Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

(Részben módosított formában megjelent a magyar EU-tagság 10. évfordulójára rendezett budapesti nemzetközi konferencia alkalmából készült külön mellékletben - Heti Válasz, 2014. április 30.)

Tíz év benn-lét után az EU múltját és jelenjét nem szükséges különösebben taglalni. De mi a helyzet a jövőjével? – teszik fel manapság sokan a kérdést.

European-Union_500.jpg

A projektet évtizedek óta néhány nagyon egyszerű alapvetés tartja együtt. Egyfelől, kezdettől fogva adott a hit abban, hogy egy ilyen sok népből, nemzetiségből és országból álló kontinensen, ahol az érintettek körét olyan sok féle érdek, hagyomány, törekvés szabdalja, ott az EU-keretek között létezés szavatolni tudja közöttük a háborúk elkerülését. (Az a bizonyos - önként vállalt - kölcsönös függőségek és egymásra utaltságok rendszere, ami egy kritikus határon túl kioltja a nemzeti célrendszerek túlhajszolását. Eddig bejött.)

Aztán sokáig élt az - a válsággal helyenként és egyesekben mára megrendült - pozitív motiváció, hogy ráadásul így gazdaságosabb is: együtt nagyobb prosperitás teremthető, mert egy sor dolgot közösen olcsóbb, egyszerűbb, hatékonyabb, mint külön-külön. (Az optimális gazdasági mérettől, a forrásokon való ésszerű osztozás előnyein át, a gyengébbek felzárkózását segítő szolidaritási eszközökig.)

Mindehhez jött annak megtapasztalása, hogy unióként/közösségként hatékonyabban lehet fellépni a külvilág kihívásaival szemben – feltörekvő új gazdaságokkal, amerikai arroganciával, kínai dömpinggel, energiafogyással és környezetromlással, afrikai menekültekkel és elöregedéssel, meg még sok-sok mindennel szemben -, mintha akár csak Németország próbálná meg ugyanezt egymaga. 

Végül az eddigiekre települt rá mostanra a meggyőződés, hogy a projekt feladása ma már akkora költséggel járna, hogy az egyszerűen nem érné meg. Különösen, hogy sokak véleménye szerint az egyes részelemek felszámolása ugyanúgy leépülési spirált indíthatna el, mint ahogy az integrációépítés húzta eddig egymás után a maga eszközeit. Elveszejtve végül mindent.

Dióhéjban ennyi a múlt és a jelen. De elegendő-e ahhoz, hogy jövője is legyen?

A kérdés annál is inkább létjogosult, mert időközben az is kiderült, hogy mindaz, ami az esetleges széthúzásban az együtt maradást lenne hivatott (immár játékszabályok, intézményi és közös politikai keretek formájában) szavatolni, mint az euro, Schengen, belső piac stb., nos esek sok esetben maguk is problémás elemekkel terheltek. Az euróról például bebizonyosodott, hogy számos rendszerhibát hord magában, ami jelentősen rontott a közös pénz vonzerején (nota bene: az Unióén is!). Mondjuk a gazdagabb északi polgárok szemében, amikor a „nyakukba szakadt” déliek kimentésére kellett, hogy költsenek. Vagy a déliekében, akik életét meg a látszólag „északról” rájuk kényszerített megszorítások keserítették meg.

De nem az euró az egyetlen. Kiderült, hogy Schengen is rejthet kockázatokat, azzal, ahogyan kiéhezett (háborúktól kivérzett…) afrikai és ázsiai menekültek egyetlen határ átugrásával kontroll nélkül bárhova eljuthatnak a közösségen belül, (miközben a külső közös határokat védő tagországok meg a rájuk zúduló menedékkérők miatt panaszkodnak, nem alaptalanul).

És még a szent tehénnek számító, korlátozásoktól mentes belső piac is vethet fel problémákat. Például azok számára, akik úgy érzik, hogy az alacsonyabb életnívóról érkező – tehát relatíve igénytelenebb – keleti és déli tagállambeli munkavállalók „szociális dömpinggel” árasztják el őket.

A példák sora még folytatható. De talán a legfigyelmeztetőbb az, hogy sok évtized egyetértő többsége után, az utóbbi évek felmérései szerint egyre több tagországban növekszik az EU-t elutasítók részaránya. Azaz, folyamatosan csökken a tömegbázis.

Vajon ez az idők szava? A mind nagyobb számú eurószkeptikusnak van igaza, akik szerit „az EU felélte létének indokait” (Marie Le Pen szavai) és a Szovjetunióhoz hasonlóan megszűnésre van ítélve?

