Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

A lengyel jogállamisági helyzetről folyó brüsszeli vita csak felerészt szól a tényleges lengyelországi állapotokról. Igazi tétje, hogy mennyiben lehet (lehessen-e? mikor, mi alapján, hogyan?) egy tagállam belpolitikai (pláne alkotmányozással összefüggő!) döntéseit kívülről, uniós szintű mechanizmusokon keresztül befolyásolni, korlátozni, netán módosítani?

poland-eu.jpg

A hétvége sajtószenzációja az a széltében tárgyalt lehetőség volt, hogy az Európai Bizottság napokon belül megindíthatja a 7. cikk szerint eljárást Lengyelország ellen a jogállamiság „tartós és rendszerszerű” megsértése miatt. Az egymást követő értékelések és reagálások igyekezték számba venni mind a lengyelekre, mind az EU belső kohéziójára várható hatását a fejleménynek. De csak viszonylag ritkán merült fel az a szempont, hogy a lengyel Alkotmánybíróság működési rendje és összetétele körüli két éves huzakodás igazi tétje már régen nem (csak) az, hogy pontosan milyen szabályok alapján létezzen és funkcionáljon a lengyel taláros testület. Az eset egyfajta szakítópróbájává vált annak a dilemmának, hogy EU-keretek között meddig és milyen formában lehet (kell?) elmenni vélt/valós tagállami „jogállamisági problémák” kapcsán.

Az el nem ismert mechanizmus

A helyzet mögött egy sajátos paradoxon áll. Amikor 2014 tavaszán az – akkor még – Barroso-bizottság előállt egy „jogállamisági mechanizmus” bevezetésének az ötletével (eredetileg valamennyi EU-intézmény bevonásával gondolták formalizálni), akkor az egyik érv – alig kertelt utalással a megelőző évek EU-magyar vitáira – az volt, hogy kellenek egy-egy tagállam megregulázásakor bizonyos megelőző és köztes lépcsőfokok, mielőtt a dolgok a nukleáris opciónak tekintett 7. cikk alkalmazásáig eszkalálódnának. (Ez az a sokat emlegetett eljárás, aminek a végén, ha fennmarad a tagállamok többségénél az elmarasztaló álláspont, akár szankciók bevetése is felmerülhet.)

Valójában a nevezetesebb „magyar-ügyek” idején – média törvény, jegybank-törvény, alkotmánymódosítás(ok), bírák nyugdíjazása stb. – az aktuális disputák mindig olyan megragadható jogi-technikai problémákban konkretizálódtak, amelyek kapcsán a Bizottság be tudott azonosítani szerinte fennálló eltérést a létező uniós joganyagtól, és ennek megfelelő eljárást tudott indítani (az esetek többségében amúgy megegyezést hozva végül Brüsszel és Budapest között). Azaz, a „magyar-ügyek” idején nem létezett még bizottsági jogállamisági mechanizmus, ám a bizottsági vizsgálat és konzultáció az érintett kormánnyal végül minden esetben kezelhetővé tette az adott problémákat.

Mire Lengyelországban bekövetkeztek azok a belső változások, amelyek – honi intézkedésekben ugyanúgy, mint egyes uniós politikákhoz való viszonyulásban – kétségeket vetettek fel EU-intézményi oldalon, már létezett ilyen mechanizmus, jóllehet, nem teljesen abban a formában, ahogy megalkotói (Barrosóék idején) megálmodták. A dolgot nem sikerült általános érvényűvé tenni - nem is nagyon lehetett volna ilyenné formálni szerződésmódosítás nélkül -, hanem megmaradt kizárólag bizottsági „jogállamisági mechanizmusnak”. Amit egy parlamenti többség nagyon szeretett volna általános európai eszközzé formálni, a tanács és a tagországok többsége azonban idegenkedett tőle, és az adott formájában nem is vállalt vele (intézményes) közösséget.

De arra mindenesetre látszólag jó volt (jónak tűnt...), hogy az újabb problémásnak érzett (ezúttal lengyel) esetben ki lehessen próbálni, milyen is, amikor a 7. cikket megelőző lépéseket egy ilyen mechanizmus különböző szakaszi testesítenek meg.

