Szomorú volt látni csütörtökön Brüsszelben, hogy a nemzetközi sajtó nagy része kizárólag azon vélte lemérhetőnek az Európai Unió orosz/ukrán-politikáját, hogy hány konkrét szankciós intézkedést hoz Moszkvával szemben. „Kemény lesz, vagy puha lesz?” – ez volt a standard kérdés a csütörtöki EU-csúcsot figyelő ezer fős sajtóközpontban. Szomorú volt, nem mintha nem érdemelt volna határozott európai reagálást mindaz, ami Ukrajnában történt. Hanem mert a látásmód mérhetetlenül leegyszerűsíti azt a komplex kérdést, mit is jelent egy világhatalommal a viszonyrendszert alakítani?
Hogyan lehet úgy nyúlni hozzá, hogy annak hatása is legyen, megvalósítható is legyen, és a káros visszahatásokkal ésszerűen (ha nem is megalkuvóan) számoljon? Hogy elfogadható legyen (EU-oldalon) a különböző helyzetű nemzetállamok összessége számára, (mert egyébként nem tud „EU-álláspontként” megjelenni, márpedig ha széttöredezett, akkor értelemszerűen erőtlenebb is)? Végső kihatásában pedig konstruktív is legyen, azaz ne csapjon be minden ajtót, ne hajtson egy folyamatosan eszkalálódó spirálba.
Szóval, hasson is, gondoljon a jövőre is, és számoljon a realitásokkal is. Minden oldalon.
Ezt a feladványt próbálja megoldani az EU, mióta csak a vasfüggöny lehullott, és a szovjet állam szétesett. A helyére lépett Oroszországgal az EU kapcsolata alig több, mint két évtizedes. De ez sem volt soha igazán problémamentes. Még a mai szemmel aranykornak tűnő – mert látszólag sok mindenben együttműködésre hajló - kilencvenes „jelcini” években is ott volt például a csecsen-kérdés, vagy az emberi jogok ügye. Később meg a sokáig szembenálló orosz álláspont a délszláv válságban. Putyin óta pedig egyre több és több kérdés.
És mégis: nyugati oldalon mindvégig létezett egy kettősség. Nem tagadható módon szívesen látta, ha a korábbi szovjet térség államai közül némelyek a soraihoz kívántak csatlakozni. De közben Moszkvával is mindig kereste a kapcsolatot. Mert Oroszország bármilyen állapotban is volt, és bármilyen hangsúlyokkal is beszélt, vagy cselekedett, de mindenkor létező realitás maradt világ- és atomhatalom mivolta. Amelyik, emellett, Európa első számú energiaellátója, miközben (a közvetlen szomszédságban!) egy mérhetetlenül nagy piac is. Az már csak ráadás, hogy idővel és egyes helyeken befektetővé és pénzpiaci forrássá is vált. Miközben számos külpolitikai fejfájás kezelésénél a lehetséges/szükséges partner (vagy legalábbis: egy megkerülhetetlenül tényező).
Mindehhez társul azonban orosz oldalon már jó ideje még valami: a hatalmi pozícióba került politikai vezetők frusztrációja a szerintük megélt megaláztatásokért Gorbacsov és Jelcin alatt. Amikor sokáig és sokak szemében úgy tűnt, hogy nemcsak a Szovjetunió hullott szét, de jóvátehetetlenül veszett a világhatalmi pozíció is. Cserébe a Nyugat, az EU és a NATO a közvetlen orosz szomszédságból is táplálkozva erősödött (vélik ők) Moszkva rovására.
Valahol itt gyökerezik a Putyinok, Lavrovok szinte dühödten elszánt nekiveselkedése, hogy úgymond igenis lesz még orosz öntudatra ébredés, és lesz még újra megkerülhetetlen hatalmi tényező az orosz politika. Az ilyen elszánás persze nehezebben számszerűsíthető, mint az atomrakéták száma, de a szemlélet döntéshozási helyzetbe kerülve nagyon is fontossá tud válni. Amivel szintén nem árt számolni, nemcsak a rakétafejek mennyiségével.
A krími történés mindenesetre valahol ennek, a Putyinnal hatalomra került orosz politikai elit sok éves szívós-tudatos kül- és belpolitikai építkezésének egyfajta eddigi betetőzése. Logikus következmény a maga nemében és a maga koordinátarendszerébe illesztve. (Például szembesülve a Moszkvában célul kitűzött eurázsiai szövetség európai megbontásával, midőn kivonnák a képletből a kulcs-szerepbe szánt Ukrajnát.)
