Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Ez az „elnökválasztás” már jó ideje – voltaképpen kezdettől fogva - nem a Bizottság elnökéről, hanem EU-intézményi erőpróbáról szól. Az EP-nek sem azért fontos az ügy, mert mindenáron a luxemburgit akarnák a bizottsági elnöki székben látni. Erőpróba ez, amelynek tétje, hogy az EP ki tudja-e sajátítani – bújtatott módon voltaképpen „európai választás tárgyává” tenni – a jövőben a bizottsági elnök jelölését és választását.Juncker530b.jpg

Hosszú folyamat betetőzéséről van szó. Egy olyan menetelésről, amelyben az Európai Parlament ambiciózus képviselői az EP-hatáskör folyamatos bővülése jegyében évek óta igyekeznek arrébb tolni azokat a határokat, ameddig az uniós parlamentjének meghatározó befolyása lehet a dolgok alakulására.

Szó se róla, ehhez a jogi alapok az elmúlt két évtized minden egyes szerződésmódosításakor egyre nagyobb mozgástere kínáltak. Mígnem a folyamat eljutott a Lisszaboni Szerződéshez, amelynek 2009-es hatályba lépése óta immár az ügyek több, mint 90 százalékánál az EP valamilyen formájú egyetértése megkerülhetetlen. Ez pedig már nagyon nagy arány, ami az esetek nagy többségében lehetővé teszi, hogy parlamenti részről a fennmaradó 10 százaléknál is növekvő befolyást érjenek el. Többnyire úgy, hogy ahhoz kötik egy együttműködést a 90 százaléknál, ha a hatáskörükbe joghatályos következményekkel nem tartozó ügyekben is figyelembe veszik a véleményüket. 

A törekvés már az új EU-biztosok 2010-es parlamenti meghallgatásakor megjelent, amikor a képviselők olyan ügyekben is ígéretet tudtak kicsikarni a biztos-jelöltektől, ahol a szerződés nem jelölt közvetlen parlamenti hatáskört. (Volt, ahol nem sikerült teljesen. De a törekvés itt is sokat elárult. Például, amikor egyes képviselők el akarták érni, hogy a majdani külügyi szolgálat új nagyköveteit EP-meghallgatásnak és jóváhagyásnak vessék alá, vagy hogy nemzetközi kereskedelmi egyezmények kitárgyalásába – a tárgyalóküldöttségbe! - az EP-t is vonják be.) De ismert esetek voltak, ahogy a monetáris uniót erősíteni hivatott jogszabálycsomagok – a „six pack” és a „two pack” – esetében számos EU-képviselő a testület kompetenciájába nem tartozó törekvések elfogadásához is kötötte egyetértését az illetékességében tartozó területeken.

A módszert – EU-tanácsi körökben sokan kertelés nélkül zsarolásról beszélnek – a parlamenti befolyás növelését támogatók táborában sem mindenki szereti. Másfelől viszont ők is emlékeztetnek arra, hogy lehetnek új területek, ahol az élet dob fel olyan eldöntendő kérdéseket, amelyek kapcsán esetleg még nem született szerződéses intézkedés. Példaként említik a pénzügyi válság kezelését, és a nyomában megjelent bankunió ügyét. Guy Verhofstadt liberális vezér és környezete is éppen ebben látja fellépéseik létjogosultságát: szerintük a valóság változik, és a folyamatok kezelésére törekvő intézményi törekvések demokratikus kontrollja ezzel szükségszerűen lépést kell, hogy tartson.

Sokan azonban mindebben egy újabb kockázati forrást: egy, a demokrácia-értelmezés gyökeréig hatoló problémáját látnak. Rendben van, a környezet változik – mondják. De mi alapján dönti el az EP-képviselő, hogy mire kell ebből reagálnia, és hogyan? Honnan van rá mandátuma, ki hatalmazza fel, ki nevezi meg a beavatkozást igénylő területeket, honnan tudja az európai honatya, hogy valóban népakaratot képvisel, amikor a természetes evolúció nevében szerződésben nem rögzített területeken is befolyással akar bírni?