Ironikus módon az egyik következménye mindennek az lett, hogy a mechanizmus jelenléte nem, hogy segítette volna az adott (valós, vagy vélt) problémákat zökkenőmentesen kezelni, hanem éppen, hogy erőteljes politikai konfliktust eszkalált (Brüsszel és Varsó között). Végeredményben még addig sem sikerült rendezetten eljutni, mint évekkel korábban a magyarokkal, (hogy ugyanis beazonosítsanak néhány konkrétan megragadható tényezőt és meginduljon az ezek tisztázását-rendezését célzó hagyományos eljárás).

Más szóval: ami jogállamisági mechanizmus nélkül a magyarokkal még ment, az – elvben éppen, hogy a még olajozottabb ügykezelést célzó – mechanizmus mellett a lengyelekkel már nem. Sőt, a dolog csak egyre vitriolosabb szembenállásba csúszott, és további sorsát illetően inkább zsákutcába jutott általa minden. Ez még akkor is figyelemre méltó, ha persze minden ilyen esetben be kell kalkulálni az adott kormányok konkrét hozzáállását is általában a közösségi ügyekhez, szabályokhoz és mechanizmusokhoz, (intézményekhez, személyekhez..).

Most mindenesetre az a tényállás, hogy az aktuális EU-lengyel játszma kimenetelétől függően az egész mechanizmus lehet, hogy végkép ellehetetlenül, de elvben talán még az is lehet, hogy éppen általa kezdhet majd karmokat növeszteni.

A jelen patthelyzet oka valahol eminensen kommunikációs gyökerű, ami mögött azonban már adott szerepek értelmezésében fennálló véleménykülönbség is meghúzódhat. Kommunikációs gyökerű, amennyiben a Bizottság ma sem – Lengyelország kapcsán sem - csinál mást, mint amit annak idején a „magyar-ügyek” kezelésekor tett. Először észlel, aztán rákérdez, utána megvizsgál, végül véleményt alkot, majd ajánlást tesz. Ez pontosan ugyanilyen lépésekben történt mondjuk a magyar média-törvény, vagy az alkotmánymódosítás esetében is. Csak akkor még - nem létezvén jogállamisági mechanizmus – nem adtak külön látványos, médiában és politikai vitákban hangsúlyosan felkapható neveket ezeknek az egyes szakaszoknak. A bizottság egyszerűen tette a dolgát: tájékozódott, kérdezett, véleményezett és javasolt, illetve ha ezt követően is fennmaradtak a differenciák, akkor kötelezettségszegési eljárást indított. Minden ment a szerződés szerint.  

A lengyelek azon akadtak fenn, hogy mindezek - a lényegében belső bizottsági munkafázisok – kifelé hirtelen úgy lett kommunikálva, mint önmagában is már egy-egy európai uniós eljárási szakaszok: jogállamisági tájékozódásról, jogállamisági véleményalkotásról, jogállamisági ajánlásról beszélnek, amiket elvben a politikai és média-tér ennek megfelelő súllyal és felhangokkal forgat tovább. Varsóban itt, és ennek kapcsán kezdődött a lázadás, állandóan megismételve azt az alapállást, hogy a szerződés nem ismer semmiféle jogállamisági véleményt, vagy ajánlást, hát jog szerint nem is kell tudomást vennie róla.

Valójában mindkét fél tudhatta/tudhatja, hogy csúsztat. A Bizottság akkor, amikor egy, a szerződéstől való vélelmezett eljárást megelőző fázist ilyen látványosan kidekorál. A lengyel kormány akkor, amikor e miatt a külsőség miatt a testület azon jogát is látszólag elvitatja, hogy számon kérje az általa netán azonosítottnak vélt eltéréseket az alapszerződés konkrét kitételeitől.

Bárki is kezdte és bárki is a hibás, a végeredmény, hogy egyfajta süketek párbeszéde alakult ki az adott helyzetben: a Bizottság sorban megjárta mindazokat a szakaszokat, mint a „magyar-ügyeknél”, azaz látszólag egy eljárást kezdett előkészíteni, de ezúttal a kifogásolt fél jobbára – azon az alapon, hogy az ezekre ragasztott címke nem legitimált – nem, vagy csak felszínesen vett az egészről tudomást.

