Rendkívüli idők rendkívüli tetteket teremtenek. Hetvenegy éve ilyen volt Európában a korábban halálos ellenségek közötti intézményi összefonódás felvetése. Hetvenegy évvel később mindennek fennmaradása a tét. Hetvenegy éve a rendkívülit az előző világégés közeli traumája jelentette. Napjainknak az egykori világégés hajdani okaihoz való visszatérés veszélye ad rendkívüli jelleget.
Számtalanszor megtanult lecke, hogy Európa nemzetei szoros együttműködésre és egymáshoz kötődésre vannak ítélve – vagy nem lesznek. Nem az amúgy tévesen vélelmezett kényszerű összeolvadás a fennmaradásuk igazi veszélye. Hanem az egymást kirekesztő befelé fordulás. Ami nemcsak egymás ellen hangol, de megfoszt a külvilág kihívásai elleni közös fellépés eszközeitől is.
A hetvenegy éve minderre válaszul meghirdetett program, és a belőle kinőtt integrációs projekt nemcsak intézményesített együttműködést teremtett Európa erre kész országai között. Hanem olyan formát is kihordott, amelyik egyaránt kizárja a nemzetek feletti központi akarat, és a nemzeti önzés kizárólagosságát. Az érdekek összefonódásával az együttműködésben tesz tartósan minden résztvevőt érdekeltté. Nem központi akarat diktátuma, hanem helyi szükségek egymásra utaltsága mentén.
Ez egy vállaltan hibrid rendszer, ami a tagállami törekvést és a közösségi cselekvést kombinálja. A kettő együttes jelenlétét sokan a mai Európa gyengéjének tartják. Holott éppen az erőssége ez. Adott formájában egy ezeréves feladványt oldott meg: a nemzetek együttműködésének a fenntartható működtetését.
Napjainkra azonban sokak szemében mindezek legitimitása megkérdőjeleződött. A béke mellé beígért és évtizedeken át tömegek által megtapasztalt prosperitás elillanni látszik. Az életkörülmények sok helyen romlanak, az egyenlőtlenség növekszik. Társadalmi rétegek ellehetetlenülnek, a közbiztonság romlik. Egyes versenytársak az élre törnek, a sokévtizedes szociális modell fenntarthatósága kérdésessé vált. A természetes környezet vészjeleket küld.
Az okok sokfélék. Kívülről Európát terheli a külvilágból érkező verseny-, vagy éppen szegénység- és migrációs nyomás. Belül növekvő mértékű a tagállamok közötti feszültség, ami egyaránt fakad felkészültségbeli, és érdekeltségi különbségekből. Ehhez járul a növekvő megosztottság a követendő társadalmi-gazdasági modellt illetően.
A nyitott társadalmi modell sokak szemében megkérdőjeleződött. Hatékonysága kérdésessé vált, miközben a nemzeti döntések eseti ütközése a közösségi szempontokkal sokakat irritáló. Az uniós intézmények működési rendjének elavultsága csak tovább ront a helyzeten. És közben valamennyi résztvevőt egyaránt érinti a természeti, környezeti, vagy éppen technológiai kihívások sora.
Más szóval: a hetvenegy évvel ezelőtti körülmények mára radikálisan megváltoztak. És az emberek türelmetlenek. A növekvő nehézségek közepette is érezhető eredményt kínáló válaszokat várnak. Ennek híján elfordulnak az eddigi vívmányoktól, és beérik leegyszerűsített megoldást ígérő receptekkel.
Alkalmazkodásra van szükség. Különben a kihívások megválaszolatlanul maradnak, a projekt pedig kompromittálódik és ellehetetlenül. Márpedig egy háború előtti állapotba visszazuhanó Európa éppen a háborút is előidéző hajdani helyzetbe kerülhet újra.