A kérdés eddig jobbára egyes jogalkotási témákban jelent csak meg. Intézményi feszültségeket már ez is tudott jó párszor indukálni: például amikor EP oldalon kezdetben nem akarták elfogadni a több éves keretköltségvetést, amiért az EU bevételeivel kapcsolatos reformok elmaradtak. (Tipikusan olyan terület, ahol az alapszerződés egyértelműen és kizárólagosan a tagországi hatáskörben hagyja a döntést.)

Ebbe a sorba illeszkedett tehát a tavaly júliusi EP-plenáris azon javaslata, hogy a választásokon induló pártok nevezzék meg bizottsági elnökjelöltjeiket. Kezdettől fogva tudni lehetett, hogy ebből még baj lesz. A Lisszaboni Szerződés ugyanis ezen a ponton finoman szólva slampos lett. Csak annyit rögzített, hogy az Európai Bizottság következő elnökének jelölésekor az Európai Tanácsnak „figyelembe kell vennie” az európai választás eredményét. Semmi több. Már jó ideje sejteni lehetett, hogy ebbe ugyanúgy bele tud férni az – amit most az EP állít -, hogy az európai választásokon futtatott EP-listavezetők közül a legeredményesebbet kell majd kötelezően jelöltnek tekinteni – de akkor hol az Európai Tanács jelöltállítási szabadsága? -, mint ahogy az is, hogy csupán a választáson élen végzett pártcsaládról van kizárólag szó. De amúgy a konkrét jelölt (az ő soraikból) jöhet EP-n kívülről is. (Ez az, amit a tagországok közül jó páran gondolnak).  

Kedd éjjelre bizonyossá vált, hogy a kétféle értelmezés markánsan intézményi alapállássá vált, és immár ezekről a frontvonalakról nézve farkasszemet készülnek a nagy erőpróbára: az új bizottsági elnök megválasztására. (Tovább bonyolítva a dolgot azzal, hogy a szembenálló táborokon belül is vannak belső frontok: így az európai tanácsi oldalon is akadnak olyanok, akik számára akár elfogadható is lehetne a parlamenti olvasat. Azaz, a vita már tanácson belül is megjelenik.)

Hogy a parlamenti oldalon mennyire komolyan veszik a kérdést, azt jól mutatta, hogy az EP-vezetők kedd délelőtti ülése után nem is vezető jelölt, hanem a második helyen végzett szocialista frakció elnöke, Hannes Swoboda sürgette az EU állam- és kormányfőit, hogy haladéktalanul „adjanak mandátumot Junckernek” arra, hogy „megkezdhesse a tárgyalásokat”. Még figyelmeztetett is, hogy Európa nem engedheti meg magának, hogy intézményi bizonytalanságot demonstráljon egy láthatóan bizalmatlanná váló közvélemény előtt.

Az EP láthatóan olyan forgatókönyvben gondolkodik, amelyben a Parlament kezdettől fogva „konzultálandó partner” szerepét kellene, hogy játssza a jelölt kiválasztásában. Ehhez képest egyes tagállami álláspontok szerint (ide tartozik Magyarország, Nagy-Britannia, Hollandia és Svédország) a szerződés csupán annyit ír elő, hogy az Európai Tanács (EiT) javaslata alapján az EP választ. Ebből a szempontból a jelöltkereséshez a „folyamatos konzultáció” (az EP es az EiT között) felesleges, illetve csupán eljárási kérdésekre szorítkozhat. 

Az EP-olvasat tulajdonkeppen az átlagos tagállami formulát reprodukálná EU-szinten is. A tagállamok többségében az államfő azon párt vezetőjének ad felhatalmazást kormányalakításra, amelyik a legjobb eredményt érte el a választáson. Ez utóbbi (hacsak nincs saját pártjának helyből abszolút többsége) koalíciós egyeztetést kezd a többi pártal. Ha nem boldogul, az államfői megbízatás a második legjobban szerepelt pártra száll, és így tovább. EP-értelmezés szerint itt most az EiT az „államfő”, amelyik az európai választáson  legjobban szerepelt pártcsoport (EPP) vezetőjelöltjét kell, hogy „felkérje” annak felmerésére, tud-e megfelelő többséget biztosítani a Parlamentben. Ezt a megközelítést értesülések szerint határozottan támogatta az ülésen Ausztria, Portugália, Luxembourg, Belgium, Olaszország és Románia küldöttsége..

