Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Jean-Claude Juncker, Martin Schulz, Guy Verhofstadt és a többiek „vetélkedésében” az európai bizottsági elnökségért nem az a legnagyobb tévedés, hogy személyük aligha tekinthető kizárólagos jelöltségnek Barroso helyére, hanem hogy e „kampány” során olyasmiről vitáznak, olyasmit ígérnek, aminek a végső megvalósíthatósága jobbára kívül esik a bizottsági elnöki – és általában a bizottsági - kompetencián. Vagy félreértik a szerepüket, vagy hamis lehetőségeket sugallnak. Egyik sem túl szerencsés.

eudebate_530.jpg

Az újszerű „kampány” persze e nélkül is bőven kapott már eddig is hideget-meleget. Egy kicsit igazságtalanul is, mert annyit minimálisan mégiscsak sikerült vele elérni, hogy ha a széles közvélemény nem is, a sajtó minden korábbi európai választást meghaladó módon most valóban érdeklődik, tudósít, véleményez. Azzal, hogy konkrét személyekhez lehet kötni, a média szintjén – most először – visszatérően és viszonylag nagy terjedelemben rákerült a választási kampány az étlapra. Ami – a mai euroszkeptikus időkben – nem kevés. A baj csak az, hogy mindehhez olyasmit vetnek be, ami az adott formájában elég távol áll a valóságtól.

Kezdve már magával az „elnökjelöltség” kérdésével. A gond itt az, hogy bár ezek az urak-hölgyek, meglehet, több európai párt támogatását is élvezik, valójában legitim módon csupán az európai parlamenti helyekért folyó versenyben számítanak listavezetőnek. Azt azonban, hogy ezzel egyúttal bizottsági elnökjelöltek is lehetnek, csupán az EP vezető politikai figurái gondolják, állítják, követelik. Akár, mert – egyesek közülük – tényleg hisznek a dolog keresztülvihetőségében, akár, mert úgy gondolják, hogy mint minden követelésért, ezért is lehet majd kérni valamit cserébe. Akár pedig, mert minden érdemi eredmény nélkül is hasznos dolognak tartják, ha a cécó nyomán az EP sajtója, ismertsége nő, a választás elfogadottsága erősödik. 

A nyilvánosság előtt alig beszél valaki arról, hogy a szerződés sehol nem állítja, hogy a bizottsági elnökjelölteket az EP-választási jelöltek közül kellene kiválasztani. Még kevésbé van arról szó, hogy a szerződés által viszont jelölési joggal felruházott Európai Tanács tagjai kizárólag e parlamenti jelöltek listájából szemezhetnének majd, amikor a tagállamok kormányai megpróbálnak egyetértésre jutni abban, hogy kit látnának a legszívesebb öt éven át az Európai Bizottság élén. Azok, akik az utóbbit állítják (hiszik? akarják?), jó páran e törekvésüknek azzal igyekeznek nyomatékot adni, hogy előre leszögezik: ha mégsem így lesz, akkor az nem más, mint hogy az állam- és kormányfők továbbra is „titkos hátsószobákban”, antidemokratikus módon, sötét alkukkal akarnak új vezetőt választani a brüsszeli testület élére.

Miért hamis ez a beállítás? Mert olyan látszatot kelt, mintha az EP kezébe lenne lerakva a bizottsági elnökjelölt kiválasztásnak és elfogadásának a kizárólagos joga, mégpedig azért, mert rajta keresztül úgymond az „európai nép” közvetlenül dönthet a bizottsági elnök személyéről. Minden más „hátsószoba”.

Valójában akkor volna legitim ez a forgatókönyv, ha az EU „államfőjének” a megválasztása lenne a tét – ha létezne ilyen -, és ha ebben az alkotmányosan elismert kulcsszerepet az EP játszaná. Csakhogy itt most az EU intézmények egyikének a vezetőjéről készülnek dönteni, amelynek tagjait a kormányok delegálják, amellyel a tagállamoknak/kormányoknak kell majd együtt dolgozniuk, és amely a tagországoktól/kormányoktól kapja a különböző működési területeken a mandátumot.

