormányának, és az ország lakosságának többségi véleménye nem egyezik. Erre egyszerűen nincs mandátuma.

Általános jogelvek alapján valahol esetleg felszólalhatna, mert hiszen az EU joganyaga is kifejez általános elveket, amelyek ráépülnek létező nemzetközi joganyagokra, konvenciókra, szerződésekre, így ENSZ deklarációkra is. De annyira közeli és szerves kapcsolat az utóbbiak, és az EU alapszerződésében foglaltak között nincs, hogy pusztán ez alapján például a Bizottság eljárást indítson jelen esetben a spanyol kormány ellen, amiért az nem akar függetlenséget adni Katalóniának.

Egyszerűen szólva: azzal, hogy az uniót (is) államok hozták létre, ők az aláíró felek (még ha aztán a ratifikálás többek esetében igényelte saját régióik, tartományaik jóváhagyását is), így azt is az ő érték- és érdekrendjük szabta meg, hogy hol, milyen illetékességet szabnak a közösségi figyelemnek és beavatkozásnak. És erre nem adtak.

Ahol a Bizottság már mondhat közvetlenebb véleményt, az a rendfenntartó erőknek az aránytalan, helyenként brutális fellépése, és ezt óvatos formában el is kezdte megtenni. Csakhogy felettébb visszafogott volt - sokak szerint túlságosan is visszafogott – ez a brüsszeli reagálás, ahhoz képest, ami és ahogy történt. Hétfőn annyi született, hogy az erőszak ilyen problémák kezelésére nem alkalmas, politikai kérdéseket mindig párbeszéddel kell rendezni. Ez egyébként közvetve kifejezte azt, hogy volt erőszak, mert amúgy miért hozakodtak volna elő vele, de kétségtelenül hiányzott a határozott elítélő elem mindebből.

Vajon miért? Magyarázatként alighanem itt lép be a másik a véleményalkotó komponens: a politikai kontextus kérdése. A bizottsági hallgatásra, majd utóbb enyhe reagálásra sokan kettős mércét emlegettek, és annyiból nem is alaptalanul, hogy más kontextusban valószínűleg határozottabb lett volna a reakció is. Sokak tévedése abban van, hogy az eltérő „kontextus” alatt nem elsősorban eltérő országot kell érteni – „Bezzeg, ha a lengyeleknél lett volna ilyen!” -, hanem a kérdéskör egészét.

katalan_rendorok.jpg

Ha csak „egyszerűen” rendőri brutalitás lett volna – pláne ilyen tömeges, hiszen több száz sérültről van szó -, akkor szinte bizonyosan bármely ország felé megszólalt volna egy sokkal kritikusabb hangú reagálás (spanyolok felé is). De ha az adott konkrét esetben a rendőri fellépést túl hangosan bírálják, akkor sokak olvasatában de facto a katalánok védelmében szólalnak meg, ami könnyen tekinthető úgy is, hogy ezek szerint „Brüsszel” védelmébe vesz egy népszavazási aktust, amit viszont az imént mondottak miatt illegálisnak kellene minősíteni. Valahol itt a gyökere annak a dilemmának, hogy a történteknek elsősorban melyik oldalára reagáljanak erőteljesebben. Nem állítjuk, hogy a megfelelően lőtték be az arányokat.. Csupán a dilemma tényére, és hátterére akartak utalni a fentiek.

Ténykérdés, hogy több tagállamban nagyon is kényes kérdésnek számít a kisebbségek ügyeinek a kezelése, és egészen biztos, hogy sok fővárosban fokozott idegességet eredményezne, ha „Brüsszel” demonstratív módon olyan véleményt deklarálna, ami aztán meghivatkozási alap lehet például a katalánok számára az ő politikai törekvéseik számára. Ezek a katalán törekvések ugyanis – kormányzati szinten legalábbis – távolról sem élveznek szimpátiát olyan államokban, ahol - autonómiával, vagy anélkül létező - helyi etnikumok, kisebbségek, térségek, „katalán mintára”, esetleges „túlzott önállósodásra” kapnának kedvet.

Nem véletlen, hogy néhány órával a népszavazás után több tagországban – valamint egyes tagjelölteknél is, mint Szerbiában – azonnal eleven visszhangok adódtak mindarra, ahova Katalóniában fejlődtek a dolgok. Az EP csütörtöki vitájában sokatmondóan az amúgy kőkemény euroszkeptikus brit Brexit-párti képviselők is helytelenítették a dolgot, akadt, aki ki is mondta, hogy szerinte „Madrid ügyetlenkedése miatt” mostantól „kész sablont követhetnek mindenfajta szeparatista mozgalmak” (és nyilván nem Erdélyre gondolt, hanem inkább Skóciára…).