Hogy még bonyolultabb legyen az EU-orosz képlet, mindehhez párosul sok országban - immár az EU-oldalon, főként a keleti tagok körében - a birodalmát veszített poszt-szovjet hatalomtól való tartás, valahányszor Moszkva felé tekintenek. A bizalmatlanság és a preventív cselekvés spontán kényszere. Ami – mivel uniós körökben általában kisebbségben van – eddig kevésbé tudott olyan könnyen átmenni a közvetlen cselekvésbe, mint az egyközpontú moszkvai szándék. De hatása azért nem lebecsülendő a közös európai politika formálására. És hogy ez így van, azt éppen az EU-csúcs csütörtöki háromszakaszos orosz szankciós csomagja mutatta. Ennek elfogadása ugyanis kezdetben egyáltalán nem volt magától értetődő, megszületésében a „keletiek” határozott fellépésének oroszlánrésze volt.
Ez az intézkedés egyébként indokolt is volt, érthető is volt. Csakhogy nagyon sok kommentár szerint – kevés is volt. Erőtlen. („Bezzeg az amerikaiak!”….)
De, vajon leredukálható-e néhány – utazási, pénzügyi, gazdasági stb. – szankció elrendelésére egy olyan bonyolult kérdés, mint hogy adott helyzetre válaszul milyen irányt vegyen az Európai Unió és egy szomszédos világhatalom viszonya?
A dolgokat mindig távlataiban és fejlődősében célszerű nézni. Sokan emlékeznek még, hogy Willy Brandt hajdani német kancellár hetvenes évekbeli „keleti politikája” előtt – Charles De Gaulle hatvanas évekbeli moszkvai politikai flörtjeit nem számítva – szinte alig volt politikai párbeszéd a Szovjetunió és a közös piac országai között. A Helsinki Konferencia aztán sok mindenen oldott, idővel megszülettek az első gáz- és olaj-szerződések is. De közben dúlt is a politikai harc például az SS-20-as szovjet atomrakéták, meg mondjuk az afganisztáni szovjet megszállás miatt. Szóval eseti/helyi együttműködés – de a globális szembenállás környezetében.
A berlini fal eltűnte és a Szovjetunió széthullása után ebből a közegből kellett kivonni egyik napról a másikra az önállóvá vált Oroszországot, célul téve egy merőben új, konstruktív együttműködési politika kialakítását. Csupán a politikai és gazdasági diplomácia résztvevői tudhatják, mennyi-mennyi számtalan lépés, sok kis helyi tégla hozzáadása kell egy ilyen építkezéshez. És mennyi türelem. Kisebb engedmény itt, nagyobb projekt ott, szükséges korlátok (rosszallások…) éreztetése másutt. Ami a kétezres évekre kialakult, az ebből nőtt ki, e folyamat részeként fejlődött. Igaz, Putyinék említett „orosz hatalmi neoreneszánsza” miatt, (no meg esetenként az időközben kapukon belülre került kelet-európai országok konstans, és sokszor nem is alaptalan bizalmatlansága nyomán is) egyre több feszültséggel, disszonáns hanggal. De jó ideig még inkább előre haladva.
Ebben a közegben és ilyen előzmények után jutottuk el az ukrán válsághoz. Vilnuistól a Majdanig, majd a Krímig. Persze, azzal mindig számolni kell, hogy adódhat olyan új helyzet – mint a mostani dráma -, ami nem maradhat válaszreakció nélkül. De az igazán felelős politika ilyenkor a közvetlen ráhatás szándéka mellett azt is mérlegeli, hogy ezzel miminden – addigi építmény – megbontását, kapcsolatok, viszonyok visszafejlődését is kódolja. És hogy ebben meddig muszáj, meddig célszerű, és meddig lehet elmenni. Szem előtt tartva azt is, hogy kiélezett helyzetben elég hamar el lehet jutni a visszafejlődéstől a további konfliktusok eszkalálásáig. Például egy újabb hidegháborúig. Amit, nem vitás, végül Oroszország veszítene el, miként az erőforrásokban gazdagabb Szovjetunió is elvesztette a magáét. De amíg tart, addig a költségek mindként oldalon nőnek.
