Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

A migrációs-ügyben született EU-csúcs döntésben nem az a legérdekesebb (az is), hogy miként próbál minimális közös alapot teremteni egymást kizáró törekvéseknek. Hanem az, hogy jó látlelete egy tanulási folyamatnak, amelyben a politika fokozatosan idomul-reagál a valóság változásaira.

screenshot_2018-06-30_22_39_08.png

Szinte pontosan három éve, ugyan itt, a migrációs válság lehetséges végkifejlettét latolgatva született az alábbi bekezdés:

„…az állandó migrációs nyomásra válaszul minimálisan a nemzetállami védekező reflex erősödik majd, aminek első jelei a határlezárásokban már megjelentek. Mivel a jelenséget állandóan humanitárius katasztrófák is kísérik, és mivel ez ellentétesnek tűnik az európai értékekkel, ezért az erődszerű bezárkózás jó ideig még így sem számít majd vonzó, vagy tartósan megőrzendő alternatívának… (ld. például az Európai Parlament szenvedélyes ellenállását minden korlátozással szemben). Amit azonban idővel felülírhat a politika választói bázisát jelentő közvéleménynek a tiltakozása és nyomában a politikai elit lecserélése - radikálisabb ellenállást kínáló kurzusokra. Az ennek következtében pedig idővel majd mégiscsak felálló erődítmény-politika ugyancsak előrelátható módon további súlyos válságokat vetít előre…”

Itt tartunk most. A „súlyos válságokat” is beleértve. Jól szemléltette ezt Donald Tusk meghívó levele a csúcsra, amiben arról írt, hogy a menekültkérdés megoldásán múlhat az európai liberális demokrácia jövője. Angel Merkel az egész uniós integrációs projektet veszélyeztető kérdésként utalt rá. Az Európai Parlament elnöke pedig a csúcson tartott sajtóértekezletén egyenesen „Karthágót” emlegette…

Amikor a fenti sorok születtek, a levezetés (van még tovább is), úgy tűnt, évekre, ha ugyan nem évtizedekre szóló folyamatot írt le. Valójában három év elég volt arra, hogy minimum a bekezdés végéig – na jó, nem teljesen, de az ott jelzett lehetséges opciók feltűnéséig – eljussunk. A politika egyfelől nehézkes, mert kiindulási pontja az aktuálpolitikai (társadalmi, szavazói) status quo, ami alaphelyzetben lassan mozdul. De szükséghelyzetben gyorsan is tanul. Ez folyik most.

Tulajdonképpen történhetett volna hamarabb is. Hiszen egy lehetséges minta – a magyar kerítés formájában – szintén közel három éve már megszületett. De az akkor kivételnek minősült. A mihez képest is? Bizonyos őszintén hitt és vallott alapvetésekhez képest, amely még a Berlini Fal leomlásának örült és megborzadt minden újabb kerítésállítás ötletétől. És amely egy sor hasonló premisszából indult ki, és építkezett. Nem utolsó sorban azért – és igazából itt a lényeg -, mert (akkor még) minimum Európa nyugati-északi felében a mögötte álló társadalmi közeg nagy többsége is azt pártolta, abban hitt.

Ilyen volt mindenekelőtt a második világháborús emlékképre válaszul az a történelmi reflex, hogy létében veszélyeztetett menedékkérőnek mindenképpen oltalmat kell biztosítani.

Ilyen volt az a korábbi megtapasztalás, hogy de hiszen váratlan és tragikus körülmények által kiváltott menekülthullámok voltak korábban is, aztán el is múltak gyorsan. (A legtömegesebb a nyugat-balkáni (polgár)háború nyomán megindult népvándorlás volt. De kerekedtek fel szép számmal menekültek a Kaukázuson túli térség helyi robbanásai után is). Ezek eredet-okai azonban idővel többnyire elmúltak, és a menekültek többsége általában visszatért hazájába, (a Daytoni-megállapodás egyik fontos elvárása volt a hazatérő menekültek visszafogadásának a szavatolása).

Ilyen volt továbbá az a nyugati jólléttel együtt erősödő – eredetileg tömeges – szemlélet, amelyben a humanitárius szempontoknak abszolút prioritása volt (van?).