A továbbépítéshez voltaképpen ugyanaz kell, mint az elinduláshoz. Cél, életképes, jövőbe tekintő együttműködési forma, és az alapok és alkotórészek illeszkedése. A mai gondok közepette úgy kell tudni megőrizni a nyitottság értékeit, hogy közben a rendszer képes védelmet és érvényesülést is kínálni a benne élőknek. Az előbbi nélkül az együttműködés létformája vész el. Az utóbbi híján a résztvevők érdekeltsége.
Hasonlóképpen, bár az országok közötti viszony nem alapulhat a nemzeti önérdek kizárólagosságán, mert ez a közös alapot verné szét, de az összefonódás ténye nem is gyengítheti a résztvevő nemzetállamok identitását. Mert ez az alkotórészek együttműködési készségét tenné semmissé.
Hetvenegy év elteltével ma nem új szervezet megalkotása a feladat. Hanem a fentieket iránytűnek tekintve a jelen teendők tisztázása, és hozzá a végrehajtási formák módosítása.
A teendők között az eddigi jóléti modell megőrzéséhez előfeltétel a globális versenyképesség.
A formát tekintve, az EU-intézmények korszerűsítése megkerülhetetlen, a tagországok közötti megosztottság pedig előbb-utóbb kivédhetetlenné teszi a közös joganyag mellett a közös politikai célokban és prioritásokban való egyetértés újbóli tisztázását is. Beleértve az egész európai projekt értelmének mai körülmények közötti megválaszolását is.
_________
Magát az (integrációs) projektet amúgy mára már könyvek légiója számtalan formában ábrázolta, minősítette. Nevezték (nevezik) béke projektnek, gazdasági vállalkozásnak, vagy éppen kalandor, elmúlásra ítélt epizódnak. De igazából létezhet egy egyszerűbb definíció is: az, hogy egyszerűen az EU a világháborúk utáni korszak terméke. Mi is lenne más? A vele kapcsolatos mai problémák pedig abból adódnak, hogy a hajdani környezet mostanra gyökeresen megváltozott. Mi több, e változásoknak valójában még csak az elején tartunk.
Fel kell tehát tennünk az ilyenkor elkerülhetetlen kérdést: vajon a projekt képes lesz-e a változó környezethez alkalmazkodva megújulni, vagy pedig ennek hiányában fokozatosan ellehetetlenül?
Tulajdonképpen Európában ebben a dilemmában élünk ma. Ami, ha csak az EU-ról szólna, talán nem is kellene, hogy annyi figyelmet és energiát lekössön. Megmaradhatna a szűkebben vett hívők és tagadók egymást hergelő vitáinak. De mert korának a terméke, ezért kifejez, tartalmaz és közvetít megszámlálhatatlan értéket, szokást, egymáshoz viszonyulást is. Amiket szintén az adott körülmények termeltek ki, és amelyek különösen Európa egyes részein mára már öntudatlanul meggyökerezett életformává váltak. Vajon, ha a modell változik (pusztul?), ezeknek is követniük kell-e őt? Vagy netán éppen ez utóbbiak lehetnek átmentésének (igazodásának?) a tartópillérei? Ha nem is általánosan, de Európa egyes részein?
Hiszem, hogy az utóbbi. Nem, mint biztosan bekövetkező opció. Hanem mint lehetőség.
_________
Azt mondtam, hogy az EU-modell a korának terméke. Egy olyan kornak, ami két alapvető dolgot nyújtott. Az egyik a világháborúban győztes (nyugati) hatalmak kiállása volt a nyitott társadalmi – és a nyitott társadalmak közötti – modell mellett. Ami részükről nem ideológiai megszállottság, még csak nem is önkényes választás kérdése volt, hanem: önvédelem. Ezek a demokratikus országok akkoriban diktatúrákat győztek le. Fennmaradásuk (győzelmük) zálogát látták abban, ha saját képükre formálják a köröttük lévő, őket előtte létükben fenyegető világot. Különösen, hogy addigra a korábbi szovjet háborús szövetségesük maga is diktatúraként – és további diktatúrák létrehozójaként – vált rendszerük újabb fenyegetésévé.
