Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Juncker bizottsági elnökké válásánál azon ritka esetek egyikéről van szó, amikor még Európa egyik igazán profi politikusa, Angela Merkel kancellár is elszámolta magát: nem kalkulált eléggé az EP által generált új típusú választási kampány politikai következményeivel. Aztán a tavaszra kialakult helyzet már az ő kezét is megkötötte. Juncker pedig, mint jelölt, bennragadt.juncker28_530.jpg

Az EU legfelső szintű politikai vezetői igazából sohasem gondolták végig rendesen az EP által kierőltetett vezetőjelöltes választási rendszer lehetséges következményeit. Pedig idő lett volna rá elég: az ötletet jó egy éve dobta be az Európai Bizottság, nyáron pedig megvette, felkarolta és megszavazta az EP. Ha már akkor azzal a vehemenciával léptek volna a kétkedő tagállami kormányok az eljárás ellen, miként azt utóbb némelyek a végjátékban tették, a dolog jó eséllyel idejekorán megállítható, vagy legalábbis erősen keretek közé szorítható lett volna. Végül is szerződéses előírások itt semmire nem kényszerítettek és semmiben nem korlátoztak. Ellenkezőleg: az egész helyzet kulcsa éppen az volt, hogy az alapszerződés ezen a ponton egy sor dolgot nem is tiltott, de nem is írt elő. Szürke zóna maradt a Lisszaboni Szerződésben, és a politikai vállalkozó kedvtől is függött, hogy ki mit ért, és ki mit intézményesít belé. Ugyanilyen politikai alapon – idejekorán – még bármit befékezni is lehetett volna.

Nem ez történt. A baloldali kormányfőket kezdetben félrevezették a (fél éve, még így tűnt) kilátásba helyezett (európai) győzelmi esélyek, és nem gondoltak bele a tartósabb intézményi következményekbe. A néppárt vonakodott, de ahelyett, hogy már tavaly ősszel markáns ellenvéleményt fogalmazott volna meg, hosszas kivárás után, márciusban, már nem kis részt az addigra kialakult kész helyzetnek is engedve, maga is megnevezte vezetőjelöltjét. De még akkor is sokan azt hitték – és itt hibázott a német kancellár is -, hogy elegendő előre „figyelmeztetni”, hogy mindezzel még nem bizottsági elnökjelöltet választottak. És hogy „nincs automatizmus” a választási kampányt „személyesebbé tevő” vezetőjelöltek és a végső bizottsági elnökjelöltek lehetséges személye között. Nagyot tévedtek.

Mindenekelőtt: nem számoltak azzal, hogy az egyik (kezdetben ráadásul esélyesebbnek is tekintett) vezetőjelölt éppen német volt, és rajta keresztül a „listavezető = bizottsági elnökjelölt” felállás a német közvéleményben minden más országnál jobban tudatosult és megkötött. Aki járt akkoriban Németországban, láthatta az országot ellepő plakátokat, amelyekről mindenütt az EP akkori német szociáldemokrata elnöke köszönt vissza azzal a felirattal: „Ha német bizottsági elnököt akarsz, szavazz Schulzra!”. Hírek szerint az SPD közel a dupláját költötte a májusi európai választásra, mint a CDU/CSU, és a számítás annyiból be is jött, hogy Schulz országosan ismert szociáldemokrata politikus lett, a párt pedig valamelyest növelte szavazatait.

Cserébe viszont, a választási kampány végére, Merkel mozgástere jelölt-ügyben teljesen beszűkült. Az európai mércével is különösen fejlett demokrácia-érzékenységgel bíró német közvélemény szemében elfogadhatatlan lett volna, hogy a kancellár ne azt az embert támogassa, akit előzőleg a németek felé (ha úgy tetszik: a hangsúlyozottan bizottsági elnökként kínált Schulz alternatívájaként) az egyik potenciális elnökjelöltként is mutattak be. Ráadásul Merkelt e tekintetben a nagykoalíciós partnere is fogva tartotta, amelyik előzőleg – Schulz győzelmében bízva – maga is minden politikai tőkéjét abba invesztálta, hogy a választási vezetőjelölteket bizottsági elnökjelöltnek is állítsa be. Ha Merkel a néppárti jelölt esetében ettől látványosan eltér, azzal a koalíciós partnert is dehonesztálja.