Végül, főként inkább nyugati értelmiségi körökben, sokáig ilyen volt/maradt az a fajta történelmi lelkiismeret-furdalás, amit a korábbi gyarmatokkal (és általában a fejlődő világperifériával) szembeni hajdani politikák emléke miatt éreztek/éreznek (mellesleg joggal). A németeknél aztán erre még pluszban rájött a maguk világháborús bűntudata is…

Mindezekből a politika szintjén kinőtt egy sor, alapvetésnek tekintett kiindulópont. A kerítés – az erődítmény – nem megoldás. A menekült nem bűnöző, hanem éppen, hogy védelemre szorul, így szabadságában korlátozni sem szabad (a bezárás elvetése). Vagy éppen a genfi konvenció azon részének az elfogadása, hogy menedékjogot attól az országtól kérhet valaki, amelyet felkeresett, nem pedig csak úgy távolról, ezer kilométerrel arrébb, netán levélben…

A 2015-ös menekültválság-robbanás Európa nyugati térfelén ilyen közegben – ilyen formán gondolkodó politikai szeme láttára - következett be. Tegyük hozzá: jelentős részt a közvélemény is itt tartott. Amire jó példa volt az első szíriai menekült-vonatokat fogadó spontán tömeges üdvözlés a német pályaudvarokon. Igaz, voltak már vészjelzések korábban is: különösen a 2011-es „arab tavasz” óta mindenekelőtt a máltai és az olasz kormánynak nem voltak illúziói, miként megvívta a maga egyéni „migráns-csatáját” az akkori spanyol kormány is. De azért északabbra a meghatározó szemlélet a fenti volt.

Aztán 2015 végére, 2016 elejére bemasírozott a kontinensre egymillió ember – igaz, ehhez kellett az is, hogy Görögországban hosszú hónapokon át lényegében teljesen kilyukadt Európa déli határa -, amivel kezdetét is vette egy máig tartó tanulási folyamat.

Az első reflex mindenesetre valóban a jóléti humanizmus és segíteni-akarás volt. A német fogadtatást már említettük. De beszédes példa volt, ahogy az égei tengerparton vízbefúlt gyermek képe órákon belül Európa-szerte milliók honlapjára eljutott, a legteljesebb együttérzés jegyében. Voltak ugyan elemzések már akkor is, amelyek azt jövendölték – részint a bevándorolt tömeg nagyon is vegyes összetételét, helyenkénti agresszivitását, de főként, a várható utánpótlást látva -, hogy az első reflexek tartósan nem maradhatnak fenn. És hogy idővel igen valószínűen elkerülhetetlen lesz a külső határ lezárása, a belépés megtagadása, a szigorúbb szelekció. Idővel felvállalva az ebből fakadó konfliktusokat, incidenseket is, kiteljesítve az erődszemlélet felülkerekedését.

A politika azonban – elsősorban az említett nyugati-északi (európai) térfélen – még sokáig kerülte ezt. Részben azért is, mert tehát kezdetben saját választói bázisa sem feltétlen tolta erre. (A 4-5 évvel ezelőtti domináns tömeg-szemlélet jól lemérhető a mai Európai Parlamentnek a migrációs válságban visszatérően megfogalmazott – változatlanul humanitárius-centrikus, európai értékekre hivatkozó, meg- és beengedést szorgalmazó - többségi határozatain, amelyek sok esetben változatlanul a fenti elveket tükrözik. Igen, mert a mai EP honatyáit(-anyáit) négy éve, még a nagy migrációs hullám előtt választották, az akkor szemléleti túlsúlyt képviselve. Az akkor kiküldött emberek többségének a hozzáállása – lévén többnyire esetükben tényleg meggyőződéses hitvallásról is volt/van szó – mélyen gyökerezik, és ez meghatározza mai munkájukat/szavazásaikat is.)

A visegrádi országok azért lehettek kezdettől fogva ettől eltérő alapállásúak, mert náluk a fenti – elitszemléletet formáló, közvéleményt befolyásoló – szempontok többnyire nem voltak jellemzők. Náluk nem volt gyarmattartói bűntudat (a speciális német-verzióról nem is beszélve), a jóléti szemléleti reflex sem lehetett még társadalmilag domináns, a korábbi menekülthullám nagy része sem hozzájuk ment (bár Magyarországra azért jutott belőlük, de mai mértékkel messze nem olyan tömegesen), így utóbb eltávozásukat sem élték meg saját tapasztalatként. És hajdani gyarmatok híján a más etnikumokkal való vegyülés is más akusztikájú térben hangzott/hangzik körükben.

