Kezd alapkérdésekre redukálódni és mind jobban durvulni is az EU-járványkezelés nyomán dúló vita. Tényleg sodródva egyfajta töréspont felé. (Igazából két töréspont is egyre markánsabban kirajzolódik: egy az euró mentén és alapvetően az olaszok miatt, és egy a jogállamisági vita kapcsán a visegrádi országokkal, de különösen Lengyelországgal és Magyarországgal.) A közvéleményben még a járvány pusztítása borzolja a kedélyeket, de a politikai közbeszédet már főként ezek a témák uralják. Miért? Mert alapkérdésekhez kötődnek. Immár nem a koronavírus, hanem az EU értelmezése és megítélése kapcsán. Amiben a járvány nem elsődleges téma, hanem – körülmény. Kiemel régről lappangó ügyeket, feszítő mélyebb problémákat. Előrevetítve, hogy koronavírus-válság kiváltotta diskurzus a végén tényleg fordulópontot is jelenthet az EU életében. Vízválasztót. (Folytatva a két héttel ezelőtti saját érvelést: továbbra is hiszem, hogy nem a „Megszűnés vagy megmaradás”, hanem a „Merre (hogyan, kikkel) tovább?” szempontjából. De ez most e percben másodlagos. Ld.: „Az EU megszűnéséről”.)
A helyzet egyelőre egyszerre kaotikus és abszurd. Több tagállam – távolról sem csak Magyarország – sajtójában, közéletében, és közösségi médiájában az EU imázsa már-már a lábbal tiport, megvetett kategóriába csúszik. Ezekben a közegekben szinte egyetlen uniós vonatkozás kapcsán sem hangzik el egy jó szó, mintha valami közös ellenségről beszélnének, egy rabigáról, vagy mint ahogy a hideg háború idején, a vasfüggönyön túli másik világrendszer tetteiről és szereplőiről volt szokásban fogalmazni. Tegyük hozzá, hogy külföldi, gyakran hivatalos jelentéseket látó magyar és lengyel kormányzati tisztviselők közben meg arra panaszkodnak, hogy úgymond olyan kitaszított páriaként támadja őket szerintük Európa „balliberális fele”, „mintha leprások” lennének (elhangzott kifakadás). Egyelőre ne firtassuk, hogy ki a hibás, hogy „ki kezdte”. A jelenség a fontos. Egy azon közösség tagjai között létező jelenségé. Vajon sokáig mehet ez így? Normális?
Valójában egyfajta szembesülés folyik olyan, 20-25 évvel ezelőtti munkahipotézisek kudarcaival, amelyeket az akkori „EU-tizenötök” közössége akkori döntéseikhez használható kiindulópontnak tekintett. De, amelyek nem jöttek be. És ez most, a járvány brutalitását övező ingerült légkörben benyújtja a számlát.
Az EU történetének elmúlt negyed évszázadában két valóban stratégiai jelentőségű fejlemény volt: a közös pénz bevezetése és a kelet-európai "nagy bővítés" ("Európa újra egyesítése"). Mindkettő mögött álltak készen kapott gazdasági körülmények, stratégai érvek, politikai nyomatékok – és bizonyos hipotézisek. A gazdasági körülmények adottságok, a hipotézisek feltételezések. Az utóbbiak vizsgáznak most.
Közös pénz esetében például tudni lehetett, hogy az eurót hiányos alapokkal, és eltérő felkészültségű országok részvételével készültek útjára indítani. De úgy vélték, hogy az elmaradottabb országok majd „úgyis” felzárkóznak, addig pedig fegyelmezetten tartják majd magukat a közös játékszabályokhoz. Amikor pedig már felzárkóztak, a hiányzó rendszerelemeket is be lehet majd a képletbe illeszteni. Most utólag azzal kell tudni elszámolni, hogy mi van akkor, ha az elmaradottabbak nem zárkóznak fel, nem tartják magukat a közös szabályokhoz, és ezért a rendszer tovább építése sem haladhat előre? A tízes évek görög válsága már elég jól felszínre hozta a dilemmát. A koronavírus-járvánnyal különösen neuralgikussá vált „olasz-kérdés” azonban immár egyenesen a mélyébe hatol.