Merkel tehát ki lett kapcsolva azok közül, akik „megállíthatták” volna Junckert. (Egyébként sokak szerint itt tévedett végzetesen David Cameron, midőn mindent Merkel majdani beavatkozására tett fel, anélkül, hogy legalább egy picit számolt volna a német belpolitikával. Az FT a napokban – ki tudja milyen források alapján – ennek kapcsán írta meg, hogy a brit kormányfőt „teljesen összetörte”, amikor Merkel Londonba látogatva beismerte neki, hogy a választási kampány és annak hozadéka többé már nem kontrolálható. A kancellár állítólag még azt is hozzá tette, mintegy tévedését beismerve, hogy: „Sajnálom”.)

További kényszerpályát jelentett az ügyben, hogy azzal, hogy a tavaszi választások Európa-szerte a szélsőséges, EU-t elutasító pártok erősödését hozták, nem volt bevállalható egy több hónapos intézményi válság. Eladhatatlan lett volna, hogy miközben még élnek a válság sebei, uniós szinten sokmilliós a munkanélküliség, az EU vezetői azzal vannak elfoglalva, hogy melyik szervezet kit jelölhet, ki választhat és hogyan. Márpedig az EP vezetőjelöltjeinek az esetleges elutasítását a parlamenti oldal – előre bejelentett módon – nyílt hadüzenetként értelmezte volna, amit akár őszbe nyúló intézményi állóháború is követhetett volna.

És ha még ez sem lenne elég, sokak szerint tovább szűkítette a manőverezési lehetőséget Cameron túlzottan agresszív politikája. A brit kormányfő köztudottan kétségbeejtő belpolitikai helyzetben van: képtelen kikapcsolni a pártján belüli radikálisan EU-ellenes tömböt, miközben a párt egészét rendre felülmúlja a még jobban EU-ellenes Ukip, és miközben már csak pár hónap van a skót népszavazásig, mikor is az ország addigi egysége a tét. Mindez, kombinálva a brit miniszterelnök amúgy is EU-szkepticizmusba hajló személyes meggyőződősével, elégendő volt ahhoz, hogy Cameront még inkább kiélezett retorikájú, kompromisszumot kizáró, a kérdést a brit EU-tagsággal összekötő érvelésre késztesse. Aminek viszont az lett a következménye, hogy a korábban esetleg vele akár egyetérteni is tudó más tagállami vezetők többségét végül elriasztotta maga mellől. („Hollandia nem kötheti nyíltan az álláspontját egy olyan országhoz és olyan politikushoz, amelyik az EU-ból való kilépéssel fenyegetőzik. Ezt a holland közvélemény egyszerűen nem tolerálná’ – jegyezte meg erről a napokban egy holland diplomata.)

Mindezen tényezők együttesen odavezettek, hogy tagállami/kormányzati oldalon lényegében minden lehetséges eszköz elszállt ahhoz, hogy az Európai Tanács érdemben „vissza tudja szerezni” az érdemi jelöltállítás jogát. Merkelt a vezetőjelöltekhez kötötte a német belpolitika, az Európai Tanács egészét az intézményi válságtól való (jogos) tartózkodás, Cameron retorikája pedig lerontotta az esélyét annak, hogy kellő számú tagország kezdjen el a többségi szavazás ellen lobbizni, (vagy hogy akár csak egy blokkoló kisebbség együtt maradhasson).

Jellemző, hogy az EP néppárti jelöltje ellen a legtovább és legélesebben éppen azon két tagállam vezetői tartottak ki, ahol kezdettől fogva nem a vezetőjelölt(ek)ről szólt a kampány, és ahol az EU-val szembeni kritikus alapállás kormányzati részről már több éve jelen van (briteknél meghatározó).

De legalább ennyire sokatmondó az is, hogy a néppárti Jucnker jelölését ugyanakkor szinte „egy emberként” támogatták a középbaloldali pártok EP-képviselői, valamint többnyire az ilyen pártalapokról felállt tagállami kormányok (vagy koalíciók) is. Az EP képviselők azért, mert sokan egyfajta „össz-parlamenti érdeknek” tekintették Juncker jelöltségének intézményesítését. Ezzel ugyanis nehezen megkerülhető precedens születhet a jövőre nézve is – fontos hatáskörrel bővítve az EP intézményi befolyását. Ami a baloldali vezetésű kormányokat illeti, ők főként kezdetben, a már említett módon, Schulz győzelmi esélyeiben bízva támogatták a vezetőjelölti rendszert. Később pedig már nem igazán tudtak visszakozni: ők is túlságosan eladósodtak a „vezetőjelölt” rendszer támogatása mellett.

