Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

A krími válságban ma a többség Oroszországra, az orosz vonatkozásra, Moszkva feltartóztatására és hasonlókra összpontosít, egyébként nem ok nélkül. A mostanra kialakult helyzetnek azonban van több olyan következménye is, ami az adott pillanatban a legtöbb megvitatni valót az Európai Unión belül teszi szükségessé.

putin_crimea.jpg

Nem megfeledkezve arról, hogy az alapvető tét továbbra is az, miként alakul majd az EU és a vele szomszédos (orosz) világ/atomhatalom viszonya – annak minden politikai, stratégiai, gazdasági, energiabiztonsági stb. következményével együtt -, a válság mindezek mellett drámai tesztje is egy sor belső kérdésnek, folyamatnak. Alkalmasint az európai integráció egész jövőjére kiható módon. 

A világsajtó ma többnyire arról találgat, hogy miféle szankciókkal lehet (szükséges, érdemes) sújtani a putyini politikát. Hogy milyen irányt vehet az EU-orosz szkander. Az EU vezetése azonban eközben legalább ilyen súllyal annak megvitatására is rákényszerül, hogy milyen módszerekkel, forrásokból, eszközök révén tudja minden tagállam számára elviselhetővé tenni mindennek a lehetséges visszahatásait?

A mostani helyzet hihetetlenül könnyen kikezdheti, felőrölheti az EU közös külpolitikai vonalát. És mivel most nem egyszerűen a palesztinok megsegítéséről van szó, hanem egy - unión belül azonnal véresen komoly gazdasági következményekkel járó - stratégiai viszonyrendszerben elfoglalt pozícióról, a netán bekövetkező egyes tagállami letérések a közös útról tartósan mérgezőekké válhatnak a belső (integrációs) uniós vonatkozásban.

A kockázat annál is inkább nagy, mert keveseknek, és ritkán adatik meg a másik fél megosztásának annyira végletes lehetősége, mint most az orosz elnöknek. Amíg az EU-nak minden döntéshez, minden egyes személy beutazási tilalmához 28 nemzetállami érdeket kell tudnia összeegyeztetnie, addig a Kreml ura egy mindent könnyen jóváhagyó parlamenttel a háta mögött gyorsan dönthet arról, hogy milyen válaszintézkedésekkel sújtson egyeseket, vagy kedvezzen másoknak az uniós tagországok között. Mivel egy-egy ilyen döntés munkahelyek tíz- vagy százezreit érintheti, háztartások millióinak az energiaellátását veszélyeztetheti, ezért a Kremllel szembeni egység ezekhez képest csak akkor lesz fenntartható, ha az EU a válaszlépések romboló hatásának kivédésére ugyanúgy fel van készülve, mint saját szankcióinak a végrehajtására.

A német politika hamar felismerte ezt a veszélyt, nem véletlen, hogy – az érintett, elsősorban kelet- és közép-európai tagállamok érthető korai megszólalása mellett – a német külügyminiszter is hamar az élére állt a tagok közötti „fair teherviselés elve” hangoztatásának. Pedig tudhatta, hogy az unión belüli „szolidaritás” hangoztatása előbb-utóbb a német pénztárcánál jelenik meg legnagyobb súllyal. A probléma az, hogy magát az elvet még viszonylag (viszonylag!) könnyen általános érvényűvé és teljes körűen elfogadottá lehet tenni. De a megvalósításnak a feltételei alkalmasint a jó szándék ellenére is hiányozhatnak.

Ma még csak hipotézisekről van szó, végül is a szankciók – gazdasági-kereskedelmi jellegű korlátozásokat magában foglaló – harmadik szakasza e percben csak fenyegetés, de nem végrehajtandó program. És még ha sor is kerül rá, jól ismert, hogy a harmadik csomag is sok szakaszra felbontható, aligha lesz szó minden vonatkozás azonnali totális befagyasztásnak. Szóval a dolog nem tart még „ott” (például a gázcsapok teljes elzárásánál). A többségi bölcsesség szerint talán soha nem is lesz ott, mert egy ilyen fordulatban az orosz veszteség sokkal nagyobb lehet, mint az EU pillanatnyi szorulása. (Itt már azért egyébként akadnak ellenvélemények is.)