A Bizottság pedig hirtelen saját korábbi forgatókönyvének lett a túsza. Ez utóbbi szerint, amennyiben az egyes szakaszok nem vezetnek kielégítő eredményre, úgy végső soron (mégiscsak) meg kell kezdenie az éppen a mechanizmus által kiváltani, távolabb tolni kívánt „nukleáris opciót” (7. cikk). És hirtelen rádöbbent, hogy csapdába esett: ha ezt elindítja, úgy azzal - a dolgok jelen állása, tehát a szükséges mértékű (négyötödös) tagállami támogatás híján - az eljárás egészének a hitelét járatja le. Csakhogy ugyanez a következmény akkor is, ha nem lép következetesen tovább – ez történt eddig -, hanem kerülő manőverekkel próbálja az időt kitölteni addig, amíg vagy a lengyel kormány válik együttműködőbbé (és akkor nem kell tovább lépni), vagy pedig a tagállamok fogadókészsége nő meg hirtelen a „nukleáris opció” felkarolására.

A testület voltaképpen már tavaly decemberre beleszaladt ebbe a dilemmába, de utána még hónapokon át bírta kreatív ötletekkel, hogy miért nem határoz egyelőre az eredeti jogállamisági mechanizmusban előre jelzett újabb szakasz megkezdéséről. Ennek egyik – igazából döntőnek szánt – eleme volt az, ahogy a Bizottság formálisan arra kérte a soros EU-elnökséget, hogy tagországi (tanácsi) körben vitassák meg a lengyel-ügyben kialakult helyzetet. Ezt a máltaiak, ha vonakodva is, de végül májusban megtették, (aztán ősszel elővették az észtek is). Persze, a dolog a végén senkinek nem tetszett. A lengyeleket megszorongatni akaróknak azért, mert nem formális napirendi pontként került rá sor, hanem csak az informális „egyebek” között. A belügyekbe való beleszólást elvből elvetőknek viszont azért, mert a vitára egyáltalán sor került.)

Az egészből két dolog derült ki: többen szóltak hozzá, mint azt akár a máltaik (vagy a lengyelek) gondolták, akár a Bizottság remélte, (huszonhárman). Ezen belül – megintcsak – nagyobb volt a bizottsági megközelítéssel egyetértők tábora, mint azt előre sejtették (tizenhét ország), de azért messze nem is voltak annyian (és főként: nem annyira támadóak), hogy erre egy életképes 7. cikk-eljárást lehetne alapozni. Azaz – végeredményben – minden maradt a régiben.

Azt mondtuk, mindezek mögött első vonalban kommunikációs probléma húzódik: azzal, hogy a Bizottság felcímkézte saját napi munkáját, és a formális eljárásig – ha kialakul ilyen – vezető utat is már politikai töltettel látta el, egy olyan akusztikai térbe helyezte az egészet, amiben a fogadási/együttműködési készség a másik fél részéről hirtelen radikálisan lecsökkent. Ezzel viszont maga a folyamat egésze sérült meg súlyosan.

 

Milyen mélységig? 

De adott a történetnek egy második – mélyebb – vonala is: az egész megközelítés oka/miértje. A Bizottság a lengyel-ügy kezelése közben (által?) olyan szerepkörbe (szerep-tudatba?) manőverezte magát, amiben politikai alapon vehet (vehetne szerinte) górcső alá tagállami (bel)politikai történéseket. (A konkrét lengyel ügyben ehhez az a logikai levezetés, hogy az igazságügyi rendszer függetlenségének szavatolása nélkül a jogállamisági semlegesség és stabilitás sem szavatolt. Ennek híján viszont a befektetői és üzletkötői készség – azaz voltaképpen az egységes belsőpiaci rend – sem tud zavartalanul létezni, illetve kétségessé válhat a közösségi pénzek jogtiszta helyi felhasználásának a feltétlen szavatolása. Mindkettő közösségi érintettség, nem is csekély hát az alapszerződés őreként tehát kötelessége a testületnek, hogy közbenjárjon.