A feltétlen segíteni akarást aztán – társadalmi arányaiban - egyre több helyen kezdte felváltani az adott helyzettel szembesülő praktikus, migrációs nyomásnak kitett helyeken nem egyszer indulatos megközelítés. Amit azonban még ekkor is behatároltak bizonyos jogi korlátok, (mint például a fentebb említett konvenció azon elvárása, hogy menedék csak helyben adható, azaz a dolgot nem lehet határokon kívülre kiszervezni).

De azért a politika kezdett figyelni. Nem utolsó sorban azért, mert a bevezetőnkben idézett módon a választói magatartás is kezdett módosulni. És nem csak a frontországokban, hanem beljebb, északabbra is. Mondjuk Ausztriában, ahol koalíciós partner lett a migrációt elvető Szabadság Párt. Vagy Hollandiában, ahol szintén a Szabadság Párt parlamenti berobbanásától tartottak sokan 2017-ben (nem következett be, de azért ott vannak…), miként sokak szerint az idei svédországi választásokon is van rá esély, hogy migrációs-ellenes politikai mozgalmak/pártok kerülhetnek hatalom közeli (hatalmi?) pozícióba. Németországban a szélsőséges AfD (Németország Másként) nemcsak bejutott a parlamentbe, de szavazóik aránya közelített a szociáldemokratákéhoz, miközben a bajor CSU ultimátumokkal kezdte el zsarolni a meggyengült, addigi középutas kancellárt.

merkel-kurz.jpg

Igen, már jó ideje sehol nem üdvözölnek szíriaiakat hozó vonatokat az állomáson. És a politika észlelte ezt. De még sokáig fennakadt a megoldás kihordása az egymást – európai szinten - látszólag oly végletesen kizáró tagállami érdekek ütközése. Végül is annyira eltérő helyzetben lévő országok között kellene közös nevezőt találni. A „frontországok” nyilván szabadulni akarnának a folytonosan rájuk zúduló bevándorlóktól. (Tőlük is, meg azoktól az európai és nemzetközi normáktól is, amelyek hosszú ideig féken tartatták a drasztikusabb eszközök alkalmazását, a hajók kikötésének a megtagadásától, a határőrök – parti őrök – fegyverhasználatáig.) A „célországok” a „másodlagos (menekült) mozgást” szorítanák vissza, fenntartva annak jogát és lehetőségét, hogy aki – jogtalanul – mégis náluk köt ki, az visszatoloncolható legyen a regisztráció szerinti első EU-országba. Az utóbbiak erről hallani sem akarnak – elég nekik az újonnan érkezők áradata -, a belső tranzit-országok (de különösen a kelet-európaiak) pedig mindeközben általában látni sem akarnak (például áthelyezett) menekültet a területükön. Csupa egymást kizáró törekvés. Nem is sikerült dűlőre jutni, három év alatt sem.

Az áttörés aztán végül láthatóan azzal érkezett el, hogy a menekülteknek leginkább kitett olasz közvélemény immár többségi hányada a totális migráns-tagadás szellemben kampányoló politikai mozgalmakkal találkozott – hozzátéve, hogy az olasz belpolitikai képlet távolról sem szűkíthető le bevándorlási kérdésre, de mint tényező sokaknál ez is jelen volt -, és a szavazói reagálás politikai szintre emelte az elutasító szemléletet.

Mechanikusan szemlélve a politikai folyamatok alakulását, mindezt jelzésnek is vélhetnénk egy immár általánosabb európai kurzus-váltás kezdetéről. Azt gondolhatnánk – várhatnánk –, hogy ugyanez a változás fokozatosan megjelenik majd egyre inkább Európa belsejében is, nem kizárva, hogy többségi pozícióba is kerülhet. Az új osztrák koalíció látszólag ezt a tendenciát ígérte, Merkel vergődése pedig a bajor „szövetségeseivel” még inkább erre utaló példának tűnhetett.

Csak persze a politika sem (teljesen…) vak. A védekező reflex, a mérlegelés és új válaszok keresése szükségszerűen megjelent a defenzívába szoruló eddig politikai elit körében is.

A mostani csúcs már erre volt példa. És igazából ettől lett érdekes, nem pedig a sok szempontból még valóban csak féllábakon álló, bizonytalan körvonalú kezdeményezésektől.