De a kérdés azért kérdés marad. Jelentések szerint tavaly 130 milliárd köbméter orosz gáz járult hozzá az európai energia-mixhez. Önmagában is hatalmas szám, ráadásul ebből egyes országok úgy részesültek, hogy nemzeti gázellátásuk oroszlánrészét (netán az egészet) ez tette ki. Hogyan lehet egyik napról a másikra fizikailag pótolni a kiesését? Épülget már az EU-n belüli ellátási rendszerek fokozatos összekapcsolása, de sem a készenléti állapot, sem az áteresztési kapacitás, sem a lefedettség nem olyan mértékű, hogy a netán kieső orosz gázt bármilyen formában könnyen és gyorsan pótolni lehetne. És a dolog itt már nem pénzkérdés. Ilyen helyzetben bármilyen volumenű pénzügyi kompenzációnak is csak akkor van értelme, ha belőle fizikailag elérhető és hazai ellátásra, termelésre fordítható energia vehető belőle. Valahol. Valakitől. Valahogy.

gazprom-russland-putin.jpg

Program, menetrend, szándék van már régen mindenre. Az európai egységes energiapiacnak például 2015-re kell felállnia. Azt most hagyjuk, hogy ennek feltételei – mondjuk az egységes szabályozási környezet – mennyiben állnak időarányosan készen. Sokkal ijesztőbb belegondolni, hogy a hálózatok fizikai összekapcsolásának határideje csak 2017. És addig? Az orosz válság most van itt. És a jelek szerint – sokan mondogatják manapság EU-tanácsi körökben – egyhamar nem is fog eltűni. Inkább a további gennyedés a valószínű.

Tegyük hozzá: a fenti kép a döntési dilemma illusztrálása kedvéért szándékosan leegyszerűsítő. Mert persze azért – elméletileg – létezhetnek alternatív megoldások. Technikailag is. De mert nincsenek kellően előkészítve, minden esetben számtalan probléma megoldását és rengeteg pénz kiadását teszik szükségessé. 

Éppen ezért nem egyszerű vita a „fair tehermegosztás” kitárgyalása. A tét nem kicsi. Az EU nem akarja szó nélkül hagyni Krím annektálását -, nem, mintha nem számított volna rá, hanem hogy kellő nyomatékot tudjon adni azon követelésének, hogy „eddig, de semmiképpen se tovább!” -, akkor viszont szankcionálnia kell, hogy a szavaknak súlya is legyen. Szankciók ritkán maradnak válaszlépés nélkül. Ez lehet politikai – újabb front nyitása mondjuk Moldávia felé -, és lehet gazdasági-kereskedelmi. A válaszlépés értelemszerűen az uniós oldalon fáj. 

Van-e – praktikus, valós – mód a fájdalom érdemi enyhítésére, a terhek megosztására, a megoldás közös megtalálására, vagy nincs? Vagy nem mindenki felé egyformán? És ha az utóbbi, megállítható-e a közös álláspontban ez esetben majdnem kivédhetetlenül fellépő erózió? És nyomában a tagországok közötti viszony elmérgesedése, a bizalom megroggyanása – most már egymás felé. Egy politikusi generációra megmérgezheti mondjuk a baltiak viszonyát mindazokkal, akik kihátrálnak a – véleményük szerint saját államiságukat is fenyegető – orosz politikával szembeni közös kiállásból. Másokét még az, ha úgy érzik, hogy mindennek valós terheiben magára hagyták.

Ez most a tét. És hogy nem levegőben beszélünk, arra beszédes példa, ahogy Párizsban csütörtökön jelezték: a francia kormány kész lehet bizonyos fegyvereladások felfüggesztésére Moszkva felé, ha ezzel egy időben a brit kormány meg fellép a londoni orosz oligarchák ellen. És ez csak apró morzsa a lehetséges-szükséges alkudozások (huzakodások) sokaságából. Amiben proaktív segítésről – egymás között ki pótolja, kinek, miből és hogyan az esetlegesen kieső orosz terméket/szolgáltatást (netán: piacot…) stb.? – még szó sem esett.