Akik támogatják a mindezek alapján álló bizottsági fellépést Varsó ellen, sok esetben már jó ideje a 7. cikknél szeretnék látni a folyamatot (jellemzően az EP zöld és balliberális pártcsaládjai ide tartoznak, de nem csak ők, például a néppárton belül is akadnak ezzel egyetértők). Akik elutasítják – élén természetesen Varsóval, de Budapest is ide tartozik -, azok már eleve a politikai alapon történő beavatkozás legitimitását vitatják.

Mindez azért érdekes, mert ezen a ponton már az egész átvezet egy másik problémakörbe. Mert az csak az egyik dolog, vajon a Bizottság bölcsen tette-e, amikor megkreálta a jogállamisági mechanizmust, majd azt a tanácsi támogatás híján is megtartotta és saját eszközrendszerében szolgálatba állította? Az is részkérdés, mindezt vajon jól kommunikálta-e a partnerek és a közvélemény felé? De még az is, hogy mindezek alapján helyes volt-e az új eszközt kipróbálni az új lengyel kormányon?

A lényeg mindezektől függetlenül az, hogy vajon tényleg lehet-e – kell, hogy legyen-e – teendője bármilyen uniós intézménynek olyan tagállami belső intézkedésnél, amelyik az alkotmányozást, vagy például az alkotmánybíróság státuszát érinti? És ha igen: mi lehet a pontos hivatkozási alap, és főként: mi a tételes pontos mérce? 

A válasz látszólag adott: a 7 cikk a tagországok egyhangú döntése nyomán van benne az unió alapszerződésében, tehát a dolognak van jogi alapja, és mellesleg nem is csupán a sokaknak gyanús emlékeket idéző alkotmányos szerződés próbálkozásai óta, hanem kezdeményekben már a húsz éve elfogadott amszterdami, majd konkrétabban a 2000-ben megreformál nizzai szerződésben is. Emlékezetes, hogy eredetileg azért kezdődött a gondolkodás az alapszerződés ilyen értelmű kiegészítéséről, mert akkor már látszott, hogy hamarosan korábbi pártállami-tervgazdasági rendszerekből éppen kilábalt új kelet-európai demokráciák is előbb-utóbb csatlakozni fognak a klubhoz, és biztosak sokan biztosak akartak lenni abban, hogy ha – netán – az utóbbiaknál valamiféle „visszarendeződés” menne végbe, a közös piacot létrehozó alapelvek védelmében akkor is legyenek jogi fogódzók.

A szándék még talán érthető – de a dolog konkrét megfoghatósága kezdettől fogva ingoványos pályának számít. Kiderült ez már a magyar alkotmánymódosítás idején is, majd pedig most a lengyel-ügy kapcsán. Hogy ugyanis sok esetben olyan elvi szürke zónáról van szó, amelyre nem vonatkozik, nem is nagyon vonatkozhat tételes, jogszabályban kodifikált elvárás a tagállamok felé. Léteznek viszont olyan alapvetésnek tekintett elvi elvárások – az alapszerződés preambulumában - általában az EU-tagokkal szemben, amelyek betartatása (és itt szokott a fentebb említett példaként jönni az igazságszolgáltatás függetlenségének kérdése) egyes vélemények szerint ugyanúgy közösségi közérdek, mint mondjuk a makrogazdasági mutatók számonkérése. Az utóbbiak torzulása egyebek között a közös pénz fenntarthatóságát veszélyezteti. Az előbbi esetében e vélemény szerint a súlyosabb eltérés (a már említett közösségi pénzfelhasználási és esetleg belső piaci kockázatok mellett) az egész közös EU-projekt azonos logikán tartását terhelheti túl.

És hát ez az, ami láthatóan nincs kellő módon mindmáig tisztázva. Hogy mi is történjen (történhet) ezzel a szürke zónával. A fentiek közül melyik értelmezés az igaz? És milyen teendők, ki számára milyen kompetenciák következnek ebből? A lengyel-ügy így, hogy dolog beleszaladt Varsó obstrukciós hozzáállásába, voltaképpen a mindezekkel kapcsolatos deficitet teszi láthatóbbá.