Tusk, a fentebb már említett meghívó-levelében egy nagyon fontos paradigmaváltás jelzett, a szemlélet szintjén is. Mint fogalmazott: ha még sokáig nem születik EU-szintű megoldás a migrációs kérdésre, úgy a döntések elodázása újabb és újabb országokban teremthet táptalajt a szélsőségesebb megfogalmazások és megközelítések térnyerésének. És mivel ezek az új keletű politikai erők sok esetben nem csupán a migrációt vetik el, hanem egyes esetekben intézmény-tagadók, másutt EU-integráció (vagy legalábbis euró-) tagadók is, (netán mindegyik vegyesen – a változatok még sokfélék lehetnek), Tusk mindebben immár az unió szétzilálásának a veszélyét vélte felfedezni.

Amihez képest – és ezt ki is mondta – a migráció kapcsán vallott korábbi prioritások átrendezése csupán másodrendű áldozat. Váltani kell.

Hogy is volt? A migránsok jönnek, tehát a társadalmak radikalizálódnak, tehát a kormányok szigorodnak, tehát az intézkedések egyre keményebbek lesznek? Nem ilyen egyszerű. Jelen pillanatban még szép számmal jelen vannak az európai politikai elitben azok, akik a radikalizálódás-szigorodás-keményedés folyamatát nem szeretnék általános érvnyű össz-európai tendenciának látni, mert féltik az immár migrációtól független további évtizedes eredmények elvesztését mindezek oltárán. Ha úgy tetszik - tanulnak. Most éppen az olasz példából.

Így jelenhetett meg a csúcs zárónyilatkozatában immár több olyan kitétel, irány és szándék, ami évekkel ezelőtt még eretneknek – mert az akkor fennálló szemlélettől idegennek – számított volna. Mint az Európai Unión kívüli, külső (afrikai!) „platformok” ötlete. (Hogy aztán az uniós területen létesítendő zárt (!) befogadó-állomások elképzelését ne is említsük!) Amiket amúgy még a sok tekintetben liberális és abszolút EU-integrációt támogató Emmanuel Macron is elfogadott, sőt, az utóbbit kezdettől fogva ő proponálta-képviselt is.

Mindezzel – például Macronék esetében - nem feltétlen általában is a megjelent új (helyenként szélsőséges) politikai prioritásoknak való „behódolásról” van szó (például az olasz kormánypártok kezdetben vallott – utóbb egyelőre ejtett – euróból való kilépési szándékával szemben). Hanem a korábbi értékek, prioritások védelméről. Vagy legalábbis a védelem szándékáról. Önvédelemről.

Ha egészen pontosak akarunk lenni, három dolgot kellett tudni összeegyeztetni: 1.) azok határozott követelését, akik az eddigieknél egyértelműbb fellépésre (vagy legalábbis markáns elkülönülésre) törekednek a migrációs nyomás ellen, 2.) azok elvi alapállását, akik nem akarnak feladni eddigi (nemzetközi, európai jogi és elvi) alapvetéseket, mert hisznek abban, hogy minden egyes, évtizedek alatt kivívott/kihordott szabadság- vagy emberiességi vívmány (relatív vagy abszolút) leértékelése valahol magában rejti egy következő elbontását, szóval elindít a lejtőn, 3.) és azokét, akik előfeltételnek tekintik, hogy ne egymással párhuzamos (és ezzel időről-időre egymás ellen is dolgozó) nemzeti megoldás szülessen, hanem uniós szinten kihordott és egyeztetett módszereket alkalmazzanak, máskülönben fennáll a veszély, hogy a komponensek egymás ellen fordulnak, és ez idővel kikezdheti a koherenciáját más területeknek is.

Szóval a megoldás legyen európai szintű, továbbá ne (nagyon…) sértsen (bontson el…) elfogadott jogi-elvi kereteket (mint például a bajba jutott hajó első kikötőbe kísérése), de legyen kellően hatékony a külső határok megvédésére, az illegálisan itt tartózkodó személyek visszaküldésére és a nehéz helyzetbe jutott tagállamok terheinek könnyítésére, (miközben senkire sem kényszerít számára elfogadhatatlan eszközöket).

Hogy mindebben közös nevezőt fogjanak, ahhoz mindenkinek ezt-azt el kellett engednie. A jogvédőknek bele kell törődniük, hogy igenis lehetnek majd Európán kívüli fogadóállomások (táborok is), de Európán belül is bizonyos ideig mozgásukban korlátozhatják a befogadásért jelentkezőket. A nemzeti megoldást favorizálók ráálltak a kooperatív ügykezelésre és a közös eszközökön is alapuló határvédelemre, meg a többire. Az európai megoldást keresők meg arra, hogy bizonyos kérdésekben lehet nemzeti vétó is (mint a menekültek elosztásában az önkéntessé elismerése a kötelező kvóták intézményesítésével szemben). (Tegyük hozzá, hogy ez a csinos kis csomag egyelőre nem minősül általánosnak. Nem jelenti azt például, hogy automatikusan ilyen elvek mentén kell majd – ősszel? – megújítani a dublini rendszert is. De – mindenesetre egy lépés egy bizonyos irányban.)