Érzékeny téma ez sok országban, mindjárt elsőként persze Spanyolországban, ahol a katalánok után nyilván megint sorompóba állnának a baszkok, jó eséllyel megmozgatva akkor már a baszk nemzeti érzület franciaországi ágát is. De az említett brit véleményben benne van a brit egység féltésének a már említett aggodalma, miközben elszakadást hirdetnek az észak-olaszok, hogy a magyar kisebbségek lakta közép-európai térségről, vagy a görög meg, ciprusi vetületekről most ne is beszéljünk. Sokatmondó mindenesetre, hogy Koszovó függetlenségét pontosan annak lehetséges precedens-üzenete miatt mindmáig nem ismerte öt EU-tagország (Görögország, Ciprus, Románia, Szlovákia és persze Spanyolország.

Igen valószínűen ez a politikai környezet késztette tompított reagálásra az EU nevében nyilatkozókat a rendőri erőszak kapcsán. Nyilván ők is számoltak azzal, hogy ilyen formán rájuk is visszahullik majd a sárból, de láthatóan ezt még mindig kisebb politikai veszteségnek ítélték, mintha egy elszakadási vitában hangosan Madrid ellen – „tehát” a katalánok védelmében - emelnek hangot, amiből Barcelonában esetleg támogatást olvasnak ki, miközben számos fővárosban meg az ottani kisebbségeknek szóló bátorítást láthatnak benne.

Összességében, ez is tipikusan az a helyzet, amikor számot kell vetni azzal, hogy az EU nem egy önálló államalakulat, és így a tagok felhatalmazása alapján nevében esetleg felszólalók, vagy eljárók sem képviselnek semmiféle saját akarattal és mandátummal bíró központi kormányzatot, merthogy ilyen nincs. Bizonyos tagországok szerződéses jogközösségéről van szó, ahol a végső vezérlő elv és meghivatkozási alap az alapító okiratban lefektetett előírások összessége egyfelől, valamint a tagok által megfogalmazott és elfogadott ad hoc vagy tartós felhatalmazások és mandátumok megléte másfelől. És itt mindez jelenleg láthatóan ennyire elég.

Mindez egyébként azt is borítékolja, hogy a katalán elszakadási törekvés – legalábbis annak a jelenlegi, spanyol kormánnyal konfrontálódó változata – EU-részről nem sok támogatásra számíthat (formális döntéshozói körökből semmiképpen). Egy tagország integritásának a gyengítése (az érintett kormány és nemzeti parlament akarata ellenére), ez az Uniót formálisan alkotó – szerződésüket aláíró – egységek (tagállamok, azaz kormányok) szemében inkább veszélyes precedenst, mint szimpátiát keltő mozgalmat jelent. A lehetséges következményekkel kalkulálva pedig sokan akár az EU valószínű gyengülésének kockázatát is éreznék benne. De még ha akadna is olyan kormány, amelyik kész lehetne támogatni, formális döntésre többségi egyetértés híján ezt biztos nem tudnák vinni. Ugyanezért kényelmetlen a dolog az uniós intézmények számára is, amelyek végül is – a parlament kivételével – létüket és mandátumukat a tagállamoktól kapják. Jogi hivatkozási alap nincs a tartományi törekvés – tagállami kormánnyal szembeni – felkarolására, politikai alapon pedig a fenti körülmény tehet lakatot mindazok szájára, akik esetleg nyitottak lennének a katalán érvek irányában.

Befejezésül még csak annyit: ha Katalónia aztán – akár erőszakos fordulatok nyomán – egy nap mégis független, Spanyolországból kivált államként lépne elő, súlyos tévedés lenne arra számítani – miként azt néhány elszakadás-párti politikus előszeretettel állítja a szavazók felé -, hogy utána gyorsan szert tehetnek az EU-tagságra is, (esetleg még a függetlenedés időszakában is megőrizhetnék azt). Célszerű emlékezni, hogy hasonló esetre, még a 2014-es skót népszavazás idején bizottsági és EU-tanácsi (tehát tagállami) részről egyaránt rögzítették, hogy amennyiben valamely tagország egy, vagy több térsége kiválik ebből az országból, az attól kezdődve EU-szempontból „harmadik”, külső államnak számít, amelynek kérnie kell a tagfelvételt, és végig kell mennie a csatlakozási folyamat szokásos menetén. A végponton pedig a tagfelvétel mindig egyhangú szavazással történik – lévén ez alapszerződés módosításával is jár -, azaz egyetlen (például spanyol…) ellenszavazat is elegendő ahhoz, hogy a tagsági reményekből ne legyen semmi. Talán nem árt számolni ezzel is.

Brüsszel, 2017.10.07.

(A fentiek egy rövidebb változata elhangzott az Inforádió „Brüsszeli Hét” című magazínjának 2017. október 4-i adásában.)

Címkék: függetlenség autonómia európai bizottság portfolioblogger Spanyolország Katalónia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr3012935831

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.