A háborút kísérő elemzések visszatérő eleme, hogy mindez a Nyugat felelőssége, és a brutális orosz fellépéssel csak azt kapták/kapják, amit kiprovokáltak: ugyanis Oroszország visszatértét a meghatározó globális pólusok közé. Amúgy pedig nem történik egyéb, mint hogy újra a nagyhatalmi „reálpolitika” érvényesül, a második világháború utáni világrend pedig vereséget szenvedett. Nos, nem biztos.
Kezdve az elején: az a jelenség, amit sok elemző a „medve sarokba szorításaként” jellemez, egy ponton tény, hogy a Nyugat közreműködésével is történt (végül is ők vették fel a „keletről” „nyugatra” csatlakozó európai országokat a szervezeteikbe). Ennyiből az ehhez vezető végső döntés meghozásakor nyilván mérlegelniük kellett az orosz-kérdést is. Ez a felelősség tehát az övék volt.
De az átütő kezdeményezés, az akarat és a mindenkori döntő lökés minden esetben a Nyugathoz pártoló kelet-európai országoktól származott.
Az előbbiek a befogadást többnyire sokáig inkább éppen, hogy halogatni, elkerülni próbálták, egy kis részt a fentebb említett felelősség miatt is. (Nagyobb részt egyszerűen felkészületlennek és alkalmatlannak találták az azonnali tagságra a jelöltek elsöprő többségét, amelyek bekerülve csak költségeket és belső problémákat fognak generálni.) Sikeresen el is húzták például a visegrádi országok esetében a kérelem beadásától a taggá válásig terjedő időt egy teljes évtizedre.
Mindenesetre - képletesen szólva - nem a Nyugat lépte át a korábbi szovjet határokat, hanem a Kelet menekült az első adódó résen át Nyugatra. Nem külső sugallatara, hanem határozott saját szándékból. A Nyugat halogatása ellenére dörömbölt, lobbizott, politizált és a sajtóban már-már hisztizett mindaddig, amíg be nem fogadták.
x x x
Érdemes felidézni az európai uniós és a NATO csatlakozási folyamatokat. Mindazon államok, amelyek ezekben idővel tagokká váltak, alig néhány évvel (Magyarország esetében mondhatni csak néhány hónappal) a rendszerváltás után már csatlakozási igényt jeleztek, majd hosszú szívós politikai lobbizásba kezdtek a már bennlévő tagok meggyőzésére, a mielőbbi bekerülés érdekében.
Más szóval, ha a végeredmény ez is lett – és tény, hogy utólag látszólag már csak ez számít -, de eredetileg nem a „Nyugat” akart rögtön mindenáron Keletre (köztük „orosz érdekterületre”) „túlterjeszkedni”. Évekbe tellett, amíg ezek a szervezetek a kitartó és egyre zajosabb sürgetésre egyáltalán a csatlakozási tárgyalásra való készséget kinyilvánították.
A kilencvenes évek elején az EU akkori vezető politikusai meg voltak győződve, hogy a keleti „új demokráciáknak” felajánlott társulási szerződésekkel alkalmasint évtizedekre elhárították a formális befogadás szükségét. Nem egy ki is mondta közülük, hogy szerintük kell ennyi idő, amíg a félévszázados kommunista diktatúrából és a tervgazdaság közegéből érkező országok intézményrendszere, a piaci ösztönzők meggyökeresedése, a gazdaság ereje, a politikai, társadalmi kultúra ténylegesen illeszkedővé teszi őket a közös piac világához.
Antall József, rendszerváltó magyar miniszterelnök ehhez képest már egy évvel az új demokratikus kormány hatalomra kerülése után, 1991-ben olyan értelmű levelet adott át brüsszeli látogatása idején Jacques Delorsnak, az Európai Bizottság akkor elnökének, amelyben Magyarország EU-tagsági aspirációját jelezte. Más kérdés, hogy ez ekkor még nem volt formális tagsági jelentkezés. De túl sokat erre sem kellett válni: három évvel később, 1994-ben Jeszenszky Géza külügyminiszter már a hivatalos csatlakozási kérelmet is átadta.