A válasz kereséséhez nézzük a tényeket. Mi várható a jövőben? Több lesz-e az energiaforrás, vagy kevesebb? Több lesz-e a nemzetközi konfliktusforrás – marakodás vízért, nyersanyagért, forrásokért – vagy kevesebb? A mindebből is fakadó gazdasági nehézségek barátságos, együttműködő, vagy kudarcot vallott, frusztrált rezsimeket-társadalmakat fog-e felvetni? Több lesz-e az Európát ostromló gazdasági-politikai menekült, vagy kevesebb? Több lesz-e a környezeti kihívás (klíma!), vagy kevesebb? Megizmosodnak, vagy eltűnnek a világgazdasági versenyből a ma feljövő új óriásgazdaságok (Kína, India, Brazília stb)?

Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy mindenütt a „több”-et x-elje be az ember. De akkor, mondjuk az energiaellátás biztonságát tartósan meg tudja-e oldani egyetlen ország egymaga? Vagy úgy van több – és olcsóbb – esélye, ha egy (remélhetőleg hamarosan működőképes) kontinensléptékű energiahálózatnak a része, ahol több forrásból, több irányból juthat energiához. És ahol az árakat nem egyetlen ellátó monopol-követelése, hanem egy közös energiapiac kereslet-kínálati rendszere határozza meg?

europe-key-visual.png

E néhány felvillantott mozzanat számtalannal bővíthető. Együttesük pedig arra utal, hogy a külső és belső igények sora jó eséllyel továbbra is a közösségi megoldásokban gondolkodást teszi majd prioritássá. Ráadásul a sor végén, továbbra is ott az eredet-ok is: a békemegőrzés. Igaz, sokak szerint emiatt ma már kár tovább tartani az EU-t. Hiszen amúgy is béke van. Valójában rossz a sorrend: nem azért nem kell többé EU, mert béke van, hanem azért van béke, mert a közösség/unió a maga keretbefoglaló, összekapcsoló, becsatornázó és kioltó rendszerével ennyi izgága nép között is szavatolni tudta/tudja ezt. Ez az, amit felelőssebben gondolkodó politikusok ma is látnak, midőn egy nyugat-balkáni, vagy ukrajnai válság láttán többnyire bele tudnak gondolni, hogy az ott mindent eluraló logika könnyen visszatérhetne az Uniós térfélen is az EU léte nélkül.

Régen a közös piacot a Varsói Szerződés és a szovjet fenyegetés is tartotta együtt. Ma nincs egyetlen ilyen megfegyelmező pólus. Az egész világ az, sok helyi, fenyegetés-értékű kihívásával. Cserébe borítékolható, hogy éppen ezért az EU-léptékű válasz iránti igény is fenn kell, hogy maradjon a kontinens több tucat kisebb-nagyobb országa számára.

Ha viszont van igény a folytatásra, akkor azt működőképesen kell tenni, amihez viszont a feltételeket is szavatolni kell. Ha például elismert prioritás, hogy maradjon közös pénz, akkor meg is kell, hogy álljon tartósan a lábán, akár ellenséges piaci környezetben is. És ha hiányoznak ehhez rendszerszintű elemek – mert 15-20 éve a szőnyeg alá söpörték őket az akkori tervezők -, akkor azt most kell megteremteni, a bankuniótól a (valamilyen fokú) közös gazdasági kormányzásig. Mert az alternatíva az euró bedölése.

Ennyiből az EU integráció nem fog leállni, mert a folyamatok belső logikája, és a külső környezet kényszerítő ereje nem enged ilyet.

Az EU jövőjét igazából máshonnan fenyegeti veszély. Mindenekelőtt, egy rendszerbeli probléma: az, hogy egy sor területen egy ponton túl csak úgy tud még eredményesebb lenni, ha az egyik lépést következetesen követi a másik, állandóan mélyítve-bővítve a közösségi hatáskörön alapuló megoldásokat (ld. euró). Ami saját logikája szerint azt jelenti, hogy közelít egy európai (föderatív?) állam modelljéhez.

Csakhogy Európa a maga több tucat nyelvével, kultúrájával, történelmével és ezerféle érzékenységével még jó ideig – talán soha – nem fog tudni egyetlen közös állammá válni. Mi több, már a felé való haladás is nemzeti identitást féltő helyi ellenállásokat erősít, közvéleményt idegenít el.

Az euró ennyiből kiváló példája annak, amikor a gazdaságilag racionális időről időre beleütközik a politikailag reálisba. És emiatt állandó kerülőutakra kényszerül. Mert például számolnia kell azzal, hogy ha adott intézkedésre – mondjuk közös, (kvázi „EU-állami szintű”) pénzügyi mentőalap létrehozására és fenntartására – szükség is van, a dolog mögött azonban továbbra sem egyetlen állam (parlament, kormány, alkotmány) áll, hanem jelenleg éppen 28, és így a politikai felelősség és elszámolás kérdését is ezt figyelembe véve kell tudni kezelni.