Az már csak hab a tortán, hogy azok, akik az EP-választáson keresztül történő bizottsági elnökválasztást tartják egyedül demokratikusnak, figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az európai választásokon hagyományosan legfeljebb egyharmados csak a részvételi arány, továbbá, hogy ez a hányad is elsöprő többségében belpolitikai szempontok alapján mérlegel, és többnyire fogalma sincs arról, kicsoda Verhofstadt vagy Juncker, a többiekről nem is beszélve. Finoman szólva a valóság megerőszakolása azt gondolni, hogy az ügyek menetét az segítheti jobban, ha túlnyomórészt e választóktól kell, hogy függjön annak eldöntése, ki vezetheti jobban a Bizottságot. Miközben a napi munkában leginkább érintett kormányok vezetőitől látszólag megtagadnák azt a jogot, hogy a kiválasztásnál elsőként ők mérlegeljenek. (Arról az apróságról most nem beszélve, hogy az utóbbi „demokratikusságának” elvitatása azt is jelenti, hogy megkérdőjelezik az utóbbiakat megválasztó népakarat legitimitását.)

Ennyit az elnökjelölt-választás értelmezéséről. (Igazából persze az egész hátterében látni kell, hogy valahol egy főpróbáról, a lehetséges határok teszteléséről is van most szó. A Lisszaboni Szerződés vonatkozó része eléggé bizonytalanra sikeredett ahhoz, hogy most, amikor az először alkalmaznak valamit rá hivatkozva a gyakorlatban is, minden fél a lehetséges maximumig igyekszik elmenni, hogy ezzel teremtsen precedenst a jövőre nézve. Emellett pedig egy politikai leckéről is szól még ez az egész: hogy ugyanis a politikai vezetők – csakúgy, mint tanácsadóik - láthatóan túl sokáig ignorálták e helyzet tisztázatlanságát, és lényegében átengedték a terepet az EP egyes ambiciózus politikusainak. Aztán mire eszméltek, már a cáfoló/védekező/vitatkozó szerep maradt csak nyitva a számukra. De ez legyen az ő gondjuk.)

Van itt azonban még valami. Azt a szerep, amiben ezek a jelöltek tetszelegnek. A szándék érthető: ha igazi a „választási kampány”, akkor igazi választási program is kell, különben mi alapján döntsenek az emberek? Csakhogy mindebből aztán az a faramuci dolog nő ki, hogy az egyes jelöltek olyan beállításba kényszerülnek, mintha ők le(het)nének (majd) egész Európa vezetői. Mintha legalábbis egy leendő európai kormány majdani vezetőjét kellene most kiválasztani. Teljesen háttérbe szorul, laikusok és európai ügyekben tájékozatlanok számára – amilyen e „kampányban” megszólítani akart emberek nagy többsége – feledébe vész az a szerep, amit a Bizottság az európai folyamatokban ténylegesen betölt. Szóra sem érdemes aprósággá törpül, hogy a brüsszeli testület csupán ötleteket dobhat be, de a döntés joga mindenkor a tagországoknál van.

dsc_530.jpg

Még talán Juncker a legkevésbé, de amúgy a jelöltek többsége – különösen Schulz és Verhofstadt – úgy jelent be markáns változtatási szándékokat fajsúlyos európai politikai területeken, mintha ezek megvalósítása kizárólag azon múlna, hogy megkapják-e a szükséges szavazatszámot. Tény, hogy a Bizottság egyik fontos saját joga a kezdeményezés, éppen ebben áll egyik legértékesebb nemzetek feletti szerepe. De döntési jog már nem párosul ezzel. A Bizottság a tagállamok által egymás között kitárgyalt – kormányközi konferencia! – szerződés alapján rendelkezik felhatalmazással igen sok területen, de ez sohasem lehet öncélú ahhoz képest, amit a tagok aktuálisan fontosnak és szükségesnek tartanak. Vagy ha mégis az próbál lenni, óhatatlanul elvérzik a döntéshozás folyamatában.