Ez volt az az irány, amit 1992-1993-tól kezdve az (akkor még) „visegrádi hármak” szívós diplomáciával minden létező európai uniós fórumon és illeszkedési ponton követtek és képviseltek. Lett légyen bár szó befolyásos tagállami vezetőkkel való találkozóról, EU-magyar miniszteri szintű társulási tanácsról, vagy európai parlamenti vegyesbizottságról, a magyar álláspont mindig ezt a témát forszírozta. És ezt tette önállósulásuk után egy-két évvel jóformán a teljes közép- és kelet-európai hajdani KGST- tábor.
Beleértve ebbe a szinte mindenki másnál jobban „nyugatra nyomuló” baltikumi szovjet utódállamokat, amelyek nemzetstratégiai célnak tekintették, hogy amíg szabad a pálya, sürgősen be kell menekülniük minden létező nyugati szervezetbe, intézménybe, közös politikába, a NATO-tól, az EU-tagságon keresztül még a közös pénzbe, az euróba is!
Felelőtlen nyugati medve-hergelés? Tévedés. Keleti pályaváltás! Egyes országoknál már-már szökés, menekülés. De mindenképpen: hatalmas társadalmi többséggel, saját parlamentek, szavazók által támogatott szuverén önálló döntésként (A magyarországi EU-tagsági referendumon a szavazók több, mint a 80 százaléka a belépésre voksolt). Amihez képest jó ideig éppen a Nyugat fékezése, folyamatos kitérése jelentette számukra a fő gondot.
A kétezres évek legelején lassan már három éve zajlottak a csatlakozási tárgyalások, de annyira lassan, hogy a keleti országvezetők szabályos politikai offenzívát indítottak a gyorsítás érdekében. Az akkori magyar miniszterelnök (történetesen Orbán Viktor) a nagyobb politikai nyomaték kedvéért még egy olyan, pillanatok alatt elhíresült nyilatkozatot is tett, hogy ha a Nyugat sokat húzza az időt, akkor „éppenséggel az EU-n kívül is van élet”… (Lett is visszhangja minden oldalon azonnal.) Mindez aligha arra utal, hogy a Nyugat mohó keletre nyomulása vezényelte volna a szovjet utódállamok egy részének és jóformán valamennyi európai szövetségesének a szervezeti „átállását”.
x x x
Árnyaltabb a helyzet, de hasonló az alapképlet a kétezres évek végén, immár össz-európai uniós projektként meghirdetett EU keleti szomszédsági politika esetében is. Formálisan 2009-ben indult, és való igaz, hogy a további hat szovjet utódállam felé meghirdetett program deklarált célja volt a demokratikus (orosz szemszögből nézve: nyugati típusú) politikai intézményrendszerek, piacgazdasági körülmények megteremtésének a segítése a térségben. Többségük Oroszországgal szomszédos. Moszkva utóbb ezt lobogtatta úgy, mint a nyilvánvaló nyugati befolyásszerzés szervezett megnyilvánulását.
Megint: ebben is, persze, megvolt a nyugati részvény is, hiszen az EU együtt döntött arról, hogy legyen ilyen politika. Megszavazták tehát a „régi” nyugati tagok is. De – újra csak: megint – nem ők kezdték. Éppen ellenkezőleg!
A dolog előzménye az volt, hogy 2008-ban az akkori francia EU-elnökség a féléves programjában európai uniós „földközi tengeri szomszédságpolitika” meghirdetését tűzte ki. Mondani sem kell, hogy a déli tagállamok teljes helyeslése mellett. De nagyon hamar még náluk is nagyobb zajt csapott Lengyelország vezetésével az európai uniós „keleti tábor” jó része, amely hamar megnyerte a baltiak felől viszonylag közelről érintett Svédországot is, hogy ám legyen európai uniós déli partnerség, de csak akkor, ha ezzel párhuzamosan megteremtik a keleti partnerségi politikát is.
