Az alábbiak nem a Brexit „fejlődéstörténetéről”, nem is a miniszterelnök-asszony politikusi profiljáról, vagy a kilépési megállapodás tételes szövegkritikájáról szólnak, hanem az egész brit kilépési „saga” néhány olyan tanulságáról, amelyekről alig esik szó, pedig valahol egyre láthatóbb módon a pillanatnyi nehézségek vegső gyökereit jelentik.
Az ír kérdés
Ma már alighanem ez maradt a legmeghatározóbb tétel. Most nem, mint „backstop”. Hanem, mint az egész brit kilépési procedúra nehézségeinek Végső problémaforrása. Mint „jelenben ható történelmi múlt”. Ami ebben a formájában teljesen egyéni.
Nincs még egy tagállam az Európai Unióban, amelynél ilyen nehezen állna össze a kilépés pontos feltétel-, és menetrendje. De nincs is még egy tagállam, amelyiknek olyan - további egyéni adottságokkal is bíró - történelmi tehertétele komplikálná a folyamatok menedzselését, mint a briteknél az északír-kérdés.
„Egyéni adottságok” alatt értve azt, hogy itt a történelmi múlt és az ennek alapján megörökölt jelenbéli komplikáció egy sajátos földrajzi körülménnyel is párosul. Mert amúgy különböző országrészek, tartományok sajátos belső viszonyrendszere, a múltbéli örökségek tehertétele számos más országban is előfordul(hat), éppenséggel Európában is (lásd katalánok, baszkok, bretonok, korzikaiak ügyét, hogy a szomszédságokban elterülő magyar lakta térségekről ne is beszéljünk). De Nagy-Britannia esetében minderre rájátszik még az is, hogy a szigetország egyetlen szárazföldi határa az általa elhagyni készült kontinens-léptékű gazdasági-politikai közösséghez tartozó Írországéval közös. És az utóbbi felé eső közvetlen (brit) szomszédságban fekszik tehát a problémák tényleges forrását jelentő érzékeny térség.
A brit kilépési folyamat talán akkor is akadozna, ha ez nem volna, tekintettel brit politikai közélet mélységes és hagyományos megosztottságára a kontinentális Európához fűződő viszonyrendszer megítélésében. De az északír-probléma az egész ügy kezelhetőségét is végkép túlkomplikálta.
Mostanra már minden más, netán kilépni óhajtó tagállam számára teljesülni tudott volna az össze „brit típusú” követelés, az EU egységes piac és vámunió teljes elhagyásától az uniós joghatóság alól történő kibújásig. Nagy-Britannia esetében azonban az északír-kérdés mindezt teljesen egyéni módon megtorpedózta.
Más kérdés, hogy mindez igazából előrelátható módon történt. (Nagyon felületes rálátás, avagy az EU-rendszerek működésének teljes ignorálása kellett ahhoz, hogy a kialakult patthelyzet egyeseket ennyire meglepjen. Valójában a dolog logikus és kiszámítható módon következett egy sor közismert adottságból.)
Nem volt az szükségszerű, hogy éppen az északír-problémával terhelt brit korona akart a közös piac tagja lenni, (és megfordítva: hogy az ettől sokáig ódzkodó, vonakodva csatlakozó Egyesült Királyságot éppen egy ilyen – a megelőző évszázadok belső brit (angol…) politikájából is következő – helyi probléma is terhelte).
Megtörtént, és így történt meg. Mint kiderült, az EU-tagság az utóbbi évtizedekben éppen az északír-kérdés tekintetében voltaképpen áldásosnak is bizonyult. Ugyanis az össz-európai uniós nagy belső átjárhatóság mintegy feloldotta és fokozatosan (noha nem teljesen) ki is mosta az addig helyi elszigeteltségben gennyedő problémát. A maga átfogó rendszerével kiemelte a brit politikai közegből, új mozgásszabadságot és új távlatokat teremtett. És vele – a mindezt jól kihasználó Blair-vezette brit kormány közreműködésével – egy ma már nyugodtan tartósnak nevezhető békemegállapodás megteremtéséhez is jelentős mértékben hozzájárult.