Ma mindenki Delors-ról beszél, de azt alig idézi fel valaki, hogy a legendássá vált francia bizottsági elnök azért nőhetett naggyá, mert mindenekelőtt az akkori német és francia kormányok többnyire egymással egyetértésben kész volt támogatni  - akár még Thatcher ellenében is – bizonyos integrációs újításokat. Ugyanez Santernak, Prodinak sohasem sikerült. Igaz, nem is álltak elő Delorséhoz mérhető kiforrott koncepciókkal, de még ötlet kezdeményeiket is lesöpörte az asztalról az addigra már alaposan megváltozott EU-tanácsi többség.

És hát mindezekért, ha úgy tetszik, őszintétlen, ha úgy tetszik, mesterkélt, ha úgy tetszik félrevezető mindaz, ami ebben az elnökjelölt-csatájában zajlik. Lehetne másként is? Lehetne. Ha mondjuk a „jelöltek” nem arról beszélnének, hogy mit vezetnének be megválasztásuk esetén, hanem hogy miként próbálnának tagállami többséget biztosítani sarkos elképzeléseknek. Szóval, ha arról beszélnének, hogy milyen bizottsági elnökök lennének – nem arról, hogy milyen irányba vezetnék a tagországokat. Ha hihetővé tennék, hogy van elképzelésük helyes jövőbeli irányokról, meg arról, hogy mindezek kapcsán mit tud ma elfogadni a jellemző tagállami többség, és ebben mit próbálna tenni a brüsszeli testület. (Ha majd éppen ő vezetné.  Hozzátéve, hogy az is lehet, hogy személy szerint nem is ő lesz az, de mindenesetre, ha a pártja győz, mindenképpen valaki olyan, aki a hozzá hasonló elvek mentén igyekszik majd dolgozni.)

Meglehet, így már túl unalmas volna az egész. De kisebb is lehetne a későbbi bizalomvesztés veszélye – immár az európai választások iránt is. 

 

 

Kapcsolódó blogbejegyzés:

Miért Juncker?

juncker.jpg

 

 

 

 

 

 

Nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésről? Iratkozz fel most!

 

 

Címkék: schulz portfolioblogger juncker Keller Verhofstadt európai választások

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr416100609

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Janos Karpati 2014.05.01. 16:06:22

Nem értek egyet azzal, hogy "bár ezek az urak-hölgyek (...) több európai párt támogatását is élvezik, valójában legitim módon csupán az európai parlamenti helyekért folyó versenyben számítanak listavezetőnek. Azt azonban, hogy ezzel egyúttal bizottsági elnökjelöltek is lehetnek, csupán az EP vezető politikai figurái gondolják, állítják, követelik."

Ez az állítás figyelmen kívül hagyja azt, hogy a csúcsjelölt kiválasztása nem az EP privát ármánya volt, hanem olyan folyamat, amelyben tükröződött az egyes európai országok demokratikusan megválasztott vezető politikusainak az álláspontja is. Az európai országok vezetői jellemző módon valamelyik európai pártcsaládhoz tartoznak. Az Európai Néppárt dublini kongresszusán például ott ült számos uniós ország hivatalban levő vezetője. Ezek az emberek történetesen - másik kalapjukat viselve - hamarosan ott ülnek majd az Európai Tanácsban, és azon vitáznak majd, kit javasoljanak európai bizottsági elnöknek. Nos, ezek az emberek néppárti csúcsjelöltnek Junckert választották. És vicces lenne, ha kiderülne, hogy ezt azért nem kell túl komolyan venni. Persze, a háttéralkuk lehetőségét valóban nem lehet kizárni. De erősen meglepődnék, ha az EP torkán csak úgy le lehetne nyomni egy ilyen látványos visszarendeződést, hogy az EP hiába vívott ki magának az elmúlt években egyre láthatóbb szerepkört, az állam- és kormányfők most egyetlen laza mozdulattal szemétkosárba dobják a parlamenti jelöltlistát.