Már-már akár politikai zsarolásnak is volt tekinthető, ahogy a „mediterrán szomszédságpolitika” intézményesítését lényegében attól tették függővé, hogy akkor viszont legyen „keleti partnerség” is! És e mögött a diplomáciai manőver mögött nem közvetlenül a Nyugat állt. Hanem a „Nyugatra menekült” Kelet!
x x x
Olyan képlet ez, ami aztán egész a mostani végkifejlettig mindannyiszor visszatért. A 2014-es orosz-ukrán válság idején azért volt lehetetlen érdemi közös európai uniós politikát érvényesíteni, mert képtelenség volt az Oroszországot mindenáron minél erőteljesen intézkedésekkel sújtani akaró baltikumi és lengyel kormányzati törekvéseket közös nevezőre hozni a „nyugatiak” óvatosságával. Amely utóbbi (önző gazdasági érdekből és stratégiai megfontolásokból egyaránt) elsődlegesen a „párbeszéd”, a „politikai és gazdasági együttműködés” fenntartása mellett érvelt (éveken át ez volt az olasz, német, részben francia, görög, persze ciprusi, helyenként németalföldi alapállás).
A végén aztán egy közös, Oroszországot sújtó szankciós listába belement mindenki – mindeddig élt, félévente megújították -, de ezt az említett utóbbi országcsoport többnyire inkább a közös politika oltárán kényszerűen hozott gazdasági-kereskedelmi áldozatként könyvelte el (mellesleg ismert módon ez volt mindvégig a magyar álláspont is), mint eminens saját prioritásként.
Más szóval: még itt sem, még ebben sem „a Nyugat” volt az, amelyik mindenáron „hergelni akarta medvét”, hanem a – gyakran évszázados – történelmi emlékektől terhelt keleti tagállamok politikai nyomása és reflexe vitte keresztül, hogy sor kerüljön rá. A „klasszikus Nyugat” eközben Angela Merkel német kancellár és Francois Hollande francia elnök szervezésében éppen, hogy mindenáron közvetíteni akart, ezért is hozták létre a „normandiai formációt” (Németország, Franciaország, Oroszország és Ukrajna vezetőinek tanácskozását), hogy valamilyen fórumuk is legyen hozzá. (Nem mellesleg: ezt a manővert Varsóban mindvégig gyanakvással nézték, és az oroszokkal szembeni közös fellépés gyengítését látták benne. A litvánok nem kevésbé.)
Ukrajna már ezt megelőzően megállás nélkül lobbizott tényleges EU-tagsági, és a mielőbbi NATO-tagsági jelölt-státuszért. A NATO ezt végül 2008-ban elviekben – de bármilyen érdemi intézkedés és gyakorlati folytatás nélkül – kilátásba helyezte nekik. De az EU a háborúig még eddig sem volt hajlandó elmenni. A „mindent, kivéve a tagságot” célzatú EU-megközelítés jegyében inkább „szuper társulási” egyezményt ajánlottak. De a tagjelöltség (eddig) nem szerepelt a kínálatban. Mert az Unió nyugati tagállamai közül sok határozottan ellenezte. (Okokat lásd fenn.)
És végül: mint ismert, a mostanra kiteljesedő masszív európai uniós szankciós intézkedés-csomagok összeállta is még egy hónapja is enyhén illuzórikusnak látszott – egyes nyugat országok (mindenekelőtt jól ismert módon Németország, részben Olaszország, Franciaország, Görögország stb.) vonakodásai miatt. Mielőbb, minél nagyobbat odaütni ekkor is keleti tagok akartak.
Összességében az volt a helyzet, hogy a keletiek közül, aki tehette, mielőbb „átállt”, aki pedig még nem jutott be, az folyamatosan azért lobbizott, hogy ő is mielőbb sorra kerülhessen. Azért, mert kellően vonzónak találta ehhez az európai oldal példáját, vagy azért, mert kellően riasztotta az orosz oldalon maradás kilátása.
