Brüsszelből Nézve

Gunyoros megjegyzéseket is kiváltott legutóbbi bejegyzésem azon indító kijelentése, hogy szerintem Putyin támadása Ukrajna ellen a “gyengeség jele”. Ha ezzel a “gyengeséggel” teljes ukrán városokat el lehet pusztítani, és komplett ukrán régiókat annektálni tudnak vele, akkor a kifejezés igencsak relatív – vélték egyesek.

Azért én fenntartom. Putyin azért kényszerült proaktívan katonailag támadni, mert országa láthatóan minden másban globális mércével egyre gyengébb, és, ha pozíciókat akar megőrizni (netán bővíteni) számára, akkor azt most és katonailag kell megtennie.

A háborút kísérő elemzések visszatérő eleme, hogy mindez a Nyugat felelőssége, és a brutális orosz fellépéssel csak azt kapták/kapják, amit kiprovokáltak: ugyanis Oroszország visszatértét a meghatározó globális pólusok közé. Amúgy pedig nem történik egyéb, mint hogy újra a nagyhatalmi „reálpolitika” érvényesül, a második világháború utáni világrend pedig vereséget szenvedett. Nos, nem biztos.

Amikor valaki a verekedést választja ahhoz, hogy saját érdekeit érvényesítse, az arra utal, hogy más eszközök nem nagyon állnak rendelkezésére. A dolog nem véletlenül ébreszti fel sokakban Csehszlovákiának 1968-as, szocialista „testvérállamok” által történt megszállását, (amihez hasonlót sokak szerint csak azért nem élt meg 1981-ben Lengyelország, mert még „időben” jött a lengyel Jaruzelski tábornok...) Akkor is voltaképpen egy modell megőrzése volt a tét, aminek fennmaradásához viszont már hatalmi, politikai érdekei fűződtek a beavatkozást elhatározó országok vezetésének

De a lényeg akkor is csak az volt, hogy a „nyugatias modellelemekkel” (mert nem teljes rendszerváltás volt akkor még a tét) kacérkodó csehszlovák „elhajlás” kivédéséhez nem a vonzó alternatív modellek felmutatásához, hanem fegyveres erőkhöz nyúltak. Az előbbi szempontjából ugyanis – érezték – a tömegek szemében alul maradtak volna.

[1]

A lengyel alkotmánybírók múlt csütörtöki állásfoglalása a nemzeti jog elsődlegességéről, és a nyomában támadt reakciók sokasága minimum négy alapvető dologra hívta fel a figyelmet. Előre vetítve, hogy feszült hónapokra lehet még számítani.

 *

(Bevezető megjegyzés: az alábbi írás túlnyomórészt tovább folytatása, csekély részben felidézése a 2021. június 14-i, hasonló témájú blog néhány bekezdésének, azon egyszerű okból, hogy ugyanazon témakör újabb fejleményeiről van szó. – Fóris György)

 *

Mindenekelőtt: a csütörtöki varsói bejelentés új fenn exponálta azt a tényt, hogy az EU-jog elsőbbsége a nemzeti joghoz képest – jóllehet, az esetjog szintjén az elmúlt évtizedekben jóformán mindig érvényesült – az alapszerződés szintjén sohasem lett kimondva. Ez a helyzet pedig eddig többfajta hallgatólagos értelmezésre adott módot. A lengyel Alkotmánybíróság most annyiból tett egy fontos lépést, hogy a maga részéről hangosan kimondott egy konkrét, és az eddigi többségi közvélekedéstől eltérő értelmezést.

A másik, hogy mindezzel Varsóban lépéskényszerbe hozták az uniós képlet többi szereplőjét. Az ebből valószínűleg kinővő jövőbeni véleményütközések sora éppen úgy vezethet majd végső tisztázáshoz, mint egy folyton eszkalálódó, EU-intézmények és tagállamok között mélyülő konfliktushoz. (Katasztrófa-megközelítésben: az uniós keretek szétveréséhez. Ennek sokat emlegetett lehetséges B-verziója a lengyel EU-kilépés a végkifejleteben. Jelenleg igazából mindkettő felettébb valószínűtlen. De elméletileg kizárni sem lehet.)