Ami a "nagy bővítést" illeti, a kilencvenes években adott volt egy rakás kelet-európai „új demokrácia”, amelyek alig néhány éve hagyták el közel fél évszázados központosított szocialista államrendszerüket, és ahol generációk nőttek fel anélkül, hogy működő jogállamot és piacgazdaságot láttak volna. Fél évtizednyi tárgyalás után felvették valamennyit, abban bízva – ismét egy hipotézis –, hogy az „új demokráciák” a „régiekkel” együtt élve még hamarabb, még könnyebben átvehetik és meggyökereztethetik a nyugati (akkor még egyöntetűen liberális demokráciának minősített) nyitott) társadalmi modellek működési elveit és értékeit. A 2010-es évek végére ehhez képest vált hivatalos kormányzati politikává Lengyelországban és Magyarországon az illiberális (avagy keresztény) demokrácia felsőbbsége, részükről egyúttal rengeteg mai probléma gyökerének tekintve a második világháború utáni liberalizmus és a nyitott társadalmi modellek úgymond erőltetését. Ami az eredeti szándékokhoz képest már-már hadüzenet: meggyökerezés helyett szembe fordulás, de legalábbis – belülről – alternatíva építés.
Ez is sok éves ügy már. De a járványkezelés ideges légkörében minden újabb rezdülése hatványozottabb visszhangot generál. Mint a magyar kormánynak megszavazott rendkívüli felhatalmazás, és a nyomában születő EU-intézményi (és egyes tagállami) reakciók, erőteljesen bírálva a jogállamiság magyarországi helyzetének alakulását. Mindez ma még az EU rendszerén belül zajlik. De nem kizárható, hogy idővel akár azt szét is feszítheti azt.
Másról beszélnek
De haladjunk sorrendben. Kezdjük a kötvény-kérdéssel. Aminél a vita fontos jellemzője, hogy az eurókötvény-hívők szolidaritási kérdésnek állítják be az ügyet, pedig nem ennek híján nem tudnak zöld ágra vergődni. Hanem az euró rendszerfogyatékos megteremtése miatt.
2001-ben lett – ezt vállaló és erre alkalmasnak ítélt országok számára – egy közös pénz, de nem lett hozzá közös költségvetés, közös kincstár, végső soron közös pénzügyminiszter, kormány, parlament és alkotmány. Szóval közös ország. Hanem centralizált pénzkibocsátás mögött decentralizált nemzeti makrógazdasági politikák maradtak, minimális korlátok közé szorítva. (A pénzügyi válság óta ezek a korlátok ma már nem is olyan minimálisak. De persze a közös/egységes kormányzást továbbra sem érik el.)
Induláskor ezt a helyzetet volt hivatva megnyugtatni a fentebb már röviden vázolt három hipotézis. Hogy ugyanis a közös pénzben részt vevő országok gazdasági felkészültsége „úgyis” „viszonylag azonos alapokon” áll majd. Meg, hogy a netán kezdetben elmaradók – éppen az euró előnyeit is kihasználva – az évek során majd „úgyis” felzárkóznak, makrógazdasági filozófiájuk és rendszerük pedig fokozatosan bele fog simulni a felkészültebb tagtársak táborába. A harmadik pedig, hogy éppen a felzárkózás mind általánosabbá válásával az euró induló rendszerhiányosságai is fokozatosan pótolhatóak lesznek majd.
Mint tudjuk, nem így történt. A közös pénzt alapító országok messze nem álltak azonos alapon. Cserébe az övezet egyik legelmaradottabb tagjának számító Görögország kormánya azt a közel tíz (piaci „béke”-)évet, amikor csaknem ugyanolyan olcsón és könnyen juthatott hitelhez, mint a leggazdagabb Németország, arra használta, hogy az ország mérhetetlen túlfogyasztásba kezdett, ezzel arányos értékteremtési kapacitás létrehozása nélkül. (Az, hogy még csaltak is a hivatalos nemzeti statisztikai adatoknál, és a 10 százalékon felüli költségvetési hiányt 2,6 százaléknak jelentették le az Európai Bizottság felé, már csak ráadás volt. Miként az is, hogy amikor nyilvánvalóvá vált a helyzet tarthatatlansága, a 2015-ös görög Ciprász-kormány a tagtársak közé történő „besimulás” megcélzása helyett azzal fenyegetett, hogy amennyiben nem engedik el a görög tartozásokat, akkor bedöntik a többi déli euró-tagot is. Élén Olaszországgal.)
Az olasz eurótagság nem vált ennyire botrányossá – bár Berlusconi idején majdnem –, de felzárkózásról és „belesimulásról” itt sem beszélhettek. Az olasz gazdaság most már második évtizede folyamatosan gyengül, átlagos gazdasági növekedése az euró békeéveiben sem haladta meg az évi 1 százalékot, exportpiacait rendre kezdte elveszíteni, munkanélkülisége nőtt, eladósodottságát csak a görögök tudták megelőzni.
És hányféle törésvonal és eltérés van még! Kezdve a mostanában sokat emlegetett híres különbséggel, hogy míg Németországban 67 évig dolgoznak az emberek a nyugdíjért, Franciaországban eddig 60 év volt a nyugdíj-korhatár. Másutt más, de teljesen egyforma euróövezet-szinten előre láthatóan még jó ideig nem lesz.
