Már hetek óta szélsőséges véleményektől hangos a média és a politikai színtér a görög ügy kapcsán. Pedig a kérdést csak akkor tudjuk fair módon megítélni, ha nem önmagában nézzük, hanem annak teljes környezetét is. Mert amit most megélünk, például egy reggelig tartó euró-csúcsban, a polarizált álláspontokban, a görögökre kiszabott kemény feltételekben és hasonlókban, abban egyaránt jelen van a 2008-2009-es válság sokadik (társadalmi-politikai) utóhulláma, az euró több kivédhetetlen rendszerhibája, meg persze a görög valóság teljes előtörténete.
Ha egy pillanatra elvonatkoztatunk a görög-dosszié konkrétumaitól, akkor a legfeltűnőbb az elmúlt hónapok - de különösen hetek-napok - fejleményeiben Görögország kapcsán a sok, már-már vége nélküli ülésezés. Hovatovább állam és kormányfők, saját országuk ügyeit félretéve, újabban mondhatni heti gyakorisággal amiatt ültek órákat – legutóbb egyfolytában csaknem huszonnégyet – Brüsszelben, hogy a görög a kérdést vitassák. Miközben pénzügyminisztereik ugyanezt már-már megszakítás nélkül teszik (ha a telefonos konferenciákat is beszámítjuk), mondhatni hónapok óta.
Ha minden a helyén volna, bármilyen összetett és nagy tétekkel bíró is egy probléma - mi több: még ha a résztvevők némelyike helyenként cinkkelt lapokkal játszik is -, ennyi erőfeszítéssel néhány hét alatt dűlőre kellett volna jutni. Ez azonban most mégis ilyen nehezen jött össze. És ilyen áron.
Nyilván van ebben valami abnormális. Valami, ami a görögöktől immár független a történetben. És alighanem célszerű innen kezdeni.
A rendszerben lévő okokról
A dologra több magyarázat is van, egymással párhuzamosan, sok esetben egymást erősítve, feltételezve is. A legfontosabb maga a tény, hogy miközben itt egy euró-övezeti probléma kezeléséről van szó, addig az utóbbiban használt közös pénz mögött nem egyetlen közös államalakulat áll, hanem szuverén államok közössége.
Formális közgazdasági logika szerint minden fizetőeszköz feltételezne egyetlen közös (akár föderális) egy-állami politikáit (gazdaságirányítás, költségvetés, politikai kontroll stb.) és ehhez kapcsolódó eszközrendszert. Itt azonban másról szól a történet.
Mindenki tudja, hogy az EU – de még az eurózóna is – nemcsak, hogy nem egy közös állam, de belátható időn biztos nem is fog azzá fejlődni. Az ebbe belevágó országok mégis bevállalták, hogy közösen üzemeltetnek egy olyan valutát, aminek bázisát tehát széttöredezett nemzetgazdaságok és nemzetállami költségvetések, továbbá széttöredezett politikai prioritások alapján működő kormányok és nemzeti parlamentek alkotják. Mégis megtették. Ami mögött nyilván megvolt a menedzselhetőségben vetett hit. Az utóbbi központi magva az volt – jókora leegyszerűsítéssel –, hogy az eurón közel azonos alapokon álló gazdaságok és társadalmak osztoznak majd, amelyek egymáshoz közeli fejlettsége, és főként: önként vállalt kölcsönös együttműködési szándékuk lehetővé teszi, hogy eurót menedzselő kérdésekben úgy viselkedjenek, mintha (mégis) közös államalakulatot alkotnának. („Kvázi-állam”.)
Rásegítésként a biztonság kedvéért azért megszabtak néhány számszerűsített kritériumot, és ezek betartására kényszerítő jogi eszközt is. Ha úgy tetszik: ha nincs is közös állam, de van közös állami felelősségben gondolkodó nemzetállamok közötti egyetértés, meg néhány olyan jogi behatároló tényező, amelyek közös kormány helyett közvetve terelik a különböző kormányokat viszonylag azonos irányokba.