Amivel újra visszaérünk oda, hogy a legvégső gond mégiscsak az volt, hogy az EU legfelsőbb (tagállami) politikai vezetése úgy általában nem vette komolyan az aktuális EP-t. Szokás szerint úgy néztek rá, mint ahol már megint éppen fontoskodnak valamivel.

Ami persze nem új dolog. A tagállami vezetés mindig is hajlamos volt lebecsülni az EP szerepét az uniós folyamatokban. No, nem mindenhol: az Európai Bizottságnál, mióta EP nyomásra bukott már meg elnök és teljes biztosi testület (1999-ben a Santer-bizottság), továbbá mióta egy-egy biztosi EP-meghallgatáson most már visszatérően elvérzik egy-két jelölt, a Parlamentet igyekeznek nagyon is komolyan venni. Vagy legalábbis úgy tesznek.

A tagállami kormányoktól azonban az EP már többnyire már távol van. Az ő szemükben ez egy különböző világ, (és főként: tagállami szemmel nézve nem egyszer valóságtól eléggé elrugaszkodottnak is tetsző). Úgyhogy érdemben többnyire alig vesznek róla tudomást. (Csakúgy, mint a nemzeti parlamentekben. Ha a nemzeti honatyák „EP-tudatosabbak” lennének, az elmúlt öt évben nagyságrendekkel több alkalommal mutattak volna „sárgalapot” egy-egy uniós jogalkotási fejleményének. De mert nem figyeltek rá, hát nem is tiltakoztak.)

Összességében elmondható, hogy Juncker nem azért vált bizottsági elnökké, mert a tagállamok meghatározó többsége eleve elhatározott szándékkal őt akarta mindenáron erre a posztra. Hanem mert a „jelölősdi” megkezdésekor ő „ért rá” egyedül. Mindenki más olyan tisztséget töltött be, amelyből fél évre előre nem kezdhettek más munkakörrel is nyíltan (pláne kampányolva) kacérkodni. Erősen valószínűsíthető, hogy hagyományos eljárás mellett EiT-szinten még szavazással sem jött volna össze számára a szükséges többség (konszenzusról nem is beszélve). De legalábbis: bőven lett volna nagy többségű támogatást élvező alternatív jelölt.

Az EP szája íze szerint meghagyott választási rendszerrel viszont, a hónapok során, a politikai folyamat mostanra megérlelt egy helyzetet, amelyben a jelölés megtagadása már túl sok politikai tőkeveszteséggel járt volna. Juncker egyszerűen bennragadt. Ahogy egy brüsszeli EU-tanácstag fogalmazott: a nagypolitika elaludt. S mire felébredt, már késő volt. Optimistább olvasat szerint: ismét tanultak valamit....

 


Nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésről? Iratkozz fel most!

 

Címkék: schulz portfolioblogger juncker európai választások

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr656442155

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

izsak 2014.06.29. 09:53:19

Azt gondolom, hogy vicces Merkel tévedéséről és nem Orbán bukásáról írni - már legalább is a magyar szemszög okán.
Másrészt: végső soron előrelépés, hogy nem az állam- és kormányfői mutyipolitika, hanem a demokráciához közelebb álló formula kerekedett felül.
Nekem végig az jön le az elemzésből, hogy "ha az állam- és kormányfők jobban mutyiztak volna", akkor nem Junckert jelölik.
Hanem kit?
Ki lett volna/lenne jobb a felmerült nevek közül?
Hol vannak ezek a nevek? (az elemzésben)
Szerintem az adott helyzetben, ebben a blogban egy hiteles beszámolót kellett volna adni arról, hogy az állam- és kormányfők mit gondolnak Orbán Viktor különútjáról. "Merkel tévedése" úgy hangzik a pesti fülnek az adott kontextusban, mintha azt írná a szerző: "Orbán igazsága".

Fóris György 2014.06.29. 12:19:08

@izsak: A cikk azért szól Merkelről és nem Orbánról, mert a történet szempontjából – miként alakul egy folyamat, aminek a végén megszületik egy EU-intézmény élére egy név – a német kancellár meghatározó szereplő, míg egy magyar kormányfő nem az. Az események menetét a jelölésben jelentős részt az is formálta, hogy milyen irányban aktív Merkel. Ezért válik az ő helyzetének alakulása az egyik tényezővé. (Az EP intézményi válsággal való fenyegetése, és Cameron sok szempontból elriasztó retorikája a másik kettő.). Ők hatottak a folyamatra, a többiek – a magyar kormányfői is – csupán valamilyen oldalon résztvevői.