A 7. cikk persze egy hosszú folyamat, és az se biztos, hogy adott lesz az elegendő tanácsi egyetértés ahhoz, hogy ott befogadják a bizottsági észrevételt. Jó az esély arra, hogy nem, és akkor még inkább homloktérbe kerül majd az iménti, konkrét lengyel problémánál messzebb vezető kérdés a közösségi szintű problémafelvetés illetékességéről. Aztán, hogy kiút is adódik-e az egészből, az még csak eztán válik megválaszolandó kérdéssé.

 

Brüsszel, 2017. december 15.

..................................................

 

ANNEX 1. (az eljárásról)

(részben a bruxinfo.hu korábbi elemzései alapján)

 

A mostani számtalan nyilatkozat, no meg a nem kizárható „lengyel-fejlemények” fényében talán nem haszontalan felidézni az eljárás részletes menetét. Eszerint (7. cikk):


A folyamatot „a tagállamok egyharmada, az Európai Parlament vagy az Európai Bizottság indokolással ellátott javaslata alapján” lehet megindítani. Ezt követően:

(1) A Tanács…tagjainak négyötödös többségével és az Európai Parlament egyetértésének elnyerését követően megállapíthatja, hogy fennáll az egyértelmű veszélye annak, hogy egy tagállam súlyosan megsérti a 2. cikkben említett értékeket. (2. cikk: ld. alább az Annex-ként közölt kiegészítést.) Mielőtt ilyen megállapítást tenne, a Tanács meghallgatja a kérdéses tagállamot, és ugyanezen eljárásnak megfelelően ajánlásokat tehet neki. A Tanács rendszeresen ellenőrzi, hogy azok az okok, amelyek alapján ilyen megállapítást tett, továbbra is fennállnak-e.

(2) A tagállamok egyharmada vagy az Európai Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlament egyetértésének elnyerését követően az Európai Tanács, miután a kérdéses tagállamot felkérte észrevételei benyújtására, egyhangúlag megállapíthatja, hogy a tagállam súlyosan és tartósan megsérti a 2. cikkben említett értékeket.

(3) A Tanács, amennyiben a (2) bekezdés szerinti megállapításra jutott, minősített többséggel úgy határozhat, hogy a kérdéses tagállamnak az e szerződés alkalmazásából származó egyes jogait felfüggeszti, beleértve az e tagállam kormányának képviselőjét a Tanácsban megillető szavazati jogokat. Ebben az esetben a Tanács figyelembe veszi az ilyen felfüggesztésnek a természetes és jogi személyek jogait és kötelezettségeit érintő lehetséges következményeit. A kérdéses tagállam a Szerződések szerinti kötelezettségei minden esetben továbbra is kötik ezt az államot.

(4) A Tanács a későbbiekben minősített többséggel úgy határozhat, hogy a (3) bekezdés alapján hozott intézkedéseket megváltoztatja vagy visszavonja, amennyiben az elrendelésükhöz vezető körülményekben változás következett be.

(5) Az e cikk tekintetében az Európai Parlamentre, az Európai Tanácsra és a Tanácsra alkalmazandó szavazási szabályokat az Európai Unió működéséről szóló szerződés 354. cikke
állapítja meg.

Az említett 354. cikk egyebek között kijelenti:

„…az Európai Tanácsnak vagy a Tanácsnak az érintett tagállamot képviselőtagja nem vesz részt a szavazásban, és az érintett tagállamot nem lehet figyelembe venni a tagállamok egyharmadának, illetve négyötödének az említett cikk (1), illetve (2) bekezdése szerinti kiszámításakor. A személyesen jelen levő vagy képviselt tagok tartózkodása nem akadálya az említett cikk (2) bekezdése szerinti határozatok elfogadásának.” (A teljes 354. cikket ld. Annex-nél)

Ingoványos terület: az eljárás lehetséges alapja

Az tehát viszonylag jól behatárolt, hogy ki, mikor, hogyan indíthat el ilyen eljárást, és az milyen szabályok szerint folyik le. Továbbra is csak részben meghatározott, részben pedig értelmezési kérdésnek tekinthető viszont, hogy melyek lehetnek a mindehhez indoklásul, hivatkozásul szolgáló alapok. (Csupán viszonyításként utalunk arra, hogy a kötelezettségszegési eljárásoknál annyival egyszerűbb a helyzet, hogy ott rögtön kéznél van a vélelmezetten megsértett konkrét európai uniós jogszabály. Ez persze nem feltétlen teremt minden esetben automatikusan tiszta helyzetet, lévén, hogy sok esetben éppen a jogszabály nem kellően egyértelmű volta teszi lehetővé annak különféle értelmezését. De ez már egy másik problémakör.)