Legalábbis ez volt a hipotézis. A görög probléma, de különösen a jelen görög kormány azért kezdte egyre kezelhetetlenebbül megterhelni mindezt, mert velük és altaluk történt meg először, hogy valaki ki akart lépni ebből a hipotézisből. Megszegte a közös kereteket alkotó szabályokat (azokat már régen – ld. deficit és államadósság), és idén január óta a közös pénz működtetéséhez szükséges közös akarattal sem óhajtott többé együtt haladni – miközben kilépni sem akart belőle. Léte, viselkedése viszont folyamatosan a közös pénzen keresztül hatott mindenki másra, nem utolsó sorban magára erre a fizetőeszközre.
Mindez rávilágított arra, hogy mennyire sebezhető, és adott esetben a működésképtelenség határáig sodródó tud lenni az „azonos irányba kormányzás” hipotézise, ha egy, vagy több komponense nem akar (vagy nem tud) részt venni benne, netán kifejezetten ellene dolgozik. A sok, egymást követő ülés meddő egyeztetéseiben és dokumentum-cseréiben ez a tehetetlenség manifesztálódott. (Egészen addig, amíg a Ciprász-kormány a maga meggondolatlan politikájával nem hozta olyan kiszolgáltatott helyzetbe magát és országát, hogy végül kénytelen volt mindent elfogadni. De erről majd később.)
Az EU-ban rejlő okokról
A másik ok és magyarázat, hogy a dühödten EU-ellenes sajtócikkek és politikai nyilatkozatok ellenére az EU távolról sem egyetlen akarattal bíró diktatúra, hanem éppen, hogy a tagállami szándékok-akaratok-érdekek és törekvések összetevője. Mondhatni ez utóbbiak túsza.
Sokak fejében él az a kép, hogy az „EU”, mint holmi elvont központi entitás, kitalál valamit, aztán rákényszeríti akaratát a tagországokra. A valóságban pont fordítva van. A tagországok, sokszor hónapok-évek elhúzódó alkudozásain keresztül megállapodnak valamiben – aztán a végeredményt elnevezik EU-nak. Máshol van a kocsi és a ló.
Jelen esetben, az ilyen aktuális, tagországok közötti alkudozásokat meghatározó nemzetállami szándékok-akaratok-érdekek – nem kis részt szintén a válság hatására is – ma nagyon is kötött pályán haladnak, amelyek iránya nem feltétlen esik egybe például a Ciprász-kormányéval. Ezen adottság meg nem értéséből táplálkozott a görögök azon közelmúltbeli tévedése, hogy ha náluk teljesen demokratikus módon megszavaznak valamit (ld, népszavazás), akkor azt tiszteletben kell tartania mindenki másnak (nem görögnek) is. Mivel a többiek ennek ellenére készek és képesek voltak ellenükre dönteni, ezért Athénban – meg nem mellesleg sok nemzetközi sajtótermékben is – ma sokan a demokrácia megtiprásáról és diktatúráról beszélnek.
Az persze igaz, hogy ha adott egy nemzetállami többség által kinyilvánított szándék vagy értékelés, akkor azt legalábbis illik tisztelettel meghallgatni. De ettől még nem biztos, hogy megvalósítható is, ha a partnerek mindegyikénél ugyanúgy létező ottani mögöttes társadalmi többségi akarat viszont mást preferál. Immár tagállami többségi akaratot determinálva.
Végül, még mindig az euróban résztvevő országok viselkedésének eredetét vizsgálva, elkerülhetetlen emlékeztetni arra is, hogy ezek népeit, gazdaságait, parlamentjeit és kormányait az elmúlt öt évben jó néhány erőteljes külső hatás érte.
Kezdve a pénzügyi buborék 2008-2009-es kipukkanásával, aminek önmagában végkép semmi köze nem volt sem az euróhoz, sem pedig a görögökhöz, cserébe kihatásaiban rövid időn belül durván megjelent mindenkinek életében. Például úgy, hogy megmutatta az euróban résztvevő gazdaságok „válságálló-képességét”, azaz költségvetésük valós állapotát, versenyképességük tartalékaikat, és mindezek révén is (penz)piaci vonzerejüket.