Azzal egyébként nem értek egyet, hogy az a tény, hogy az Európai Tanács előbb kiválaszt egy neki megfelelő jelöltet és azt vitára-szavazásra bocsájtja az Európai Parlamentnek, szóval hogy ez mutyi volna. Az állam- és kormányfőknek megadta a szerződés azt a jogot, hogy elsőnek ők mérlegeljék, kit tartanak alkalmasnak öt éven át a Bizottság vezetésére. Mutyi az volna, ha ezzel el is dőlne a dolog. Csakhogy utána a parlament mindezt nem csak véleményezheti, de a jelöltet akár órákon át tartó faggatással vizsgáztathatja és vissza is utasíthatja. (Barrosóval majdnem megtörtént…)

A vita itt most arról szólt, hogy jogos-e, helyes-e, hasznos-e, ha már a jelölést is az EP végzi? Erről is lehet elemzéseket írni, folynak is akadémiai hitviták róla, (valahol az én előző blogom is részben erről is készült – ld. „Már rég nem Junckerről van szó”). De ez a cikk most nem ezzel akart (újra) foglalkozni, hanem azzal, hogy mivel bénázták el az Európai Tanács tagja azt a jogukat, hogy náluk maradjon a jelölési jog. Ennyi és nem több.

Ugyanezért nem taglalok jelölteket sem. Részint, korábbi, a témának szentelt blogbejegyzéseimben van róluk szó. No meg főként: az elmúlt hetek-hónapok sajtója amúgy is közölte a neveiket tucatszám, Lagarde-től Kenny-n át Tuskig és a finn kormányfőig. Mindegyikre közös volt, hogy néppártiak, hogy sokan alkalmasnak tartották volna őket, és talán rábeszélhetők is lehettek volna. De, mert valamennyinek volt éppen komoly tisztsége, nem kezdhettek már januárban arról beszélni, hogy ők talán inkább majd bizottsági elnöknek mennének, ha a dolog úgy alakul. Sokak szerint, még ha túllépünk is azon a kérdésen, hogy mennyiben rendelkezik hiteles felhatalmazással az EP ahhoz, hogy ennyire belenyúljon a játékba, azzal mindenképpen ártott, hogy már korai szakaszban megnehezítette sok lehetséges jó jelölt bekerülését a kalapba.

Meglehet, jön még egy későbbi korszak, amikor amerikai mintára lesz európai elnökválasztás is, és azon, az ottani kormányzók mintájára, európai tagállami miniszterelnökök is hónapokkal korábban választási kampányt kezdhetnek, anélkül, hogy vesztés esetén arculatot is vesztenének. De a mai európai képlet ettől erősen eltérő. Itt nem európai elnökről, csupán az egyik EU intézmény vezetőjéről van szó. A választás pedig igazából nem róluk szól – EU-szinten jó, ha az emberek 5-10 százaléka tudja, hogy ki az a Juncker, de nyilván ők sem azért szavaztak úgy a májusban, ahogy éppen tették, mert Juncker elnökségét akarták ezért elősegíteni -, hanem mindenütt 99 százalékban belpolitikai szempontok és politikusok mérlegelése alapján zajlik. Aminek nem sok köze van egyelőre ahhoz, hogy utóbb ki vezesse a Bizottságot öt éven át.

Ezért tűnt érdekesnek azt megnézni, voltaképpen, hogyan is alakult – és miért úgy – ez az egész EU-jelölősdi. Minden más, egy-több másik elemzés(ek) témája lehetne.

Urkuti György 2014.06.29. 14:26:28

Gyuri, nekem nagyon tetszik ez az elemzés, most már csak azt nem értem, hogy miért nem állított ellenjelöltet Cameron? Nem lett volna nagyobb esélye felsorakoztatni néhány országot maga mellé akkor, ha van egy konkrét ellenjelöltje is?

bankvezér 2014.06.29. 17:43:44

A téma érdekes, de nincs türelmem elolvasni a hosszú posztot.
Tanulja meg a szerző tisztelni az olvasókat, és ne terhelje őket felesleges szófosással!
Vagy talán az írás terjedelme után kap a szerző fizetést ???

Fóris György 2014.06.29. 20:17:46

@bankvezér: Egy fillért se fial. Ingyen csinalom, és pont azzal tisztelem meg az olvasoimat, hogy fizetség nélkul is kész vagyok megmutatni minden olyan összefüggést, ami segíthet megérteni egy soktényezős képletet. Összehozható egy bekezdésben is, de akkor az nem hattér, hane hír.

Fóris György 2014.06.29. 20:19:25

@Urkuti György: Ezt tőle kellene megkérdezni. De amúgy valószínűleg igen.