A másik, a kétpólusú világrend kialakulásával egy példátlan újkori laboratóriumi védettség volt. Ami a benne élők számára egyszerre volt kényszer és alkalom. A védekezés kényszere összeterelt és egymásra utaltabbá tett. A külvilág ezzel járó kizárása pedig zavartalanabb körülményeket biztosított. Nyugaton mindehhez jött az euroatlanti viszonylagos (társadalmi, politikai, piacszervezési, kulturális) homogenitás. És hozzá a zömében apolitikus társadalmi közeg. Körötte pedig a globális széttöredezettség, az egymásról mit sem tudás, (a műhold és az információs technológia előtti kor!), no meg a periféria alávetettsége a bipolaritásnak.
Ez volt tehát a “kor”, ami útnak indított. A mai kor azzal kezdett formát ölteni, hogy eltűnt a Fal, megszűnt a kétpólusú világ és vele a mesterséges laboratóriumi környezet. Azóta mindannak, ami előzőleg a Fal nyugati oldalán létrejött, egy sokkal heterogénebb külvilággal kell közvetlen kölcsönhatásban élnie, készen (képesen) a befogadására vagy a kivédésére/felülkerekedésre egyaránt.
A közvetlen – európai – szomszédságot zömében befogadással igyekezte pacifikálni (folytatódik a „saját képére formálás”), bár ennek ütemét és kiterjedését eredetileg nem a végül megélt mértékben és tempóban képzelte. A távolabbi világot – korábbi „periféria” – a gazdasági és piaci liberalizmus és a globalizálódó kereskedelem hullámain próbálta számára hasznos partnerként lekötni. Saját belső rendszerét pedig – az integrációs projektet – a 1990-es és a 2000-es évek egymást érő reformlépéseivel akarta minderre felkészíteni.
A folytatás azonban nem a várt formát öltötte. A bipolaritási korlát megszűntével, a gazdasági, piaci kísérletezés globálissá válásával, vagy éppen a klíma változásával egy sor szellem kiszabadult a palackból. Megfejelve új (információs-kommunikációs) technológiák társadalmi-piaci viszonyokat is befolyásoló megjelenésével2. (És akkor a robotizáció most felpörgő folyamata az érdemi társadalmi hatásokat még alig kezdte éreztetni.)
Rövid idő alatt önmaga működési zavaraiba bonyolódott a túlzottan szabadjára engedett gazdasági és piaci liberalizmus, a válság pedig egyszerre sodort veszélybe országokat, európai uniós eszközöket (euró), és főként: rontott meg közhangulatot, tett ellenségessé addig lojális vagy semleges társadalmi csoportokat.
A globalizálódó kereskedelem felnevelt és versenytárssá tett hajdani periférikus szereplőket. A világgazdaságban mindinkább domináns helyzetbe kerültek/kerülnek más rendszerlogikát (államkapitalizmust, vagy kifejezetten autoriter társadalmi modellt) követő ázsiai és latin-amerikai versenytársak. Erre mondta azt Andrew Narhan neves sinológus, hogy „Azzal, hogy a modernizáció és az autoriter rendszer kombinációjának a lehetőségét demonstrálja, a kínai rezsim reményt ad a központosításra törekvő vezetőknek”3.
Amihez Edward Luce, „A nyugati liberalizmus visszaszorulása” című könyv4 szerzője még azt is hozzáteszi, hogy Branko Milanovic korábbi világbanki szakértő levezetéséből kitűnik, a közelmúlt „globális” recessziójának éveiben valójában a kínai városi középjövedelem mintegy megduplázódott. Luce egyúttal emlékeztet, hogy 1100 és 1800 között Kína egyszer már mintegy negyedét tette ki a világ gazdaságának, egyes számítások szerint pedig Kína és India a XVIII. század közepén a világ manufaktúráinak háromnegyedét adta. Erre mondta azt Luce szerint Hugh White ausztrál sinológus, hogy Kína és India mai felemelkedése „nem forradalom, hanem restauráció”.