Persze előre látható, hogy így is minden oldalról millió támadás éri majd. A radikálisok erőtlenséget, félmegoldást – az „európai szívóhatás” fennmaradását stb. – vetik majd a szemére, és nem tagadható, hogy az eddig ismertté verzió ad is rá alapot. Lesz mit rajta finomítani, hogy működjön is. De persze máris megszólaltak az európai jogvédők is. Mint az EP-képviselő Gabbi Zimmerman, a szélsőbaloldali frakció vezérszónoka (német), aki néhány órával a csúcs döntése után máris az európai értékek szégyenteljes lábbal tiprását vetette Európa vezetői szemére.

A brüsszeli csúcs után mindenesetre Macron úgy vélte, hogy már – szerinte – az is nagy eredmény, hogy „nacionalista megoldás helyett az európai együtműködés alapján álló eszközökben” sikerült megállapodni, amelyek a meglévő jogi, nemzetközi szerződésbeli, elvi-etikei normákon belül maradnak, miközben szerinte érdemben segítik mindazokat, akik ennek következményeivel az átlagosnál nagyobb terhet kénytelenek magukra venni

Valójában az, amire most kísérlet történik, leginkább az alábbi aforizmával érzékeltethető. Különösen Európa gazdagabb északi felén még ma is jellemző – miként az egyszerű „vidéki Amerikában” -, hogy a házakat nem veszik körül kerítések. Kertjük van, kerítésük nincsen. (Régebben még a házak maguk is nyitva voltak. Nem zárták őket.) Akik itt élnek, azok szerint
a házak védtelensége a közösség magasan fejlett morális, erkölcsi erejét fejezi ki. Azt a tudatot, hogy itt eleve senki nem akar ártani a másiknak. Mert van egy belső gát, ami már belülről megálljt parancsol mindenkiben, és ezt mindenki tudja.

A mai gondok abban gyökereznek, hogy erre az - azonos erkölcsi alapon álló - képletre rászabadult egy teljesen más logikát követő külső világ. Európa a maga gazdasági jólétében kipárnázott egy belső, jogokkal, gondoskodással átszőtt saját világot. Amiben akárki ellenőrizetlenül is átlépheti a határokat, nyugdíjba mehet három országgal arrébb, munkát vállalhat bárhol. Ahol kerítés nélkül is nyitva lehet hagyni a házak ajtaját. Mert mindenki tudja, hogy mindenki úgyis csak annyit fog ebből igénybe venni, amennyi tényleg méltányos, szükséges és indokolt. Ez önmagában nem a gyenge kezű vezetés jele, hanem éppen, hogy évezredes léptékben is óriási előrelépés.

De mi a teendő, ha beállítanak olyanok is, akik számára mindebből sok minden nem egyéb, mint könnyen kihasználható lehetőség? Lehet, hogy –mégiscsak - kerítést is kell építeni? Országnak is, házaknak is. De ezt borzasztó nehéz megtennie annak, aki őszintén átélte azt az előző erkölcsi szintet és a velejáró szabadságot. Mert a kerítéssel az addigi feltétlen kölcsönös bizalom is sérül. Az addig magunknak megélt szabadságok és mindenféle jogok is – vélik ők - csorbulnak.

Azok, akik még megpróbálnak olyan megoldást találni, ami a helyzetet is kezeli, de közben valamilyen fokon a házak (a napi együttélési formák) is kerítés nélkül maradhatnak, elsősorban ezt, az évtizedek alatt megteremtett belső szabadságfokot védik. A péntek hajnali döntés láthatóan ebbe az irányba próbált elmozdulni. Hogy sikerülni fog-e, az kérdéses. De mindenesetre jó példa a politika (önérdeken alapuló) tanulási készségére. Majd elválik, mire lesz elég.

 

Brüsszel, 2018.07.01.

Címkék: menekültek portfolioblogger Merkel EU-csúcs Tusk

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://brux.blog.hu/api/trackback/id/tr1414085179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.