Ez a vizsga az, amiben a görögök azonnal összeroppantak. Elkerülhetetlen volt, mert náluk javarészt akkor már évek óta blöffön (köztük statisztikai csaláson) alapult az egész, amit az európai bizottsági jelentések vagy nem vettek észre, vagy csak szelíd hangon megdorgáltak, a piaci spekulánsok azonban lényegre törő brutalitásukkal azonnal mindent leleplező módon léptek fel. De persze hamarosan kiderültek a gyengeségek még jó pár tagországban.
Mindez társult azzal, hogy a válság felszínre hozta az eurónak is a maga „válságálló-képességét”, azaz az utóbb aztán rengetegszer tárgyalt rendszerhibáit. Amik „békeidőben”, mint látszott, akár tíz éven át is csendben elvoltak. De azonnal láthatóvá váltak, amikor védekezni, cselekedni, beavatkozni, támogatni, megfegyelmezni kellett volna.
Ma már feledésbe merült, de ebből a szempontból sem árt felidézni, hogy a 2010-es első görög támogatási program még úgy született, hogy nem állt mögötte közös alap, vagy forrás, hanem az euró-tagok kétoldalú nemzeti hiteleit koordinálta egy közös csomagba az Európai Bizottság. Merthogy más még nem létezett! De ugyanígy hiányos volt a pénzpiaci szabályozás, a tagállami gazdasági kormányzás és költségvetési helyzet figyelemmel követése, esetleges korrekciós lépések kikényszerítése, és mennyi minden még!
Összességében elmondható, hogy ha megítélésünk szerint az a megközelítés téves, hogy a görög válság oka az euróban és az EU-ban rejlik, de az viszont ténykérdés, hogy a görög probléma rövid idő alatt euró-problémává is vált. Szétválaszthatatlanul. Már kirobbanása idején, 2009 végén, 2010 elején is a fő gondot nem az jelentette, hogy miként alakul egy, az EU GDP-jének 2 százalékát kitevő államháztartás helyzete, hanem hogy magával ránthat-e mindez más uniós tagországokat is, végső soron megrendítve magát az eurót is.
Ezért is, hogy a 2010-es első, görög válságnak szentelt EU-csúcs utolsó bekezdése nem azt szögezi le, hogy a résztvevők mindent megtesznek majd a görög gazdaság megsegítésére, hanem hogy minden eszközzel védeni fogják – az eurót. Mert nyilvánvaló volt, hogy a kettő szorosan összefügg. Ami egyúttal további elismerése volt az euró sérülékenységének – tehát további rendszerhibáinak.
A válság politikai szakasza
Végül, a válság mára talán legmeghatározóbb módon ható következménye, hogy mint minden válságban, ebben is különböző ciklusok követik egymást. A pénzügyi buborék kipukkanását ugyan kezdetben nem követte olyan mértékű gazdasági összeomlás, mint a múlt századi nagy válság idején, úgyhogy eleinte az ilyesmit követő társadalmi elégedetlenségek árát is látszólag sikerült megspórolni. Valójában csak rövid tűzszünetről volt szó, amíg a lebénult bankszféra helyett közpénzekből finanszírozták a kormányok a gazdaságok működését. Az ebből eredő túlzott és állandó hiányt és eladósodást azonban már nem merték felvállalni, szemben az amerikai válságkezeléssel, (igaz, ez utóbbinál rendre mindenki megfeledkezik arról, hogy a dollár mégiscsak világvaluta (is), aminek finanszírozása ennyiből egyedi módon több lábon is áll).
EU-oldalon mindenesetre a tagállamokban a hirtelen elszaladt nemzeti költségvetési hiányok drasztikus lefaragása óhatatlanul mégis elhozta a gazdasági, szociális, foglalkoztatási megszorítások időszakát is. Amivel viszont mégis beköszöntött a társadalmi elégedetlenségek, és vele a - gazdaságit többnyire mindig követő - politikai válságok ciklusa is.