Mindez egyúttal olyan világmodellt vetít előre, ami nem egyetlen (euroatlanti) „hegemón-pólus” alatt formálódva “globalizálódik”, hanem multipolárisan több centrumúvá válik. Michael O’Sullivan például a nem is távoli jövőben amerikai, kínai és európai pólusokkal számol5. A tendencia formálódása már ma is napi szinten érezhető.
És ez csak a külvilág. A környezet. Közben Európában növekvő belső megosztottságot idézett elő a tömeges (kelet-európai) országbefogadás az Európai Unióba (hivatalosan: “Európa újraegyesítése”). Az új csoport többnyire (elsősorban Közép-Európa) másként viszonyul a hagyományos integrációs – és általában a nyitott társadalmi – projekthez. Eredeti célját, lényegét tekintve kevésbé érzi sajátjának. Az addigi modellt szívesen (ki)használja, de számára terhes korlátként éli meg sok meghatározó elemét (ld. tagországok közötti szuverenitás-megosztás).
Ehhez társul az a történelmi félreértés, amiben a keleti új tagok kormányainak jelentős része nem igazodási, fejlődési lehetőségként viszonyul(t) az EU-tagsághoz, hanem forrásként és elvárt segítségként tekintett (és sokszor tekint ma is) rá. Amihez képest, ha az EU alaptermészetével – verseny-vezérelt piacgazdaság és szuper-szervezett kapitalizmus – szembesülnek, sokszor “árulást” emlegetnek. Cserébe a “régiek” „szociális dömpinget” vetnek az olcsóbb munkaerőt bevető keleti tagtársak szemére.
Ami minden esetben arra utal, hogy bár a gyors befogadás az adott politikai-történelmi helyzetben valószínűleg elkerülhetetlen volt, de ezzel egymástól sok tekintetben túl távol álló komponensek váltak egy azonos képlet részeivé. És a feszültség egyre nő.
Mindez párosul azzal, hogy a globalizáció belső vesztesei (zsugorodó középosztály, kiürülő vidék, eltűnő gazdasági szektorok, leszakadó társadalmi csoportok, visszaeső jövedelmi kilátások stb.) a régi országokon belül is megosztottságot idéznek elő. A társadalmak szerkezete változik, a belső mobilitás csökken, az egyenlőtlenségek nőnek, az emberek ingerültsége nagyobb, tolerancia készségük erodálódik, politikailag könnyebben hajlanak szélsőségekre. Különösen, ha közben a nem állam jellegű, nemzetek fölötti entitások növekvő befolyása politikai-társadalmi témává teszi az identitás-féltést is. Figyelem! Ezek nem elsődlegesen “EU-tüneteket”, hanem EU-t is alkotó nemzetállami válságtünetek. (Ld. Egyesült Államok példáját az elmúlt évekből.)
_________
A fentiek – és még sok minden más – Európában együttesen tartják nyomás alatt úgy a nyitott társadalmi modell elfogadottságát, mint a hidegháború “nyugodtabb” évtizedeiben megérlelt új ország-együttműködési modellt, az Európai Uniót. Ha úgy tetszik, ez az a mai “kor”, amiben meg kell találnia helyét és képesnek kell lennie a fennmaradásra.
A külső-belső nyomás önmagában is fenyegeti az unió fenntarthatóságát, de ráadásul fel is erősíti az utóbbiban rejlő gyengeségeket. Így például azt, hogy látszólag végcél és tényleges közös démosz nélküli a modell (Gyurgyák János6.) Vagy azt, hogy működtetésének hibrid (kormányok közötti és nemzetek feletti) jellege mindenkor kompromisszumra – tehát látszólag gyengébb döntésre – kényszerít. Közben a modellt működtető intézményrendszert (a nagyszervezetek természetéből fakadóan is) mindinkább diszfunkcionális jegyek is terhelik.
A gazdasági liberalizmus válsága felszínre hozta a közös pénz rendszerhibáit, a váló világban beindult népvándorlás pedig felvetette számos korábbi elv újra értelmezésének a kényszerét.