Azonban az, ami addig tehát túlnyomórészt – és e tekintetben – áldás volt, a brit kilépési szándék megjelenésével (és elsősorban az utóbbi számára) hirtelen átokká vált. Mert mi történt: adott egy szigetország, amelyik a maga fő szigetével már régen nyugodtan és viszonylag könnyen eldönthetett volna mindent a kilépés körülményeiről. A szomszédos ír-szigetre átnyúló északír tartomány azonban hirtelen megmérgezte az egészet.
Az utóbbinál ugyanis előáll(hatna) az a helyzet, hogy egyazon földrajzi közegben maradna egymás mellett egy európai uniós szabályrendszerrel (vámrendszerrel) teljesen harmonizált ír köztársasági térfél, és közvetlen mellette egy abból minden tekintetben kiszakadó (brit északír) másik. Miközben mindkettő ragaszkodni akar ahhoz, hogy a kettő között az elmúlt évtizedekben feloldott, eltüntetett fizikai határ ezt követően se nőjjön vissza.
Közel félezer kilométeres szárazföldi határvonalról van szó. Egyes elemzések szerint a világ legvirágzóbb csempész-paradicsoma jöhetne létre igen hamar, ha ezt az anomáliát szabadon hagynák. Tehát nyilván nem akarják. Csakhogy – itt lép be a történelmi örökség – a határ mindezzel szembesülő visszaállítása sem járható út, tartva az évtizedek alatt kitisztult sebek (elzárkózásban újra bekövetkezhető) újbóli gennyedésétől, el akár a hajdani polgárháborús állapotok visszatértéig is. Amit szintén nem akar senki.
Az egész EU-brit kilépési backstop-vergődés ebből származik. Abból, hogy a határ nyitvatartása abszolút prioritássá lépett elő, amin még akár a tényleges brit kilépés (az EU-vámunióból és - a teljes brit területtel - az egységes piacról) is fennakadhat.
A mai brit politikai és média-kommunikációban sokak számára (Brexit-párti oldalon egyértelműen) a „backstop” a főgonosz. Ez a mindennek az elrontója, a fő akadály, amit szerintük csak az EU „jogász-bürokrata megközelítése” erőltet, (ha ugyan nem – miként egyes összeesküvés-elméletek feltételezik – egyenesen rejtett cselszövésről van szó, amiben a briteket az EU-rendszerben kényszerűen megtartani akarók mesterkedéséhez használják ki az ír kérdést).
Valójában egy – EU-létén, és hibáján kívül megörökölt – történelmi helyzetből logikusan következő adottságról van szó. Ha a brit kilépéssel az ír szigeten az azonos szabályozási rendszeren alapuló két térfél közül az egyikben megváltozna a követendő szabályrendszer, akkor vagy a határt kell helyreállítani, vagy a változtatásról kell lemondani, (vagy a másik térfélnek is követnie kellene az iménti váltását).
Ez a dilemma akkor is fennállna, ha Írország és Nagy-Britannia nem léptek volna be a közös piacba, és ma nem lennének (egyelőre mindketten) az unió tagjai. Abban a pillanatban, hogy az északír vámok, normák, szabványok, előírások és szabályok teljesen eltérőek lehetnek az ír szigeten lévő brit Észak-Írország, és az Ír Köztársaság között, EU nélkül is beleszaladnának abba a dilemmába, hogy valamiféle határellenőrzés mégiscsak szükséges volna a két terület találkozásánál. Vagy ha a szabad átjárhatóság (átszállíthatóság...) a preferált főszabály, akkor valamelyiknek a másikhoz igazodnia kell, (de legalábbis idővel szükségszerűen igazodni fog).
Az EU megjelenésével – és azzal, hogy Írország számára az EU-tagság (alig titkoltan, történelmi leckékből okulva éppen a brit politika ellensúlyozására is) nagyon is fontos – mindez ma annyiban teremt sajátos helyzetet, hogy (a szabad, átjárható határ prioritása esetén) a ki kihez igazodjon huzakodásban Dublin az egész Uniót maga mögött tudhatja.