Az utóbbi megjelenési formája mindenütt hasonló: életkörülmények romlása, kiábrándulás az addig kormányzó középpártokból és általában a politikai a hagyományos politikai pártokból és intézményekből, nyitottság a szélsőségek, a populizmus, és eltérő amplitúdóval a nacionalizmus felé. Alig volt választás európai országban az elmúlt hónapokban-években, ahol ez a jelenség ne ütötte volna fel a fejét. Beleértve a legtöbb esetben – jóllehet, nem mindenhol – az addigi kormányok sokszor megalázó arányú leszavazását is.
Nem, nem tévesztettük szem elől, hogy voltaképpen valahol a görög válságról szólnának ezek a sorok. De mint bevezetőben jeleztük, e körülmények érdemi számba vétele nélkül óhatatlanul csak üres vagdalkozás a legtöbb ítéletalkotás görög-ügyben. Az utóbbi ugyanis nem légüres térben létezik és nem önmagában alakult mostani állapotáig, hanem mindezen körülmények között. Azokkal kölcsönhatásban.
Egyszerűen ténykérdés, hogy a mai döntéseket erősen befolyásolja, vajon a tagállami reagálások mögött milyen nemzetgazdasági/nemzetállami-társadalmi állapotok és indulatok húzódnak? Vagy, hogy mit sikerült javítani például az euró rendszerhibáin? (A közös államiság hiányán nyilván továbbra sem tudtak változtatni. De a közös szabályozó környezett például már masszívabb, eseteként harapósabb is lett.)
Innen nézve a kérdést, a „hitelezői terrort” hónapokon át elutasító Ciprász-kormány hatalomra kerülése Görögországban, és a sok szempontból idegengyűlölő, szélsőséges, továbbá a „megbízhatatlan görögöket” megbüntetni akaró finn nemzeti párt kormányzatot befolyása Finnországban ugyanannak a jelenségnek a kinövései. Csak éppen különböző oldalról, és a helyi körülményekhez igazodva. De mindkettő válságtermékek egyaránt.
Görögországban átszakad a lánc
Görögországban az tette mindezt súlyosabbá, hogy náluk az addigi politikai elit és az intézmények tagadása nem merült ki abban, hogy az ettől markánsan eltérő erőket bejutatták a parlamentbe, hanem kormányra is emelték őket. Ezzel – EU-szempontból – voltaképpen Görögországban szakadt át először a lánc, és vált a szélsőség központi (tagállami politikát formáló) hatalmi tényezővé. Ami értelemszerűen azzal is járt, hogy ezzel ez a jelenség az EU- (euró-)szintű döntéshozásban nem csupán egyes kormányok kiszámíthatóságát zavaró tényezőként tűnt fel, hanem effektíve odaült az asztalhoz a többiek mellé, és immár az uniós döntéshozás megkerülhetetlen része lett.
És itt zárul be a kör: az euró mögött nincs közös állam, csak az a várakozás, hogy a közös pénzen osztozó különböző államok azonos alapokon állnak és készek közös államként viselkedve stabil hátteret kínálni e közös pénznek. Ehhez képest a válság nyomán gerjedt politikai viharokban több országban is egymástól eléggé széthúzó politikai hitvallások kormányzatot befolyásolni tudó tényező váltak. A görög lánc átszakításával pedig közvetlenül is a közös pénz menedzsmentjét alkotó „kormányzótanács” tagjává váltak.
Mindez még mindig elsülhetett volna jól is. Korábban már írtunk arról, hogy dacára Ciprászék marxista hangütésének, meg lett volna a készség brüsszeli és tagállami részről egyaránt a konstruktív együttműködésre (és kezdetben még az engedményekre is), mivel a hagyományos görög középpártok több évtizedes korrupt rendszerével az utóbbiak is torkig voltak már. Egy igazi „rendszerváltó erő”, még ha balról jön is, tudott volna szimpátiát generálni maga számára.