A kép teljességéhez tartozik, hogy a pillanatnyi – fentebb általunk is látszólag adottnak vélt –orosz egység emlegetése mellett is, nem kevés a repedés is a most feldíszített homlokzat mögött. Krím annektálásával az orosz gazdaság állapota nem lett jobb, csupán a figyelmet sikerült egy időre másfelé terelni, a potenciális indulatokat meg egyelőre nacionalista eufóriává transzformálni. De nem véletlenül jövendölte elég sok publikáció, nyilatkozat mostanában, hogy Putyinnak ez a lépése hosszabb távon még saját bukásának előidézője lehet.

És ennek nem csak az az oka, hogy több mint kérdéses, bírhatja-e erővel az orosz gazdaság egy újabb hidegháború költségeit. Hanem az is, hogy valójában az országot jelenleg vezető elit sem egységes. A legfelső hatalmi kör – előző posztunkban ábrázolt módon – ugyan Putyin legutóbbi beszédével immár programhirdetés szintjén is felvállalta, hogy szándékosan borította fel a szerinte Egyesült Államok által dominált eddigi „egy pólusú világképet”. Ebben ugyanis az elmúlt húsz évben Oroszország úgymond folyamatosan csak hátrálni kényszerült, bekerítették, „sarokba szorították”. E beállítás szerint a putyini politika voltaképpen védekezik. Még akkor is, amikor a NATO-t arra figyelmezteti, hogy „ne menjen közelebb” (Oroszországhoz).

Az elvvel talán sokan egyetértenek, de a módszer már nem csupán a még ma is létező orosz liberális ellenzéket zavarja, hanem Putyin saját (gazdasági) bázisát, az orosz oligarchiát is. Amelyik örül ugyan, ha Oroszország súlya a világban nő. De eközben szeret is „európai” lenni. Szeret Európában élni, gyerekeit egyetemre járatni, befektetni, utazni és pénzt költeni. Egy új hidegháború ennek egyelőre véget vethet, ami hosszabb távon biztosan gyengíti majd Putyin elfogadottságát ebben az – ország gazdasága szempontjából ma meghatározó - körben.

Cserébe az EU viszont akár még nagyon jól is kijöhet mindebből – ha a következő szakaszt a belső egység, a pénzügyi-gazdasági eltartó képesség túléli. Ha az újabb kényszerű költekezésbe a politikai hátország (közvélemény!) és az euró pénzpiaci helyzete sem rokkan bele. A dolognak ugyanis egy sor hozadéka is lehet. Megteremtheti például az eddig oly döcögve haladó egységes európai energiapiacot. Egységes jogszabályi kerettel és – ami fontosabb – fizikai hálózatok rendszerével. Mi több: a ma túlzottan költségesnek érzett megújulóknak is újabb esélyt, újabb lökést adhat.

Általában is összébb zárhatja (tolhatja?) a ma sokszor, sok mindenben széthúzó tagállamokat. Még – éppen az orosz ügyön „gyakorolva” – sokat áhított közös külpolitikát is valósabb alapokra helyezheti.

Egyszóval a tét: hatalmas. A mai helyzet EU-oldalon következményeiben rombolhat is – építhet is. Hosszú időre szólóan.

Címkék: energia portfolioblogger Oroszország Ukrajna Putyin közös külpolitika

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr415870226

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

banai 2014.03.21. 15:14:07

Ami a Krím-félszigeten történik, az többé már nem sorolható a regionális konfliktus kategóriájába, ezért az hagyományos eszközökkel sem kezelhető. Fontos erőpróbájává vált ezért az európai közös kül- és biztonságpolitikának és ismételten felveti az integráció mélyítésének és a szolidaritás erősítésének szükségességét, valamint egy hatékony védelempolitika megteremtésének fontosságát. Az orosz álláspont mögé elbújó Janukovicsnak is fel lehetne/kellene tenni például a kérdést: ha továbbra is Ukrajna elnökének tekinti magát, akkor vajon miért nem tiltakozott a Krím-félsziget “annektálása” miatt.