Ami a 7. cikket illeti, viszonylag egyszerű a helyzet, ha és amikor (ilyenre még nem akadt példa) valamely tagállam úgy változtat jogrendjén, hogy az már tartalmánál fogva nem csupán az alapszerződés vonatkozó jogszabályait sérti, de egyúttal brutálisan ellentmond az Unió értékeinek és elveinek is. Ugyancsak tiszta helyzetet teremtene az, ha valamely ország az ellene indított kötelezettségszegési eljárás legvégén – tehát az immár az Európai Bíróság által hozott döntés után – sem volna hajlandó korrekcióra, és kitartana a megállapított szerződésszegés mellett. Ilyenre sem volt még példa, (csupán évekkel ezelőtt egyetlen hamar feladott kísérlet Görögország részéről, aminek azonban nem lett folytatása.)

Ténykérdés, hogy a viszonyításul szolgáló szövegrészek – mint az EU alapszerződés preambuluma, vagy a már említett 2. cikk – általánosabb elveket, kereteket fogalmaznak meg (mint szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság stb.). Ezek – jogszabályokhoz hasonló – kibontására eredetileg nem kerül sor. Ezzel viszont az egész helyenként híján maradt a pontos „mérhetőség” és összevethetőség lehetőségének.

Valahol ezen próbált segíteni már a Nizzai Szerződés idején az alapvető jogok európai chartája, amit a fentebb már említett módon, nem véletlenül éppen a csatlakozási tárgyalások megkezdése idején kezdtek kidolgozni. A több hónapos vita után megszületett anyag hét fejezeten keresztül 53 cikkben rögzíti a közösen vallott értékek együttesének tekinthető – tehát számon is kérhető – tételeket. A Charta kötelező erejű jogi dokumentummá emelésének politikai támogatottsága Nizzában még nem volt meg, az utóbb elvetélt Alkotmányos Szerződésben azonban már az akkor elképzelt négy törzsfejezet egyike lett volna. Végül a Lisszaboni Szerződésben kapott helyett. (Igaz, azon az áron, hogy egyes részeit nem minden ország fogadta el magára nézve kötelezőnek, így éppen Lengyelország és Nagy-Britannia is kimaradást kért egyes bekezdések hatálya alól).

A Charta 53. cikke már sokkal jobban kibontja az őket összefoglaló tágabb kategóriákat, de persze még mindig nem részletekbe menők az értelmezései az egyes témaköröknek (például a sajtószabadság biztosítása mikéntjének). Azaz, továbbra sincs szó – amúgy érthető módon - jogszabályszerű rögzítésről.


Mi legyen az alkotmány(okk)al?

Még ha a fentieket következetesen végig visszük is, egy ponton akkor is óhatatlanul eljutunk a problémakör magvához: az alkotmányozás kérdéséhez. Minimum két kérdés is adódik. Az egyik, hogy mi legyen a nemzeti alkotmányokkal (azok tartalmával)? A másik, hogy a mai körülmények között elvárható-e egy tagállamtól, hogy a nemzeti alkotmányozás folyamatát a közösségi intézményekkel való konzultáció előzze meg?

Ami a nemzeti alkotmányokat illeti, ezek tételes tartalmára eddig nem terjedt ki a „közösségi harmonizáció” és „monitorozás” igénye, vagy szándéka. A kérdést firtatva maguk európai bizottsági illetékesek is óvatosan úgy fogalmaznak, hogy ha valamely tagállamban az alapszerződéstől eltérő intézkedést előrevetítő kitételek vannak a nemzeti alkotmányban, a Bizottság igazából csak azután illetékes kifogással élni, ha az adott országban a kérdéses alkotmányos alapon meg is alkotnak olyan törvényeket, amelyekről tételesen kimutatható, hogy ellentétesek az EU-alapszerződés vonatkozó előírásaival.

