Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

A maláj gép tragédiája és az esetet kísérő világpolitikai rezonanciák mellett persze az egész hirtelen sokadrendűvé vált. De a maga nemében és a jövőbeni uniós folyamatok szempontjából azért az sem teljesen érdektelen, hogy voltaképpen miért maradhatott döntésképtelen július 16-án az Európai Tanács? És hogy mitől változhat ez meg a jövőben, ha egyáltalán?

eit530.jpg

Utólag visszanézve erősen valószínűsíthető, hogy akkor sem jött volna össze a megállapodás Brüsszelben a még hiányzó EU-intézményi vezetőkről, ha az olasz miniszterelnök nem kampányol olyan agresszíven saját külügyminisztere kinevezéséért. A néhány héttel korábban még valószínűnek látszó képlet ugyanis már akkor megbomlott, amikor a júniusi lengyel lehallgatási botrányban az addigi kelet-európai jelöltet az uniós külpolitikai főképviselőségre (Radoslaw Sikorskit) kompromittáló részek is nyilvánosságra kerültek.

Ez volt az a rés, amibe az olasz kormány többszörös megfontolás alapján fokozatosan becsúsztatta a lábát. Tették ezt először is azért, mert a Putyin-Oroszországgal hagyományosan elnézőbb viszonyt ápoló olasz fővárosban távolról sem szimpatizáltak túl nagy lelkesedéssel a Moszkvát nem egyszer kertelés nélkül bíráló lengyel külügyminiszterrel. 

Aztán egyes hírek szerint Matteo Renzi olasz miniszterelnök mindenáron szerette volna megakadályozni azt, hogy hazai pártbéli ellenlábasa – kormányfői székben elődje -, Enrico Letta komolyan formában lehetséges jelöltként merüljön fel az Európai Tanács elnöki tisztére, (miként annak akadtak időnként itt-ott felbukkanó jelei). Ha sikerül külügyminiszterét megtennie Catherine Ashton utódául, Letta számára megszűnik a mozgástér.

De főként, és mindenekelőtt: diplomáciai, brüsszeli szakértői és sajtóvélemények egybehangzó – és sokak szerint első számú – okként tekintettek arra, hogy a tavaszi választásokon politikai ellenfeleit ronggyá verő fiatal olasz kormányfőnek mielőbb jól eladható európai sikerre volt szüksége. A választásokon beígért hangzatos reformok ugyanis nem igazán haladnak, az intézkedésekre kapkodás, a gazdasági helyzetre pedig az évek óta hurcolt, növekvő rosszabbodás a jellemző.

Emlékezetes, hogy Renzi májusi sikere igazi európai szenzációt volt. Abszolút mértékben is több voksot gyűjtött be, mint a tagságra sokkal hatalmasabb Német Szociáldemokrata Párt, a 40,8 százalékos relatív többség pedig többnyire meghaladja az európai baloldali pártok szereplését. A siker azonban kötelez, ám a teljesítés egyelőre késik. Federica Mogherini kinevezése európai uniós külpolitikai főképviselőnek a fogyó türelmet lett volna hivatva valamelyest nyugtatni, legalábbis római kormányzati remények szerint.

Nem jött össze. Sőt: végül egyáltalán, semmilyen személyi döntés nem jött össze. Amiben bennfentesek szerint, nem kis részt éppen a már-már tolakodó olasz nyomulás (is) játszotta az egyik főszerepet. (A jelölt sokakat nem meggyőző – vagy éppen, hogy eltérítő - profilja volt a másik.)

Néhány héttel korábban még sokak szemében egyszerűnek tűnt minden. A kelet-európaiak (Sikorskival) megkapják a főképviselői posztot, a szocialisták (Helle Thorning-Schmidt dán kormányfővel) az európai tanácsi elnökséget. Meglehet, ha Sirkorski nem kompromittálódik a lehallgatási botránnyal, akkor ez be is következik. Akkor talán az olaszok sem éreztek volna megjátszható rést, és a kelet-európai sem emelték volna fel a hangjukat azért, hogy ők igenis az „egész csomagot” látni szeretnék előbb. És akkor a döntés szerdán este minimum a főképviselőről akár meg is születhetett volna. 

De nem így történt: Sikorski meggyengült, az olaszok hirtelen rákapcsoltak, és a hétvégén már meg is szerezték az EU baloldali kormányainak a támogatását (köztük Franciaországét is!). Mellettük sok ország pedig hirtelen kész helyzet előtt találta magát, méghozzá úgy, hogy eközben nem látták semmi kézzelfogható jelét a dolgok esetleges ellensúlyozásának. Hirtelen fontossá vált (volna) egy csomag (ami nem volt), miközben már-már kezelhetetlen dilemmává nőtt az a kérdés, hogy miként lehetne/kellene a Renzi-problémát kezelni.

Mindenki tudta, hogy Renzi nagyon törékeny belpolitikai helyzetben van, és hazai politikai tőkevesztés nélkül nem nagyon úszná meg, ha jelöltjét ott helyben egyszerűen elutasítják. Márpedig Renzi gyengítése a tagországok többségének sem áll érdekében, tekintettel arra, hogy sokak véleménye szerint Renzi jelenti az „utolsó esélyt” Olaszország számára. Ha megbukik, az ország politikai (és vele hamarosan csődtömegeket okádó) káoszba süllyedhet. „Renzire tehát vigyázni kell” – jellemezte a helyzetet egy diplomata.