Ebből a szempontból az EU-nak csak akkor lesz jövője, ha senki nem akar mereven meghúzott vonalak (szélsőségek) mentén egy irányba menetelni. Az EU nem egy ideológia megvalósítása. Hanem egy állandó – problémák közös megoldását célzó – tanulási és visszacsatolási folyamat. Amiben mindig az a megoldás számíthat túlélésre, amelyik az adott probléma és adott közeg szintjén képes az ott éppen szükségeset, az éppen reálissal összeházasítani. Valószínűleg végül ehhez képest kényszerülnek majd engedni a kizárólag föderális Európát elképzelni tudók, csakúgy, mint a kizárólagos nemzet-centrikus megközelítést vallók is. Ha nem teszik, az egész projekt kerülhet veszélybe.

E dilemmával szembesülve vannak olyan hipotézisek, hogy egy távolabbi jövőben olyan európai uniós működési forma kinövése lehet valószínű, amelyikben továbbra is szuverén nemzetállamok működnek együtt uniós keretek között, de közben viszonylag nagyszámú résztémában önként úgy viselkednek, mintha valójában egy közös államalakulat lennének.

Ez lehetne a „mintha” (EU) állam – nemzeti alapon.

Ez azonban még csak a formai oldal, miközben akad néhány súlyos kihívás tartalmi térfélen is. A versenyképesség és a kommunikáció jelenleg az a két terület, ahol az EU-jövő komolyan veszélybe kerülhet.

Ami a versenyképességet illeti, itt a túlzottan nagy különbség egymás között, és túl nagy elmaradás a feljövő gazdaságokkal szemben az, ami tartós problémákat okozhat. Az előbbi alááshatja az eurót, az utóbbi az egész európai projektet romba döntheti. Az okok ismertek: saját forrás (nyersanyagban, energiában) kevés van, az innováció lassú, a félévszázados szociális modell viszont drága. És az elöregedéssel egyre drágább. Mindez igazából nem az EU sara: a tagállamok (nemzetgazdaságok, nemzeti szociális modellek) kudarca összegződik itt uniós végeredménnyé. De attól még ott van, és lehúz mindenkit.

Önmagában az EU még segítség is lehet: például ha, és amikor majd az egységes (fizikailag is összekapcsolt) európai energiapiaccal lenyomja az energiaárakat, csökkentve a versenyképesség költségterheit. Vagy amikor a közlekedési hálózatok korszerűsítésével, modern szállítási formák terjesztésével olcsóbbá teszi a szállítást. Vagy a távközlést, a digitális forgalmat, és vele az információáramlást.

De ez is hiába, ha a politikai elit nem tudja politikáját kommunikálni saját választói felé. És itt a másik deficites terület. Borzalmas bizalmi válságban van ma Európa nagy része e tekintetben. Tömegek fordulnak el a hagyományos államigazgatási és politikai szereplőktől, helyettük komikust, törvényhozástól korábban távol tartott populista demagógokat emelnek pajzsra. Nem bíznak többé a hagyományos elitben, és ezt észre kellett volna venni már egy évtizede – tehát jóval a ma bűnbaknak beállított gazdasági válság előtt - is, amikor az EU két alapító országában is az emberek közel kétharmados többsége masszívan az alkotmányos szerződés ellen voksolt a népszavazáson, holott a teljes mérvadó politikai elit elfogadást javasolt. Kormány és fontosabb ellenzéki erő egyaránt.

Itt sem az EU a fő ok. Csupán egy járulék, és még inkább: kártya abban a játszmában, ami a nemzeti politikai intézményrendszer és a választói bázis között zajlik. És amiben a bizalm(atlanság)i szakadék többnyire mindenütt növekszik. Márpedig, ha a politikai főáramlat (mainstream) belátható időn belül nem tud fordítani, akkor arra saját jövője, és persze az Európai Unió is rámehet. Weimarivá válhat az európai projekt.

Ami esélyt adhat ennek elkerülésére, az belülről a társadalmi elöregedés és vele az eddigi jóléti modellek fenntarthatóságának az egyedül aligha megoldható problémája. Kívülről pedig a külső – gazdasági, környezeti, ellátási (energia!), menekültügyi, biztonsági-stratégiai (kvázi „orosz típusú”) stb. - kihívások szükségszerűen növekvő nyomása. Ami előbb-utóbb még jobban az európai sorsközösség tudatosulására kényszeríthet. Arra, hogy mindezekkel szembesülve Európa országainak helyi szinten esetenként jobb közérzete talán lehet külön állva is. De tartós jövője nem. Csak együtt. 

(Részben módosított formában megjelent a magyar EU-tagság 10. évfordulójára rendezett budapesti nemzetközi konferencia alkalmából készült külön mellékletben - Heti Válasz, 2014. április 30.)

 

Nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésről? Iratkozz fel most!

 

 

Címkék: versenyképesség eurózóna Schengen EU jövője

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr206100602

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.