Itt vezet át a probléma a realitások kérdéséhez. Nyílt titok, hogy a korábbi építkezésnek számos olyan eredménye is lett, amely egyes területeken egymásrautaltságot is előidézett (Oroszország, és az EU-államok ilyen-olyan csoportjai, netán – például külpolitikában - egésze) között. A döntéshozó ilyenkor azt is kénytelen mérlegelni, hol az a határ, amelyen túl már magának is árt, esetleg mértéktelenül sokat.
Könnyű egy arkansasi vagy arizonai szenátornak minél határozottabb ellenlépést követelnie az amerikai kormánytól. Egy jó ideig nem fogja érezni a bőrén, ha átmenetileg befagy az USA-orosz együttműködés. Európában azért ez egy kicsit másként van. És nemcsak azért, mert alkalmasint befolyásos üzleti csoportok zsíros megrendelésektől eshetnek el. Bár ez is lehet kellemetlen, ha a veszteség tartóssá válik, és ezt idővel munkahelyek megszüntetésével továbbhárítják. De még kínosabb például az energiakérdés. Az a bizonyos 30 százalékos függés az orosz ellátástól. Főként, hogy megoszlása felettébb egyenetlen, és akadnak országok, amelyeknél ez az arány valójában 70-80 százalékos. A hálózatok körkörös egybekapcsolása pedig egyelőre még igencsak gyerekcipőben jár.
Lehet mondani persze, hogy ehhez képest éppen a legkiszolgáltatottabb balti államok az egyik hangadói a minél szigorúbb EU-fellépésnek. De vajon azok lennének-e akkor is, ha nem volnának az EU és a NATO tagjai? Nem arról is szól-e a dolog, hogy ilyenkor egy kicsit – amúgy teljesen érthető és jogos aggódásukban – a szövetséget/uniót maguk elé tartva hadakoznak? Ha úgy tetszik: mások teherviselésére kalkulálva. És vajon rossz néven vehető-e, ha ezek a mások – jellemzően mindenekelőtt a német politika – ilyenkor igyekszik azt is számba venni, hogyan tudja (mennyiért tudja…) majd kezelhetővé tenni egy netán eszkalálódó konfliktus pénzügyi, kereskedelmi, ellátási stb. következményeit? A kapcsolatok netán további romlásának távlati (politikai, gazdasági) kalkulációjáról nem is beszélve.
A végső állapotról – fegyveres csetepatéba torkolló konfliktus – most szándékosan nem szólunk. Babonából se, meg azért se, mert hiszen ott amúgy is csak még jobban lecsupaszítva a fenti logika érvényesülne. Az egész hidegháború félévszázados története arra tanított, hogy a kölcsönös elrettentés valóban – elrettent. És a túlélés politikája egy ponton túl kényszerűen annak elfogadására szorít, amit a birtokon belül levő a helyzeti előnyével magának éppen kicsikart. (Felépített mondjuk egy falat Berlinben…)
De van egy kevésbé végletes vetület is: a külpolitika formálása. Az a tény, hogy mivel nagyhatalomról van szó, a hozzá fűződő kapcsolatok kihatása sem ér véget csak a két fél határainál. Mindenki emlékszik még, hogy a hidegháború következményei a világ minden részén – a „baráti rendszerek” állandó egymásba botlásával – előjöttek. A legártalmatlanabbnak látszó harmadik világbeli döntésből is pillanatokon belül valamelyik tábor pozíciójának a módosulását lehetett kiolvasni. És alkalmasint nem is alaptalanul.
Amikor az EU ma igyekszik szisztematikus módon szomszédságpolitikát építeni - vagy éppen potenciális veszélyforrásokat mérsékelni -, számolnia kell azzal is, hogy egy Oroszország súlyú hatalom adott lépések kapcsán a partnere, vagy az ellenlábasa-e? Valami, amit szükségszerűen szintén bevonnak az EU-orosz viszonnyal kapcsolatos, hosszabb távra tekintő számításba.
Mindezzel pedig nem azt akartuk mondani, hogy akkor tehát múlt csütörtökön Brüsszelben az egyetlen lehetséges jó megoldás született. A dolog nem apologetika kívánt lenni bármi mellett is. Csupán rövid emlékeztető, hogy mekkora és milyen aprólékosan berendezett az a porcelánbolt, amelyben adott esetben egy orosz medvével összezárva forgolódni kell.