E kettő – a csomag egészének a hiánya egyfelől, valamint másfelől az a csapdahelyzet, hogy nyíltan a konkrét jelöltet visszautasítani ugyan nem tanácsos, de az nem is élvezi a szükséges támogatást – együttesen kényszerítették arra a csúcs résztvevőit, hogy inkább akkor semmilyen döntés ne szülessen.

Ami a dolog olasz vetületét illeti, Peter Ludlow veterán brüsszeli EU-szakértő azzal a találó mondattal jellemezte a helyzetet, hogy: „Már megint az olasz állam kormányozhatatlanságáig jutunk vissza… Óriási baj, hogy nincs európai uniós eszköz arra, ha egy tagország (kormány, politikus…), akinek sorsához kötve vannak a többiek, nagyon gyenge”.

A mindebből kinövő döntés-halasztás viszont többek szerint végül inkább jó hír volt. Jó hír mindenekelőtt azok szemében, akik meggyőződéssel állítják, hogy külügyek területén tapasztalatlan olasz jelölt nem lett volna kellően felkészült a megcélzott feladatra, és kinevezése nem lett volna egyéb, mint az elvárási mátrix mechanikus kipipálása. (Hogy ugyanis minden földrajzi régió, minden politikai párt és lehetőleg mindkét nem képviselve legyen a megújított vezetői tisztségekben).

Problémákat szült volna fel a kinevezés azért is, mert – tekintettel jó pár ország határozott ellenvéleményére - Mogherinit „erőből” (a szükséges szavazati többséggel) kellett volna lenyomni a kétkedők torkán, ami tovább rombolta volna a tanácson belüli relatív kohéziót. A főképviselőnek pedig úgy kellett volna elkezdenie a tagországokat képviselni, hogy közülük többen nem igazán tekintik őt a szívesen vállalt képviselőjüknek.

Cserébe, az olasz roham megtörése a tanácsi ellenálláson láthatóan nemcsak az olasz külügyminiszter-asszony jövőbeni esélyeit kezdte ki (jóllehet, egyes vélemények szerint nem feltétlen visszacsinálhatatlanul). Hanem új megvilágításba helyezte az Európai Tanács elnöki posztjának a betöltését is.

Elvezetve odáig, hogy Angela Merkel kancellár – Van Rompuy-jal, meg még többekkel egyetértésben – azt is értésre adta, hogy a pártcsaládok közötti egyensúly az európai bizottsági és az európai parlamenti elnöki posztok adott elosztásával, úgymond már rendezve lett, (néppárti Juncker az egyik oldalon, szociáldemokrata Schulz a másikon). De a Néppárt még ehhez is kész lehet annyit hozzátenni, hogy a külképviselői munka is ám legyen a középbalé.

Cserébe ezzel aztán az osztozkodás szempontjából mindenki érezze magát kifizetve – így a merkeli érvelés -, az Európai Tanács vezetéséről pedig a továbbiakban kizárólag egyetlen szempont: az egyértelmű rátermettség alapján döntsenek!

merkel60.jpg

Mindehhez tették hozzá a kelet-európai vezetők azt, hogy részükről viszont bármit csak akkor tudnak elfogadni, ha a posztok összességét tekintve biztosított a földrajzi egyensúly is. Magyarul: ha nekik is jut valami. Eredetileg – Sikorskival – beérték volna a külpolitikai főképviselőséggel is. Most azonban hirtelen esély nyílhat akár eggyel feljebb is nézni: megkaphatják esetleg az EiT-elnöki tisztet is.  

A kulcsot itt Donald Tusk lengyel kormányfő személye jelenti, akit Angela Merkel régről kapacitál, hogy vállaljon vezető európai uniós funkciót. Tusk a bizottsági elnökséget még visszautasította. Ám hírek szerint Merkel most szerdán közel 20 percet szentelt arra, hogy rávegye lengyel kollégáját az EiT-elnöki munkára. És a csúcs végén egyes nem hivatalos diplomáciai célzások - meg (nyilván még kevésbé hivatalos) sajtójelentések - már arról szóltak, hogy a lengyel miniszterelnök ezúttal nyitottnak mutatkozott minimum arra, hogy „elgondolkodjon” a dolgon. Aláhúzva azt, hogy személyes lobbizást a funkcióért továbbra sem hajlandó folytatni. De ha a megválasztás esélyével határozottan felkérik rá…, szóval az más helyzet lesz.

Mindezekre a nüanszokra és új fordulatokra aligha kerülhetett volna sor, ha a „mátrix-lendület” jegyében sorban és gyorsan kipipálják a posztokat – amint arra főként a nemzetközi sajtó többsége sokáig számított. A csúcs azonban végül nem döntött, és ez alighanem azon viszonylag ritka esetek egyike volt, amikor kihatásában a nem-döntés lehet a jobbik döntés. A következő hetek keretet adhatnak ahhoz, hogy a folyamat immár ilyen szempontból is kellően beérjen augusztus 30-ára. Ezzel ugyan sokak nyaralása kétségtelenül egy kicsit kurtább lesz majd. Cserébe kellően tartalmas őszre lehet utána kilátás.  

Címkék: portfolioblogger Merkel Renzi Tusk Sikorski külpolitikai főképviselő EiT-elnök Van Rompuy Ahston Thorning-Schmidt Letta

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr216518273

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.