Miként Antall József tette a fentebb említett, 1991-ben Delorsnak adott levelével. Ami nem feltétlen mond ellent annak, amire többen is emlékeztetnek mostanában, hogy ugyanis Antall (aki mellesleg történész is volt) úgymond idejekorán figyelmeztetett, hogy Oroszország sohasem fog lemondani közép-európai érdekeltségeiről. (Legutóbb idézte Kardos Gábor, Index, 2022.02.28.) Igen, ezt felismerte. Csak éppen nem azt a következtetést vonta le, hogy akkor a leghelyesebb ülni tétlenül és megvárni, míg Moszkva visszanyeri erejét és újra érvényesíti fennhatóságát a térségben. Hanem gyorsan elkezdte előkészíteni az utat az átállásra.
Magyar szempontból ezt ma is logikusnak és helyesnek tartjuk, és hivatkozunk a népek önrendelkezési jogára. De akkor miért vitatnánk el ugyanezt a reflexet a térség többi országától?
x x x
A stratégáknak abban persze igazuk van, hogy egy ilyen fejlemény irritálhat nagyhatalmi befolyási övezetben gondolkodó politikai érdekeket. De ez még nem jelenti azt, hogy „természetes” és „jogos”, (pláne „elfogadandó”) igénynek is kell (lehet) minősíteni, ha aztán ez utóbbi az egyet nem értésnek katonai eszközökkel akar érvényt szerezni.
“Amióta a világ-világ”, ez volt és ez maradt a „nagyhatalmi politika logikája” – szól ennek kapcsán ma pár érvelés. Úgymond, „nincs mit tenni”, „ez a reálpolitika”. Nos, úgy tűnik, hogy mégsem egészen. Vagy még inkább: hogy éppen ma már egyáltalán nem.
Mert mit is látni? Az az EU-huszonhetes tagállami közösség, amely még néhány héttel korábban is már-már az unió fennmaradását megkérdőjelező túlfűtött belső vitákkal volt elfoglalva, és amely nyolc éve a Krím orosz megszállásakor nem tudott közös fellépésben megállapodni, most kész volt órákon belül egyhangúlag elítélni az orosz támadást és széles körű szankciókról belül dönteni.
A jogállamiság – de akár még csak az európai mintájú fair piaci verseny – bajnokának aligha tekinthető India vagy Kína eközben tartózkodott a Moszkvát elítélő ENSZ-határozat elfogadásakor.
Ráadásként pedig pár nappal később Vang Ji kínai külügyminiszter telefonon hívta ukrán kollégáját, Dmitro Kulebát, és „mélységes sajnálatát” fejezte ki a kialakult helyzet miatt. Nem mellesleg, Peking visszatérően tárgyalásokra szólítja fel a feleket. Más szóval: nem állt be Putyin mögé a támadás jogosságának hangoztatásában.
Úgy tűnik, hogy a reálpolitika ma igenis sok szempontból mást jelent, mint 50-70 évvel ezelőtt (hogy a többszázról ne is beszéljünk). Mert a világ nem csak világ marad, de közben változik is. Különösen éppen az elmúlt 70 békeév alatt bődületesen sokat változott. Amivel e világ láthatóan nagyobbik része lépést is tartott. Csak egy kisebbik hányad – köztük a putyini orosz vezetés – nem.
Ma egyesek azt mondják, hogy az orosz támadással – és továbbra sem kizárható módon esetleg a jelen ukrán kormány (képletes, vagy szószerinti) lefejezésével, de legalábbis száműzésével, netán az ország orosz annektálásával – a világ visszatért a XIX. századi hatalmi rendszerek nyers rivalizálásához. Valójában nem a világ tért vissza, hanem Vlagyimir Putyin és köre. És ez merőben más helyzet. Amivel, mint több jel szerint, láthatóan így ő maga sem számolt.