Ahogy Theresa May csütörtöki brüsszeli szereplése kapcsán többen is megjegyezték: a miniszterelnöknek meg kellett tapasztalnia, hogy ő ma már egy EU-ból kiszakadó (kiszakadni akaró) ország, míg Írország az EU része és ezután is az kíván maradni. És ebben a helyzetben az EU-nak fontosabb is, megkerülhetetlen is, hogy a hozzá szervesen tartozó Ír Köztársaság prioritásait tekintse vezérelvnek, nem pedig a hozzá képest külső országgá váló (amúgy fontos partnerország) érdekeit.
Innentől kezdve, ha a tartomány és a köztársaság közötti szabad határátlépés mindenki által elfogadott alapvetés, akkor alkalmazkodás tekintetében nem egy parányi Írország áll szemben a hajdani világbirodalom maradékára támaszkodó hatalmas szomszéddal, hanem egy közel félmilliárd polgárt magában foglaló, kontinentális léptékű egységes piac. Amihez képest Írország akkor sem tudna egy netán módosuló brit szabályrendszerhez igazodni, ha Dublin London felé próbálna esetleg „jó fiú” lenni. Mert akkor meg Dublinnak kellene szembesülnie azzal, hogy az EU egységes piaca az ő ottani tagságát kérdőjelezné meg.
Ha ebben az összefüggés-rendszerben vizsgáljuk a pillanatnyi backstop-zsákutca problematikus pontjait, akkor talán sok minden jóval érthetőbbé is válhat. Kezdve magának a backstopnak a brit földön sokak által megkérdőjelezett) létokával. Hogy ugyanis ír – de hasonlóan EU – részről addig hallani sem akartak bármilyen EU-brit kilépési megállapodás véglegesítéséről, amíg nem találnak egy olyan jövőbeni együttélési formulát a britekkel, ami hasonlóképpen fölöslegessé teszi a szárazföldi határt Észak-Írország és Írország között, mint a kiválás előtt. Ebből következő második alapelvárássá vált, hogy mindaddig, amíg ilyen forma nem látszik, kell, hogy tartalékban legyen egy olyan vészmegoldás, ami szükség esetén a jogi előírások kényszerével szavatolja, hogy a két térfél egymásmellettisége disszonanciát (csempész-sziget) sem okoz, és a határt sem kell újra felhúzni.
Ez a végső biztosíték a backstop. Formailag nem légből kapott az a – Brexit-párti oldalon folyvást hangoztatott – aggodalom, hogy elviekben és pusztán jogi alapon, mindez magában foglalhatja azt is, hogy (nem találván az 1. pontban remélt működőképes, mindenki által elismert új formulát) az Egyesült Királyság egésze „akár az idők végéig is” EU-vámuniós tagságra kényszerülhet. Érthető, ha ők valamilyen, máris megragadható határt – például egy konkrét határidőt, maximális időtartamot – akarnak rendelni mellé.
De ezzel szemben áll az írek (a köztársaságiak) nem kevéssé legitim tartása attól, hogy ha ez a végső biztosíték csak bizonyos határidőig érvényes, akkor ezzel is azt is borítékolják, hogy utána elvben bármi lehet. És nem maradna semmi jogorvoslat.
Más szóval: ezen érvelés szerint a backstophoz azért nem rendelhető határidő, mert fennmaradását nem az eltelt idő hossza indokolja, hanem az a körülmény, ami működésbehozását szükségessé tette.
Amivel, újra és újra a legvégső probléma legvégső magvához, a katolikus és protestáns írek együttélési készségéhez, és mindebben a brit érintettséghez jutunk vissza. És ezért nem tud végső soron és oly mértékben segíteni az EU-oldal a brit miniszterelnöknek, ahogyan az szeretné, mert a probléma gyökerére nincs ráhatása. Ő csupán a következményeinek kezelésében lehet partner.