Az utóbbiak egyúttal minden korábbinál kiugrattak egy mindezek mögött húzódó sebezhető végpontot: azt, hogy az unió mind több területen úgy működik, mintha közös államalakulat lenne (közös pénz, közös külső határ), de közben szuverén nemzetállamok alkotják. Békeidőben működik. Válságok idején az alkotórészek eltérő nemzeti érdekei felerősödnek és széthúzó tényezőkké válnak. Ha többféle válság van, akkor több irányból, egyszerre. Ha pedig nagy a tagországok közötti különbség, akkor széles amplitúdóval is. Ez történik most.
Cserébe előfordul az ellenkezője is: amikor úgy kérnek számon az Unión intézkedéseket, hogy azon a területen nincs közmegegyezést élvező EU-kompetencia. Napjaink több égető kérdésénél – szociális biztonság, a migrációs válság egyes vetületei – pont ez a helyzet.
És közben az új piaci versenytársak sikereikkel megkérdőjelezik az EU szociális modelljének a fenntarthatóságát, ami pedig az Unión belüli törékeny társadalmi béke egyik talpköve.
_________
A nyomásra a reagálás sokféle. Ami az EU-integráció működtetését illeti, a hibriditás dilemmája felerősített reformharcokat hozott, élén egy föderalista irány felé hajló európai parlamenti többségi nyomással, és egy nemzetállami preferenciát hangoztató tagállami politikai mozgalommal (egyes kelet-európai tagok esetében kormányzati álláspontként is). És a feszültség egyre nő.
Az ügyek kezelésében a tagállami érdekeket közvetítő EU-tanácsi fellépés vegyes. Bizonyos dolgokban közösségi kohéziót erősítő (euróreformok, digitális piac, tőkepiac, energiaunió – bár ezeknél sokszor kormányközi, nem pedig nemzetek feletti megoldást támogatva). Másutt Uniót gyengítő (Schengen-felfüggesztés, szociális dömping-vita, mobilitási vita, jogállamisági konfliktus).
A közvélemény meghasonlott helyzetből viszonyul az egészhez. A témával kapcsolatban megkövesedett több évtizedes laikussága és “EU-félműveltsége” (nem egyszer teljes tájékozatlansága) után sokszor pillanatnyi helyzetet értékelő érzelmi reflexekkel reagál az őt körülvevő intézményi környezetre, és/vagy a velük kapcsolatos agitatív érvekre.
A tagállami reagálás egy formája a brit, amely a globalizáció egyik fő veszteseként, az EU-integráció folyamatos mélyülésétől is megriadva, saját belső megosztottságába beleragadva a nemzetállami visszalépést választotta. Esete teljesen egyedi, de egyes politikai szerveződések számára más tagországokban is példává vált. Másokat viszont – egyelőre a többséget – a modell melletti összezárásra ösztönözte. Eddig.
A reagálás egy másik formája egyes keleti (főként közép-európai) tagoké, amelyeknél a hatalmi helyzetben lévő politikai elit sokszor terhesnek, de legalábbis idegennek érzi a hagyományos nyugati modellt (országon belül is, uniós szinten is). Egyre szívesebben fordulnak a számukra sokszor ismertebbnek, de legalábbis hatékonyabbnak tetsző (mert hogy gyors döntéshozásra képes) ázsiai minták felé. Ezzel viszont modell-rivalizálást generálnak az unión belül mást követő országcsoportokkal. Válaszul az utóbbiak meg politikai és jogi eszközökkel egyre inkább fellépnek ellenük. És az árkok mélyülnek.
Egyik következménye lehet ennek, hogy egy többpólusú új világképletben a szabad mozgást kereső kelet-európaiak idővel az autoriter ázsiai modellhez igazodnak. Különösen, ha az EU-tól kapható közvetlen forrásfelvétel – felzárkózásuk miatt is – egyre csökken.