Mert mit is hozott ez az elmúlt hetven év? Mindenekelőtt a technológia sosem látott fejlődését, ami minden korábbinál jobban megnyit (egybenyit), összekapcsol és közös térbe helyez (például információs technológiával, közlekedéssel) hajdan egymásról nem is tudó térségeket, egyéneket közösségeket, országokat és üzleti szereplőket. És annak érdekében, hogy mindez fenntarthatóan működőképes halmazként létezhessen, mind több tekintetben létét és működését közös szabályok rendszerével támasztják alá.
Százhúsz éve még nem kellettek közlekedési rendőrök és jelzőlámpák ahhoz a néhány önmeghajtású gépjárműhöz, ami nagy csörömpölve meg-megjelent az utakon. Ma már sehol a világon nem kérdéses, hogy a folyamatos és relatíve veszélytelen tömegközlekedés fenntartásához egységesen elismert közlekedési szabályokra, ezt segítő kifinomult technológiára és a szabályokat betartó rendtartásra és apparátusra van szükség.
Ehhez hasonlóan kezdi kitanulni a tömegközlekedés mintájára zabolátlanul globalizálódó világ a viszonylagos globális szabályalapúság szükségét és hasznát. Sőt, nemcsak tanulja, de használja is. És nem csak használja, de mostanra már emberek tízezreit alkalmazó, milliárdos üzleti forgalmat bonyolító gazdasági szereplők nélkülözhetetlen táptalaja lett.
A XIX. századi hatalmi vetélkedésből kinővő nagy háborúk idején az üzleti világ is túlnyomóan nemzetállami volt. Mára már a legnagyobbak abból élnek, hogy ebben a kiszámítható szabályokon alapuló teljes világban a nemzetállamok és nemzeti piacok közötti forgalomban terjeszkednek, manővereznek gyakran egyszerre több földrajzi bázisról.
Hasonló logika és ösztönzők alapján nélkülözhetetlen országok és országcsoportok számára is ez a kiszámítható játéktér.
Más szóval: a szabályalapú világ léte ma világgazdasági előfeltétel lett, a nemzetállamok, világrészek túlnyomó többsége számára pedig együttműködés szükség és alapvetés.
Putyin számára az új helyzet abban áll, hogy a világ e nagyobbik része szemében a megindított háborúja nem egyszerűen a szomszédos Ukrajna ellen irányul. Hanem ez ellen a kiszámítható szabályalapú világrend ellen is.
Cinikusan hangzik, de csendben sejthető, hogy a konkrét ukrán kormány mibenléte legfeljebb csak európai léptékben számít figyelmet érdemlő kérdésnek, a világ jelentős részét aligha érdekli különösebben. De egy kiszámítható világrend, mint működési terep, már nekik is fontos. Például az éppen, hogy globális ambíciókat tápláló Kínának, és hasonló módon Indiának is. Ahol a gazdasági-politikai elit éppen ezt a közös játékteret igyekszik meglovagolni befolyásának kiterjesztéséhez. És mi sem hiányzik nekik kevésbé, mint hogy ennek rendszerét valaki drámaian megbolygassa. Még kevésbé lerombolja.
Ami egyúttal elvezet ahhoz a további, mostanában helyenként hangoztatott megállapításhoz, hogy az erőteljesen kiálló háborús húzásával a putyini Oroszország a globális pólusok egyikeként tért vissza. Óriási tévedés. Oroszország csupán a potenciális globális fenyegetésként mindig is létezett képességét tudatosította ismét. De nem globális befolyását. (Miként ahogy - nagyon nem mellesleg, de nyilván éppen az iméntivel is összefüggve - a világgazdasági folyamatokba sem integrálódott úgy, mint például Kína.)