Az EP tulajdonképpen, ha keresztül tudná vinni mindezt, olyan új hatáskörbővítést demonstrálna, amit a szerződés explicit módon nem ír elő a számára, de a dolog kellően tiltva sincs – ő viszont politikai alapon kiharcolta magának. Precedensről van tehát szó, politikai harcról, nem véletlen, hogy akik tagállami oldalon felvették a kesztyűt, egyszerre csinálnak jogi és politikai kérdést az EP törekvés elutasításából.

A keddi csúcson látványosan ugyan csak az említett négy ország miniszterelnöke exponálta magát. Ám úgy tudni, hogy mögöttük azért akadnak még mások is. Kezdve Herman Van Rompuy Európai Tanácsi elnökkel, aki éppen a mostanra kialakult patthelyzetet látta már jó régen előre, és ezért érvelt állandóan a vezetőjelöltes választási rendszer ellen. De sokan tudni vélik, hogy valahol inkább az egyet nem értők felé húz Angela Merkel kancellár is.

Ő allitolag a keddi ülésen kevésbé volt szókimondó, mint máskor. Ennek oka általános vélemények szerint az otthoni nagykoalíció, és az, hogy a szocialista partner (is) fogja a kezét. Látványosan nem is állt egyik tábor mögé sem, csupán megfogalmazásábol lehetett arra következtetni, hogy a maga részéről távolról sem zár ki további jelölteket sem (az EP listavezetők mellett). Mintha egy kicsit Van Rompuyra, meg a máris megszólaló ellenkező tagországokra akarná hagyni, hogy ezúttal végezzék el helyette az EP-projekt elsüllyesztésének a munkáját. Bizonyítsák be, hogy az EP által első körben favorizált nevek alkalmatlanok, mert valahol – EP-ben, vagy Európai Tanácsban – szuksegszeruen elvéreznek majd.

A pakliban kétségtelenül benne van egy akár viszonylag elhúzódó intézményi vita, netán válság is. Az EP oldalon nagyon komoly érv, hogy mostanra voltaképpen kész helyzet alakult ki: hónapokon át zajlott egy erős média-figyelmet kiváltó kampány, amely állandóan azt sulykolta, hogy ez a választás más, mert itt most a választók a bizottsági elnökről (is) döntenek. E vélemények szerint csak újabb bizalomvesztést vetítene előre, ha a végső döntésben aztán teljesen figyelmen kívül hagynák „Európa népének döntését”. Jól hangzik, és igaz lehetne, ha a választókhoz is eljutott volna az, amit a sajtó valóban alaposan kitárgyalt: hogy milyen elnök akar lenni Schulz és Juncker, meg a többiek. Valójában, ha őszinték vagyunk, az esetek elenyésző töredékénél tudták a szavazók azt, hogy ezzel milyen új bizottsági elnökjelölt útját egyengetik, és hogy igazából kicsoda. Kivétel nyilván akadt, elsősorban a jelöltek származási országában. De erősen kétséges, hogy akik Magyarországon szavaztak, azok aszerint húzták be az x-et, hogy szerintük Schulznak, vagy Junckernak kellene lennie Barroso utódának. Meglehet, egyszer eljut még idáig is a dolog – de ma még nem tartunk itt.

Akkor viszont igazából a dolog tétje egyelőre megmaradt politikai, intézményi – és mindezt követő sajtó – szinteken. Amiben egyelőre a legkevésbé fontos Jean-Claude Juncker konkrét személye. Nem. Az EP és az Európai Tanács ebben a vitában jó ideje már nem elsősorban bizottsági elnököt választ, hanem intézményi befolyásról készül dönteni. 

Címkék: portfolioblogger juncker európai választások

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr556223970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.