A hagyományos nyugati mag valószínűleg kitart a nyitott társadalmi képlet és a nyitott (szuverenitás-megosztó, szabályalapú) együttműködési modell mellett. Saját sok évtizedes (esetenként évszázados) tapasztalata, élményanyaga, gazdasági kötődése, a mindebből kinövő – társadalmi és üzleti körökben egyaránt vallott – “ownership” szemlélet ebben erősíti őt. Mindez azonban nem a korlátlan integráció-mélyítést (föderalizmust) hozza majd el, mert nemzeti identitást feladni ők sem akarnak. Hanem szélsőséges ingadozások után új egyensúlyi szintre hozhatja fel a hibrid-módszert, amiben a nemzeti és a közösségi érdek nem egymás rovására létezik, hanem egymást támogatják.
_________
Az EU-modell fennmaradásához a tényleges vízválasztó azonban nem ez lesz, hanem az, ha versenyképességben nem marad alul a világgazdasági környezet kihívásaival szemben, ha nem kényszerül szociális modelljének feladására, és ha fenntartható gazdasági alapon tud maradni. Továbbá, ha belpolitikában és kommunikációban saját oldalán tudja tartani mindehhez a társadalmi többséget. (Ld. az ennek kibillentését célzó Salvini-nyomást, a Le Pen-nyomást, az AfD-nyomást, a Wilders-nyomást, a (korábbi) Igaz Finn nyomást, társulva az orosz fake news hadjárattal és a növekvő kínai befolyással).
Erre utalva mutatott rá az alapdilemmára Herman van Rompuy már 2017-ben: „Hogyan tudjuk összebékíteni a nyitott társadalmak, nyitott demokráciák, nyitott gazdaságok alapvetéseit... a védelem iránti igénnyel... Védelem a munkanélküliség ellen, ... a tömeges bevándorlás ellen, a terrorizmus ellen, a klímaváltozás ellen, az adódömping ellen, a szociális dömping ellen, a kereskedelmi dömping ellen... Hogyan találjuk meg az egyensúlyt a nyitottság és a védekezés között?”7
Önmagában azok az okok, amelyek az Európai Uniót, illetve elődeit az adott formában létrehozták, ma is léteznek. A közvetlen jól ismert ok – a második világháború traumája, majd a német-francia feszültség negyvenes évek végi újjáéledése – mellett ugyanis mindig ott volt egy mögöttes, mélyebb létok is. Az, ami valahol a XX. századi háborúkat is előidézte. Miként előtte évszázadokon át a többit is.
Európában nincs és soha nem is volt domináns etnikum, még a legnagyobb népességet kitevő német nemzet is kevesebb, mint ötöde csak a közösség egészének. Itt a sokféle nemzet/ország különböző csoportok szerinti együttműködése vagy szembenállása, de legalábbis egymásra hatása adja meg az együttélési keretet, amelynek kezelésére évszázadok óta folyt/folyik az optimális működési környezet keresése.8
Mert önmagában az a szándék, hogy közös formáció alá tereljék Európa hatalmait, elejét véve ezzel az egymás ellen fordulásnak, egyáltalán nem új, hanem jóformán évezredes törekvés, évszázadonként feltűnt valamilyen formában. A probléma ezekkel minden esetben az volt, hogy az elképzelt modellt nem tudták a gyakorlatban működtetni. A létokokat hamar felsorolták, előnyeit részletesen ecsetelték. De fenntartásában érdekeltté tenni a megcélzott országokat (fejedelmeket, uralkodókat) sohasem tudták. Hiányzott a működőképes módszer9.
Jean Monnet és Robert Schuman modellje tudott először tartósan fenntartható formát is adni. Látszólag tökéletlent, mert hiszen rendszerelméleti szempontból a modell ellentmondásos, midőn sem a nemzetek feletti, sem a nemzetek közötti logika nem tud kiteljesedett egységes rendszerré válni. Hibrid. Valójában – és úgy tűnik, hogy ezt mindmáig csak kevesen készek-akarják-tudják felismerni vagy elfogadni – éppen itt van a modell legfontosabb vonása, ami egyben a fennmaradásának is a záloga. Az lenne a baj, ha a modell elkezdene közelíteni a hibrid-rendszer bármelyik végletéhez.