Visszautalva egy korábbi bejegyzésünkre, érdemes felidézni, hogy a globalizmus folyamatának kutatói szerint ténylegesen „glóbusz-léptékű” befolyáshoz ma már a gazdasági erőtől a pénzügyi tartalékokon és befektetési képességen át a piacméreten és népességi súlyon keresztül, a katonai potenciálig egy sor tényező együttes jelenléte szükséges. A putyini „érvelés” ma leginkább csak az utolsóra támaszkodik. Ezzel lehet regionális hadúr, de nem globális aktor. Ilyen jelenleg csak három van: USA, Kína, es az EU.
x x x
Persze naivnak sem kell lenni. Mindenki tudja, hogy továbbra is benne van a pakliban az is, hogy Putyin és köre végső indulatában begyújtja az atommáglyát is. Ez persze globális lépés lenne. Eszköze, lehetősége, (egyes vélemények szerint erősödő mentális elborulása is) megvan hozzá. De valószínűbb, hogy ezt ő sem akarja megtenni saját népével. Vagy ha mégis, akkor környezete valamikor útjában áll.
A maradék negatív forgatókönyvek közül emellett még leginkább az történhet meg, hogy Kijev elesik és Ukrajna putyini értelemben „újra orosz lesz” (megtűzdelve visszatérő partizánakciókkal, polgárháborús incidensekkel és hasonlókkal.) Mivel válaszul a teljes Nyugat a hermetikus elzárkózással reagál, ezért Moszkva is így tesz majd, ismét lesz vasfüggöny, utazási tilalom és rakéták egymásra irányzása a két oldal között. Szóval újabb vasfüggöny.
Csakhogy ez sem a rendszerváltás előtti kétpólusú világ visszaállta lesz, ha ilyen valóban kialakul (és végkép nem a XIX. századi nemzetállamok zsákmányoló hatalmi rendszeréé). Hanem a világ nagyobbik részének összezárása egy – pusztító erejében globális képességű, de tényleges befolyásában regionális kihatású – helyi hatalommal szemben.
Az sem öröm és az sem kockázat nélküli. De nem is jelenti majd azt, hogy ettől a világ említett nagyobbik részében az életnek radikálisan meg kell változnia. Ellenkezőleg, a külső fenyegetéstől, vagy az orosz olaj- és gázszállítmányok megszűntétől az EU saját forrásai, energiái válaszul idővel még bővülhetnek is, (felgyorsulhat például a megújuló energiára való átállás), belső megoldásai és együttműködési készsége erősödhet.
Ennek egyébként első jelei nagyon hamar meg is mutatkoztak. Például abban, hogy amit az EU-országok egymás közötti alkudozásban harminc év alatt sem tudtak elérni – súlyos kérdésekben a hatékony közös külpolitikai állásfoglalást -, azt az ukrajnai háború néhány óra alatt megteremtette. Ugyanis hirtelen új perspektívából tette fel azt a kérdés, hogy mi a fontosabb: az esetleges kétoldalú orosz kapcsolatok előnye, vagy az európai uniós közösségi lét hozadéka. Az, ahogyan a német kormány mindennek fényében ejtette az ország energiaellátásban jelentős arányt kitevő orosz gázbeszállítás fenntartását, mindennél beszédesebb példa.
De ugyanígy érdekes volt látni, ahogy az EU-intézményekkel igazságügyi reformja miatt évek óta késhegyig menő vitákat folytató Lengyelország hirtelen késznek mutatkozott megfontolni az Unió által kifogásolt intézkedések felülvizsgálatát. Mert most hirtelen az összezárás lett a fontos.
Mindez emlékeztet arra, hogy az EU kialakulásának egyik fontos közvetett előfeltétele volt a hajdani szovjet fenyegetés. Ami egyszerre teremtett bezárkózást és egymásra támaszkodást egyfelől, illetve ösztönzőt a másik meghaladására másfelől.
Egyes bölcsek szerint az emberi természetnek néha szüksége van a Gonoszra is, hogy jobb lehessen. Hogy ez tényleg így van-e, az kérdéses. A gonoszt mindenesetre most megkapta.