Hasonlóképpen, tagállami oldalon sokan azzal érvelnek, hogy a Lisszaboni Szerződés 4. pontja értelmében az alkotmányozás a tagállami szuverenitás elidegeníthetetlen része. („Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőséget, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének” – fogalmaz egyebek között a kérdéses cikk. Részletesebben ld. Annex 2.-nél.)

Mások viszont arra is emlékeztetnek, hogy ez sem értelmezhető parttalanul. Ha mondjuk valamely tagállami alkotmány hirtelen kilátásba helyezné az állami tulajdon primátusát a magántulajdonnal szemben, úgy az adott szövegrészek akkor is uniós eljárást válthatnának ki, ha mindezeket nem öntötték még a végrehajtást szolgáló konkrét nemzeti jogszabályok formájába. Mindennek kapcsán mindenesetre bizottsági részről visszatérően arra is emlékeztetnek, hogy az Európai Bíróság többször is megfogalmazta azt, hogy a tagállamok alkotmánya nem lehet ellentétes az európai uniós alapszerződésben foglaltakkal (például nem állíthatja helyre a halálbüntetést).

Annyi bizonyos, hogy az alkotmányozás kérdése uniós szempontból és közösségi szinten ma alig szabályozott. Azzal arányosan viszont, ahogy a tagországok most már makrogazdasági – vagy például bel- és igazságügyi – területeken is egyre mélyebben egyeztetnek, harmonizálnak és összekapcsolják nemzeti folyamataikat, úgy kerül egyre szélesebb terület az egymás által megfigyelt zónába. A lengyel-ügy – bizottsági (és nota bene, európai parlamenti) megítélés szerint – már erre példa. Az érintettek ezt tagadják, és úgy tűnik, ők és szövetségeseik elegen vannak ahhoz, hogy a tényleges eljárást meghiúsítsák. De a kérdés feltevés az illetékességről alighanem aztán is a levegőben marad majd.


ANNEX 2. (a 7. mellett két további fontos cikk)

A Lisszaboni Szerződés 2. cikke:

Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a
jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők es a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.

A Lisszaboni Szerződés 4. cikk, első és második bekezdése

(1) Az 5. cikkel összhangban minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak az
Unióra, a tagállamoknál marad.

(2) Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőséget, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét. Így különösen a nemzeti biztonság az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad.

A Lisszaboni Szerződés 354. cikke

Az Európai Unióról szóló szerződésnek az egyes uniós tagsági jogok felfüggesztéséről szóló 7.cikke alkalmazásában az Európai Tanácsnak vagy a Tanácsnak az érintett tagállamot képviselőtagja nem vesz részt a szavazásban, és az érintett tagállamot nem lehet figyelembe venni a tagállamok egyharmadának, illetve négyötödének az említett cikk (1), illetve (2) bekezdése szerinti kiszámításakor. A személyesen jelen levő vagy képviselt tagok tartózkodása nem akadálya az említett cikk (2) bekezdése szerinti határozatok elfogadásának.
Az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkének (3) es (4) bekezdése szerinti határozatok elfogadásához szükséges minősített többséget az e szerződés 238. cikke (3) bekezdése b) pontjának megfelelően kell meghatározni.

Ha a szavazati jog felfüggesztéséről szóló, az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke (3) bekezdésének megfelelően elfogadott határozat elfogadósat követően a Tanács a Szerződések valamely rendelkezése alapján minősített többséggel jár el, a minősített többséget az e szerződés 238. cikke (3) bekezdése b) pontjának megfelelően kell meghatározni, illetve – ha a Tanács a Bizottságnak vagy az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének a javaslata alapján jár el – a minősített többséget az e szerződés 238. cikke (3) bekezdése a) pontjának megfelelően kell meghatározni.

Az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkének alkalmazásakor az Európai Parlament a leadott szavazatoknak az egyben a tagjai többséget is kitevő kétharmados többségével dönt.

Címkék: portfolioblogger Lengyelország 7. cikk

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr6613504633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

maxval bircaman bácsi szeredőci mélyelemző · http://bircahang.org 2017.12.16. 07:52:16

A lényeg: a hatalmasok képesek lesznek-e lenyomni a nép szavát.

Ezért kell a lengyeleket támogatnunk.