Lehet, és kell is vitatkozni a – szuverenitás-megosztást intézményesítő közösségi módszert és a nemzetek (kormányok) közötti ügykezelést vegyítő – hibriden belüli arányok alakításán. És lehet, és kell is változtatni a menedzsmentet végző intézmények működésén. De a hibriden belül bármelyik véglet abszolutizálása az EU halálát jelentené.
A Monnet-Schuman féle európai megoldás lényege és működési gyakorlata valójában egy állandó tanulási, visszacsatolási és korrekciós folyamat, amely a szükségszerűt és a realitást igyekszik összeházasítani. A politikai realitás ma például bizonyára a nemzetek/kormányok közöttiséget tenné kizárólagossá. Végül is minden politika és minden politikus a szabadságának maximalizálására törekszik. És erre a mai – világháborús emlékektől már elszakadt – politikai elitben láthatóan egyre növekszik a hajlam és az étvágy. Még akkor is, ha ezzel fokozatosan a Monnet-Schuman ötlet egyik lényegi elemét, a szuverenitás-megosztást és a kiszámítható szabályalapú kapcsolatrendszert váltaná fel az erőből történő kikényszerítéssel. Ami mellesleg csak igen kis számú európai hatalomnak válna (többnyire, de nekik sem mindig) előnyére.
Mindeközben, az ebbe belegondolók szemében a közösségi eszközök működtetésének a racionalitása viszont a nemzetek feletti egységes rendszer megteremtését tekintené szükségszerűnek10. Még akkor is, ha ezt viszont belátható időn belül Európa hétköznapi realitása hamar kivetné magából – és vele akkor már az egész integrációs képletet is.
A Monnet-i rendszer olyan belső fékeket alkalmaz, amely lehetetlenné teszi, hogy bármelyik oldal kizárólagossá váljon. A kettő között egyensúlyoz, amivel megóv a szélsőségektől és az ebből következő valószínű katasztrófáktól (de legalábbis modell-ellehetetlenüléstől). Bárhol máshol a világban ez talán sovány hozadék lenne. Európában esély a jövőnek.
------
1. Schuman Declaration, 1950, május 9.
2. Erről írta azt Martin Gurri, hogy az internet eszköz a „nyilvánosság lázadásához” a hatalmi információ-monopólium ellen. Ami gyökeresen átformálja a közvélekedést és sokszor a legváratalanabb helyen és formában politizálja a közéletet. („The Revolt of the public and the crisis of authority” – 2018. New Millennium)
3. Idézi Edward Luce („The retreat of Western Liberalism”, 2017, Abacus).
4.Edward Luce („The retreat of Western Liberalism”, 2017, Abacus).
5. Michael O’Sullivan („The Levelling – What’s next after globalization”, 2019, Public Affairs).
6. Gyurgyák János: Európa alkonya? (2018, Osiris)
7. Interjú Herman Van Rompuy-jel, Euractiv, 2017. szeptember 20.
8. ld. Henry Kissinger európai egyensúly-elméletét („World order” – 2014, Penguin Books Limited)
9. ld. Gyurgyák János példáit, mint Dante Alighieri elképzelését egy univerzális monarchiájáról a XIII.-XIV. századból, Pierre Dubois katolikus föderációját ugyanekkor, Maxmilian de Béthume, Sully hercege munkáját egy 15 régiós összeurópai konföderációról a XVI.-XVII. századból, Charles_Irénée Casterl, Saint-Pierre abbé európai konföderációs „örökbéke-tervezetét” a XVII.-XVIII. századból, stb, és akkor még a Felvilágosodás kori, meg a XX. századi elképzelésekről nem is beszéltünk. (Európa Alkonya? – 2018. Osiris)
10. ld. Andrew Duff érvelését („On governing Europe. A federal experiment” – 2012, amazon.fr)