De hát a szélsőségek attól szélsőségek, hogy szélsőségekben gondolkodnak, viselkednek. Így válhatott a görögök sajátbejáratú tragédiájává, hogy a válság közepén olyan vezetést emeltek kormányra, amelyik hosszú időn át csak a tagadásig és a körkörösen mindenki támadásáig jutott el, és amelyik saját ideái és indulatai közé zárva, a realitásokról alig véve tudomást vitt a falnak mindent és mindenkit. A görögök számára mindehhez képest érthető módon csak másodlagos, ha - mivel ezeket a közös valuta részeseként tették – vele az euró életét és menedzsmentjét is alaposan megkeserítették. Beleértve a szószerinti inzultusokat is, legyen bár szó Varufakisz pénzügyminiszterként tett obszcén ujj-felmutatásáról, a bizottsági és IMF-delegációk athéni szállodába zárásáról, (úgy, hogy közben nyilvánosságra hozták telefonszámukat és elérhetőségüket!), vagy éppen a német pénzügyminiszter fotójának athéni kiplakátolásáról (azzal a felirattal, hogy „öt éven át szívta a vérünket”).
Nem is volt sok barátjuk az asztal körül a vasárnapról hétfőre virradó éjszaka lezajlott újabb „görög” csúcstalálkozón.
A görög okokról
A kép teljességéhez tartozik, hogy a Ciprász-kormány valószínűleg nem tudott másmilyen lenni: a megelőző évek és évtizedek görögországi alakulása termelte ki őket, és nyilván nem véletlenül erre a retorikára akadt relatíve a legtöbb vevő az országban. Ami egy alapvetően romantikus-forradalmi lelkületű tagadása az addigi politikai elitnek, intézményeknek, és sok szempontból valahol a kapitalizmusnak is.
A realitások figyelmen kívül hagyása azonban még így is sokak számára kezdettől fogva nehezen érthető volt. Józanul gondolkodó ember nehezen tudta elképzelni, mire számítanak, ha egy olyan országban, ahol nincs számottevő ipar, nyersanyag, energia, szóval nagy volumenű eladható termék, ahol 180 százalékos az állam eladósodottsága, ahol nem számíthatnak ekkora nagyságrendben más külső hitelforrásra (Putyinnak sincs ennyi pénze..), viszont ahol az ország bankjainak a likviditása az Európai Központi Bank ellátásától függ, ott milyen alapon ígérhetnek olyat, hogy majd felmondanak minden addigi hitel-megállapodást?
Ígér, nem teljesít, provokál, követel, vádol, kigúnyol, támad, majd megint ígér. Ilyen tánclépésekből állt a Sziriza-kormány fél éve az Athén és a hitelezők közötti tárgyalások idején. Pedig a másik oldalon is végső soron emberek ültek. Vajon tényleges azt hitték Athénben, hogy ezek a cikk-cakkok a partnerek számára a végtelenségig elfogadhatóak lesznek?
Sokan vélik, hogy jó ideig elsősorban Varufakisz azon a meggyőződése húzódott emögött, hogy úgysem engedik bedőlni őket, mert egy görög csőd hasonló dominókat dönthet az euró többi gyenge lábon álló tagországában, és mert az euró veszélyeztetése a gazdag északi országoknak – így Németországnak – sem érdeke. Ha valóban így volt, az hatalmas hazárdírozás volt, különösen, hogy azzal a felelőtlenséggel párosult, hogy közben végkép kivéreztették a belső nemzeti tartalékokat. Önkormányzatoktól, egészségügyi alapoktól vontak el pénzt, hogy – akkor még - fizetni tudják az esedékes tartozásokat, addig is, amíg az „intézményi” oldal beadja a derekát. Amivel igazából maguk alatt vágták a fát, hiszen így a nagy leszámolást hozó euró-csúcs idején már régen nem a külső tartozások törlesztése, hanem a görög bankok második heti zárva tartása, és vele a görög lakosság pénzellátása volt Ciprász számára a tét.
De Sziriza-kormány legnagyobb vétke talán még csak nem is ez volt. Hanem az, hogy elhitette a görög néppel, hogy a görög-válság alapvető oka az EU és a nemzetközi intézmények megszorító politikájában, nem pedig a görög államvezetés évtizedeken át követett kormányzásában van. Amivel a tartós megújuláshoz elengedhetetlen szembenézés és belső öntisztulás útjáról térített le.