Egyebek…
Az már csak mindezekhez képesti ráadás, hogy a konkrét napi politikai alkudozást – mint amilyen Theresa May múlt csütörtöki találkozója volt az EU-huszonhetekkel – egy sor helyi komplikáció is terheli. May például azzal az ambícióval érkezett a csütörtöki csúcsra, hogy a kilépési megállapodáshoz nem nyúlva, kialkudna mellé egy olyan kiegészítő – de jogilag kötelező érvényű – nyilatkozat, amelyik a brit belpolitikai aggodalmakat eloszlató értelmezést adhat a backstopnak. (Ez lett volna az, hogy közvetve 12 hónapban maximálták volna a backstop tényleges használhatóságát, midőn a felek kötelezettséget vállalnának arra, hogy 12 hónappal a backstop megkezdése után mindenképpen működésbe lép egy olyan új EU-brit kereskedelmi viszonyrendszer, ami létével felülírja a backstop intézményét.)
Amivel minimum két gond is van. Egyfelől, politikai veteránok – mint amilyenek csütörtökön is akadtak a brüsszeli tárgyalóasztal körül – jól tudják, hogy az egyik legkiszámíthatatlanabb folyamat egy kereskedelmi megállapodás tető alá hozása. Lehetetlenre vállalkozik, aki előre meg akarja mondani, hogy mikorra készülnek el vele. Azaz, lehetetlen garantálni, hogy 12 hónappal a backstop kezdete után tényleg elkészül minden.
Formaibbnak tetsző, de nem kevésbé fontos a másik fenntartás. Hogy ugyanis a brit részről egy ilyen nyilatkozat kapcsán előszeretettel emlegetett „holland példa” csak látszólag hasonló.
Itt, ugye, arról van szó, hogy Hollandiában a népszavazáson a többség leszavazta az EU-ukrán társulási szerződést. Cserébe a holland kormány elérte, hogy – anélkül, hogy a társulási szerződéshez hozzányúltak volna -, a szerződés kapcsán az EU elfogadott egy olyan jogilag kötelező státuszúnak minősített nyilatkozatot, miszerint a társulási szerződés nem determinálja Ukrajna majdani EU-taggá válását, és katonai segítségnyújtási kötelezettséget sem ró a benne résztvevő országok számára.
Igen, csakhogy itt valami olyat értelmeztek, amit az eredeti szerződés nem is zárt ki, de nem is helyezett kilátásba. Értelmezés dolga volt, és most értelmezték. Párhuzamosan, a már elfogadott végleges szerződés mellett.
Az azonban, hogy a backstopnak határidőt szabjanak, már nagyon is belenyúlna a kilépési megállapodás eredeti struktúrájába (nem véletlen, hogy a kilépési megállapodás sok hónapos vitáiban is minduntalan előjött). Úgy születne egy megállapodást „kiegészítő”, „jogilag kötelező hatályú” új dokumentum, hogy az általános biztosítéknak tekintett eszköz tényleges használhatóságát behatárolná, amivel módosítaná az alapvető (jogilag szintén kötelező) dokumentum elvárásait. Ha úgy tetszik, May ezzel a kérésével túl szaladt egy „kiegészítő” nyilatkozattól elvárható lehetséges tartalmon.
És végül még valami, (sokak szerint, a napi viták alakulásában talán az egyik legfontosabb): az EU-bizalom May politikai tőkéjét illetően láthatóan a mélypontra zuhant. A csütörtök estei EU-huszonhetes vitáról kiszivárgott foszlányok arra utalnak, hogy a többség már nem hisz abban, hogy May képes még úgy hatni hazai politikai környezetére, hogy ezzel oldalára állíthat egy működőképes többséget.
Több elemzés is úgy jellemezte ezt a benyomást, hogy huszonhetek vezetői immár nem látják May mögött a brit politikai élet szükséges többségének szükséges egyetértését. Nagyra értékelik – már csak „szakmabeli sorstársként” is – állhatatos és kitartó küzdelmét, de számukra zavaróan (és bizonyos szempontból visszatartóan is) hat az, hogy nem arról szól a történet, hogy a brit kormányfő előbb hazai földön összehozott egy - akár csak csekély többségű, de szilárd – őt támogató hátországot, amely számára most uniós beleérzést és rásegítést kér. Hanem, hogy voltaképpen önmaga számára kért politikai kártyalapokat az uniós kollégáktól ahhoz, hogy otthon összekovácsolhasson egy ilyen többséget. Ami vagy sikerül, vagy nem. De sokak mai hite szerint inkább nem.
Brüsszel, 2018. december 15.