A harmadik, hogy az EU kettős (hibrid) természete (a nemzetek közötti és a nemzetek feletti mechanizmusok ötvözése) fontos szürke zónákat hagyott joghatályos értelmezés nélkül, politikai egyetértésre hagyva ezek kezelését. Alaphelyzetben (széles körű politikai nézetazonosság esetén) ez viszonylag szabad – merthogy jogi megkötések nélküli – mozgásteret hagyott a politikának. De közben magában hordta az (előre lefektetett szabályok nélküli) ütközések lehetőségét is, a politikai prioritások szétcsúszásakor. Sokak szerint ez zajlik most.

Végül pedig, a negyedik tanulság, hogy minderre olyan kommunikációs (média és politikai) térben került/kerül most sor, amelyet jobbára teljesen áthat a különböző szereplők egymással szembeni növekvő előítélete, és amit éppen ezért a bizalmatlanság, illetve a negatív forgatókönyvek kölcsönös feltételezése jellemez. Ami önmagában is megnehezíti újabb közös nevezők rögzítését.

Mindehhez érdemes lehet hozzátenni még azt is, hogy a jelen szakaszban mit nem jelent a múlt heti fejlemény. Ugyanúgy nem jelentett lengyel kilépési szándéknyilatkozatot, miként annak deklarációjáról sem volt szó, hogy Lengyelországnak mostantól nem kell végrehajtania az EU-jogszabályokat.

A bírósági értelmezés nem erre, hanem arra vonatkozott, hogy a lengyel bírók mit tartanak a – továbbra is végrehajtandó - EU-szerződés és az EU jogszabályi keretek közé tartozónak, és mit nem. A lengyel igazságügyi rendszer reformját, miként általában az alkotmányozással és hatalomszervezéssel összefüggő kérdéseket, láthatóan nem tartják annak. Itt tehát – megítélésük szerint – az EU-szintű értelmezéseknek sem lehet relevanciája. Amitől persze még nem válik kevésbé problematikussá az ügy.

Keveseknek tűnt fel, de az EU léte szempontjából a múlt hét talán legfontosabb fejleménye az volt, hogy hirtelen exponált témává vált az európai uniós jog elsőbbségének kérdése a nemzeti joghoz képest. A dolog még akár el is aludhat. De ha napirenden marad, és beindul egy gerjedő vita a kérdésről, az talán sok mindent tisztázhat, de akár mindent maga alá is temethet. Vagy legalábbis soha nem látott mértékben rendezhet újra tagállamok közötti, és/vagy tagállamok és EU-intézmények közötti viszonyokat.

Rendkívüli idők rendkívüli tetteket teremtenek. Hetvenegy éve ilyen volt Európában a korábban halálos ellenségek közötti intézményi összefonódás felvetése. Hetvenegy évvel később mindennek fennmaradása a tét. Hetvenegy éve a rendkívülit az előző világégés közeli traumája jelentette. Napjainknak az egykori világégés hajdani okaihoz való visszatérés veszélye ad rendkívüli jelleget.

Nevezzük nevén a dolgot: az a konfliktus, amibe Magyarország és Lengyelország keveredett a többi európai uniós partnerrel, valóban politikai természetű. Azaz, nem túlzóak azok a kifakadások, amelyek felpanaszolják, hogy itt most voltaképpen egy politikai jellegű vita és elvárás fogalmazódik meg, mellesleg nemcsak a magyar és a lengyel, de valamennyi tagországgal szemben, amikor a többség bizonyos jogállamisági feltételek teljesülését akarja előírni például a közösségi pénzek lehívásához. Tény az is, hogy ez sok szempontból ingoványos terület, mivel nem könnyű pontos és teljesen azonos kritériumok szerint részleteiben mérhetővé tenni a jogállamisági feltételek teljesülését országról országra. Ez mind igaz. Ha ennek ellenére és ezzel együtt a soros német EU-elnökség és vele a túlnyomó tagállami többség mégis kész volt felsorakozni mögé, akkor az nem fejez ki kevesebbet, mint hogy ez az oldal – maga is nyilván tudatában lévén a probléma túlnyomóan politikai természetével – immár késznek deklarálta magát arra, hogy belemenjen egy politikai konfliktusba az ezt megkérdőjelező országokkal.