Mellesleg jó pár indulatos (nem görög) cikk és szakvélemény a tanú arra, hogy a ciprászi érvelés sokakat megtévesztett az országon kívül is. Pedig a tények annyira makacs dolgok! Az elmúlt hetekben sokan leírták már, közülük inkább csak vázlatosan emlékeztetünk olyan adottságokra, mint hogy a görög államadósság már 2009-ben – tehát bármilyen külső mentőcsomag előtt – a GDP 127 százalékán állt, miközben a költségvetési hiány (EU-rekordot jelentő módon) a 15 százalékot is meghaladta. A folyó fizetési mérleghiány 2008-ban 16,5 százalék volt. Belső állapotai – a sok állami beavatkozás, a korrupció, a túlzott arányú (és politikai alapon foglalkoztatott) állami tisztviselői kar, a termelékenységet messze meghaladó bérezés stb. – a Világbank 2008-as listáján Görögországot a világ 181 országa közül a 108. helyre tette az „előnyös üzleti lehetőségek” szempontjából (adatok: Darvas Zsolt, Bruegel Institution).
Szóval, amikor 2010-ben Athén segítségért fordult az eurózónához, akkor nem korábban rákényszerített hitelek törlesztése miatt volt bajban. Hanem a saját múltja miatt. Az egymást váltó politikai klánok addigi gazdaságpolitikája, életvitele, túlköltekezése miatt. (Beleértve a 13.-14. havi nyugdíjat, ami sok esetben Európában példátlan módon 100 százalékos nyugdíjat jelentett, miközben a nyugdíjkorhatár évekkel korábbi volt, mint az európai átlag. Vagy ugyancsak ideértve a 2004-es Olimpiát. Amiről kezdetben ugyan azt állították, hogy „nyereséggel” zárult, de aztán hamar kiszivárogtak azok az adatok, amik már a valamivel több, mint 2 milliárd eurós bevétellel szemben közel 10 milliárdos kiadásról tanúskodtak. Nem meglepő módon, ha arra is emlékszünk, hogy a játékok előtt két évvel még annyira állt minden beruházás, hogy majdnem elvették Athéntól a rendezés jogát. Aztán két évvel később mégis elkészült és jókora luxusban ragyogott minden. Hogy milyen plusz pénzekért cserébe, azt csak az érintettek tudják.) Ez is nyilván a hitelek mennyiségét növelte.
Ma sokan emlegetik – az Európai Parlamentben is, még német képviselők is – az 1953-as londoni konferenciát, ahol első világháborús német tartozásokat engedtek el. Ugyan miért tagadja meg ezt a lehetőséget Németország és a Nyugat ugyanezt most a görögöktől? – teszik fel a kérdést. De vajon valóban közös nevezőre hozható egy háborúban – meglehet, saját hibájából – lerombolt országgal szembeni gesztus, meg az, ha valaki évtizedeken át egyszerűen jobban élt, mint amit megengedhetett volna magának és emiatt csúnyán eladósodott?
Ma népszerű az az érvelés is, hogy a 2010-es első görög támogatási program igazából a tagállami bankok megmentését szolgálta csak. Eszerint az egész nem volt egyéb, mint gazdag bankárok összeesküvése és a görög nép belehajtása egy tartozás-spirálba. Ez az érvelés megfeledkezik arról, hogy az a csomag, még ha valóban kizárólag a külső adósságok törlesztését szolgálta volna is – ami így ebben a formában nem igaz -, egyúttal tehát át is vállalta az addigi görög költségvetést nyomó törlesztési terheket, és a kormány elvben szabadabb módon fordulhatott (volna…) a gazdaság átalakítása felé.
A gazdag bankárok amúgy igen valószínűen valóban lobbiztak, nyilván mindenki igyekezett futni a pénze után. De itt is érdemes egy pillanatra megállani, és emlékezni, hogy e bankárok sem mind „külföldi gyarmatosítók” voltak, hanem harmaduk maga is görög: tönkretételük egy sor fontos görögországi bank ellehetetlenülését vonta volna maga után.