Fóris György 2014.05.02. 08:16:31

Az EP ebben a vonatkozásban nem „kivívott”, hanem vélelmez és vindikál magának olyan jogkört, amire a szerződés így nem hatalmazza fel. Tény, hogy a szövegezése az alapokmánynak kissé ködös, csupán annyit mond, hogy figyelemmel kell lenni az európai választás eredményére. Az általános kormányzati értelmezés erről az, hogy mindez két dolgot jelenthet: 1.) a majd kiválasztandó Barroso-utód abból a pártcsaládból kerüljön ki, amelyik a legtöbb képviselőt küldhette az új parlamentbe, 2.) ettől némileg eltérő olvasat szerint a jelölt abból a pártcsaládból kerülhessen ki, amelyik (saját szavazataival és általa teremtett EP-koalíciójával, azaz más pártok támogatásával) a többségi szavazást biztosítani tudja az új parlamentben. Mindkét esetben a jól szerepelt – vagy a választás után jól lobbizott – párt van pozícióban, nem az egyén.

Az EP értelmezés ehhez képest mondja azt, hogy már a jelölt kiválasztása is az ő dolga-joga, és amelyik pártcsoport a legjobban szerepelt, annak a jelöltje válhasson majd bizottsági elnökké. Ennek lehetőségét a szerződés explicit módon nem tagadja, de pozitív módon nem is állítja. Azaz, az egész csak értelmezés. Ami, szó szerint véve, annyiból azért mégis szembemegy az alapszerződéssel, hogy ott viszont továbbra is az Európai Tanács jogául tartják fenn a jelöltválasztást, az EP csupán jóváhagy, (vagy ha úgy tetszik: választ az EiT jelölt(jei) közül).

Mindez nem mond ellent a komment két valós megállapításának. Az egyik, hogy az EP a Lisszaboni Szerződés életbe lépése óta valóban „láthatóbb szerepkört” vívott ki magának, lévén bővült azon témák köre, ahol nélküle/ellene nem véglegesülhet jogszabály, és a képviselők ezt ügyesen meg is lovagolták, (beleértve esetenként olyan árukapcsolásokat is, amelyben olyan területeken blokkolnak átmenetileg ügyeket, ahol ezt megtehetik, cserébe azért, hogy ott is figyelembe vegyék az igényeiket, ahol ehhez nem lenne hatáskörük). Ez egy adott helyzet kihasználása illetve politikai manőverekkel a mozgástér szélesítése, ami minden intézményrendszerben jól ismert. De ez alapján nem teremtődött egyértelmű jogalap arra, hogy ebben a konkrét esetben az EP jelölni is, meg jóváhagyni is akarhasson.

Az az állítás is igaz, hogy aligha lehet majd „csak úgy lenyomni az EP torkán” olyan jelöltet, akit eredetileg nem o javasolt. Hát persze, hogy nem fog örülni neki, mi több, először blokkolni fog mindenki mást, és ebből majd jó kis intézményi válság fog kerekedni. De ez már megint politika, amire majd a maga idején az EiT-nek is meg kell tudnia adni a maga válaszát. Ha úgy tetszik, ez is része a játszmának.

Igazából a legmarkánsabb tanulsága az esetnek – és erre utal az írás is -, hogy a tagországok elaludtak, szokás szerint nem vették komolyan a parlamentet és azt, hogy mimindent okozhat viselkedése. Egyszerűen szabadon hagyták a pályát arra, hogy az EP például így értelmezzen, és még ekkor sem vették különösebben komolyan. Csodálkozni csak most kezdenek, amikor immár konkrét személyekre lefordítva kell majd szembenézni a kialakult helyzettel (így a mozgástér szűkülésével is – mert immár az EP teremtett kész helyzetet az EiT számára).

Pedig hát kormányfők is ültek Dublinban, az EPP konferenciáján? Valóban, de azért olyan is akadt közöttük, aki azt is értésre adta, hogy most még elsősorban EP listavezetőt választanak csak, és „nincsen automatizmus” e pozíció, és a majdani bizottsági elnökjelöltség véglegesítése között. Meglehet, hogy a kormányfők között is akadhattak olyanok is, akik ezt másként gondolták, és esetleg gondolják ma is. Ez is politika – játsszák le ők, egymás között.

Végezetül: megeshet, hogy az élet aztán felülírja egész eszmecserénket, mivel a tagállamok a végén esetleg mégiscsak Junckert jelölik, és akkor minden úgy zajlik, ahogy az EP is értelmezte. Mi meg fölöslegesen érveltünk oda-vissza.