A német alkotmánybíróság elhíresült múlt heti döntése főként azért fontos, ami mögötte van. Olyan közegben született, amiben EU-országok hatalmi és gazdasági érdekellentétei elegyednek ideológiai konfliktussal és az EU működtetését övező véleménykülönbségekkel. A hajdani közös piac még úgy volt zömében technokrata projekt, hogy a résztvevők politikailag homogénok voltak. A mai, eseménykövető Unió úgy válik egyre inkább politikaivá, hogy éppen politikailag megosztottabb, mint valaha. A karlsruhei döntés ennek valahol terméke is, befolyásolója is. Amit viszont helyesebb tágabb összefüggésben nézni

Tekintve, hogy a múlt heti ítélet azon Uniós intézmények döntései felett tört pálcát, amelyek az euró stabilitását (Európai Központi Bank), és az EU jogrendjének egységét (Európai Bíróság) hivatottak garantálni, az első reakciók többnyire világvége hangulatot árasztottak. Valójában, ami történt, az Európa háború utáni fejlődéstörténetének egy újabb epizódja, ami kétségtelenül bonyodalmakat vet fel, nem teljesen kizárva akár még egyes intézmények esetében az ellehetetlenülés elméleti lehetőségét sem. De, amit mégiscsak elsősorban ebbe a tágabb közegbe helyezve célszerű vizsgálni.

Kezd alapkérdésekre redukálódni és mind jobban durvulni is az EU-járványkezelés nyomán dúló vita. Tényleg sodródva egyfajta töréspont felé. (Igazából két töréspont is egyre markánsabban kirajzolódik: egy az euró mentén és alapvetően az olaszok miatt, és egy a jogállamisági vita kapcsán a visegrádi országokkal, de különösen Lengyelországgal és Magyarországgal.) A közvéleményben még a járvány pusztítása borzolja a kedélyeket, de a politikai közbeszédet már főként ezek a témák uralják. Miért? Mert alapkérdésekhez kötődnek. Immár nem a koronavírus, hanem az EU értelmezése és megítélése kapcsán. Amiben a járvány nem elsődleges téma, hanem – körülmény. Kiemel régről lappangó ügyeket, feszítő mélyebb problémákat. Előrevetítve, hogy koronavírus-válság kiváltotta diskurzus a végén tényleg fordulópontot is jelenthet az EU életében. Vízválasztót. (Folytatva a két héttel ezelőtti saját érvelést: továbbra is hiszem, hogy nem a „Megszűnés vagy megmaradás”, hanem a „Merre (hogyan, kikkel) tovább?” szempontjából. De ez most e percben másodlagos. Ld.: „Az EU megszűnéséről”.) 

Próbáljunk meg rendet tenni a nyilatkozat-áradatban, középpontjában az EU „várható” megszűnésével! A mai helyzet azért nehezen átlátható, mert egy tragikus fejlemény hirtelen felnagyított és egymásra dobált rengeteg különböző (súlyú, eredetű, idejű) történést, vitát. Kiélezett egy sor régről létező szembenállást, amit a közvélekedés most sok esetben ráhúz a napi teendőkre is. A mindezt övező rossz hangulat fokozza a korábbi bizalmatlanságot és felerősít nemzetállami sérelmeket. Mindezek többnyire a pillanatnyi történésekkel összemosva tűnnek fel, holott megvan a saját előéletük, és lehetséges kimenetelük is, miközben a járvány-ügy szintén a maga logikája és paraméterei mentén halad. A következmény sokszor a leegyszerűsített helyzetértékelés, márpedig a téves diagnózis könnyen lehet hibás terápiák alapja.