Ami pedig a külföldieket illeti: miért kellett volna a német, a francia, az olasz, és a többi - bankokkal Görögországban jelenlévő - kormánynak beletörődnie, hogy esetenként a hazai gazdasági életükben fontos szereplőnek számító bankjuk csődbe jusson, pusztán mert a görög kormány csődbe vitte a saját költségvetését? Különösen, hogy 2008-2009-es „buborék-válság” után vagyunk,! Amikor az EU-kormány és intézmények legnagyobb fejfájása az volt, hogy a gazdaság fő pénzügyi ellátója, a bankrendszer akkor még mindig mindenütt passzív ült a pénzén, és alig finanszírozták a gazdaságot. Az egész azt megelőző uniós program – köztük a 2009-es, közel 200 milliárd eurós gazdaságélénkítő tőkeinjekció bevetése – éppen a banki források kimozdítását is célozták. Mi sem hiányzott volna jobban, mint eközben egy újabb banki csődökkel szétzilálni az éppen csak hogy épülő új bizalmat!
Elviekben persze megtehették volna, hogy minden kormány megváltja a saját bankját a görögországi veszteségektől. De ez állami támogatás lett volna, emellett akkor meg az adott nemzeti büdzsét terhelték volna meg alkalmasint sok milliárdos kiadással valami olyasmiért, amiért végső soron más tehetett.
De egyébként is, aki ott volt 2010-ben, az tudja, hogy az akkori mentőcsomagot – ami tehát a már említett módon alapvetően improvizáció volt, hiszen nem léteztek még eurózóna-szintű mentőalapok – nagyon is akarta mindenki. Kezdve mindjárt a görög kormánnyal, de sok más tagország is (az eurót és saját gazdasági helyzetét féltve) erőteljesen támogatta.
Mi a tanulság?
A Ciprász-kormánnyal végül a július 12-13-i euró-csúcson tagadhatatlanul eléggé elbántak. Ez még akkor is igaz, ha csak kevés tud megvalósulni abból, amit akkor lenyomtok a görög kormányfő torkán. De most nem ez a lényeg, hanem magának az elbánásnak a ténye. Ez igaz. Az a leegyszerűsítés nem igaz, amelyik egyetlen felelőst akar mindezek mögé rakni, legyen bár szó „Brüsszelről”, az IMF-ről, vagy éppen Németországról.
Valójában a felelősségen láthatóan többen is osztoznak. Kezdve kétségtelenül a görög államnak az EU-taggá válás óta folytatott előéletével. Folytatva Ciprászék öt hónapos, mindenkit elidegenítő politikájával. Eljutva végül ahhoz a megkerülhetetlen adottsághoz, hogy a válság utóhatása a többi partnerországot sem kerülte el. Amely kapcsán talán nem árt emlékezni arra, hogy volt időszak, amikor Ciprászék szinte mindenkit sikeresen maguk ellen fordítottak: az északi hitelezőket az addigi megállapodás felrúgásának a szándékával, a déli (és egyes keleti, ld. balti) sorstársakat azzal, hogy ki akart bújni olyan intézkedések alól, amiket ezek fegyelmezetten végrehajtottak, egyes keleti tagországokat pedig a számukra némely esetben még mindig távolinak számító görög életszínvonallal. Ahogy a szlovák pénzügyminiszter fogalmazott: az átlagos szlovák nyugdíj a fele a görögének. Mi alapon várják, hogy a szlovák adófizetők nyújtsanak támogatást?
Ami pedig a tanulságot illeti: az euró szempontjából a legfontosabb talán annak egyértelmű bebizonyosodása, hogy a közös valutát működtető jelenlegi rendszer láthatóan nem visel el tartósan ekkora kilengéseket a résztvevő ország(ok) részéről. Vagy az összetartásra és kohézióra ösztönző körülményeket kell erősíteni, vagy bele kell törődni, hogy a széthúzó hatások végzetesen megtörhetik a közös pénz mögé – közös állam híján – rakott együttműködési kohéziót. Annak minden következményével együtt.