Más szóval, megbukott az első két hipotézis, minek utána aligha csodálható, ha a harmadik, a rendszerhiányosságok kipótlása is nagyobb részt még várat magára.
Ebbe az igazából évtizedes lappangó feszültségbe robbant be minden pusztításával most a koronavírus. Ami történelmi léptékű pénzügyi-gazdasági áldozatokat vetít előre, ezzel arányosan szabadítva el indulatokat és törekvéseket is. És ebben a közegben került frontvonalba a „koronakötvény” követelése.
Amire – tegyük rögtön hozzá – a járvány által különösen sújtott olasz és spanyol gazdaságnak amúgy valóban szüksége volna! Nem kis országok, tehát sok pótlólagos forrásra lesz szükségük. De mert mindkét országban – különösen Olaszországban – az államadósság rendkívül magas, ezért (főként az említett nagyságrendben) újabb hiteleket még szuper-könnyített feltételek mellett sem lenne ésszerű magukra húzni.
Az már csak ráadás, hogy az olasz kormány számára ez politikailag is öngyilkosság volna, lévén a mai megítélések szerint a helyi közvélemény nem fogja tolerálni, hogy országuk külső nemzetközi intézmények pénzügyi-szabályozási felügyelete alá kerüljön (görög út).
Mindezt a külvilág, így a tagtársak és az uniós szereplők is látják, és mivel senkinek nem érdeke ellehetetleníteni az alapvetően EU-elkötelezett olasz kormányt – utat nyitva egy szinte bizonyosan EU-tagadó politikai áradat előtt –, ezért még az sem kizárt, hogy valamilyen „kötvényszerűséget” a végén mégis fognak találni. Újabban egymást érik ez ügyben a tanulmányok: legutóbb például Andrew Duff, veterán brit liberális politikus, korábbi EP-képviselő közölt részletes elemzést a European Policy Centre honlapján arról, hogy ha a következő hét éves közösségi keretköltségvetésnél a bevételi oldalon megdupláznák az úgynevezett közösségi saját források arányát – amikor tehát a közös büdzsét nem tagállami befizetések, hanem közvetlenül a közösségi kasszába befolyó bevételek (klíma-adó?) finanszírozzák –, akkor ennek nyomán már rendelkezésre állhatna annyi (nemzeti büdzséktől független) pénzügyi alap, amely fedezetül szolgálhatna közösségi kötvénykibocsátáshoz.
De itt megint felmerül egy újabb félrecsúszás veszélye. Ha ugyanis mégis lenne valami fajta kötvény – arról is szó van, hogy esetleg az országok egy szűkebb csoportja saját rizikóra indítaná útjára –, az meg könnyen a másik oldalról válthat ki félrevivő értelmezéseket. Jelenleg az olasz-spanyol narratívában a kötvény elvetése az országaikat sújtó járványterhek iránti szolidaritás megtagadásának minősül. Ugyanez a reflex a végül netán mégis megvalósuló kötvényt viszont úgy is ünnepelheti, mint áttörést az euró menedzselésében, előrevetítve a kötvények intézményesülését.
Pedig erről biztos nem lesz szó. Nem lehet szó! Addig, amíg az euróövezeten belül, gazdaságát és nemzeti költségvetését ugyanazon pénzre alapozva egymás mellett élnek országok úgy, hogy az egyiknél több mint duplája az államadósság a másiknak, hogy az egyik gazdasági növekedése éveken/évtizeden át töredéke a másiknak, vagy hogy félévtizednyi lehet a különbség közöttük a nyugdíjkorhatár elérésében (tehát a pénz mögé rakott társadalmi munkaórák számában), addig azok részéről, akik a vállalkozásban rejlő kockázat anyagi felelősségét főként viselnék, erre biztos nem lesz hajlandóság. Ilyen egyszerű.
Miként az is belátható, hogy addig, amíg nem álltak fel a közös felelősségvállalásnál rendszerlogikai alapon is szükséges komponensek, mint a közös költségvetési politika és lehetőleg közös kincstár, addig egy ilyen lépés egyszerre volna megalapozatlan, felelőtlen és rendszeridegen. Nem véletlen, hogy a napokban még a The Financial Times neves elemzője, Gideon Rachman is úgy fogalmazott, hogy az eurókötvény intézményesítése szerinte szétverné az eurót. Pedig neki aztán végkép nincs érintettsége a történetben, országa nem, hogy az euróban, de immár az EU-ban sem tag. Viszont látott már egyet s mást.
És ugyancsak nem véletlen, hogy a kötvény ötletétől elviekben nem kategorikusan elzárkózó Angela Merkel német kancellár is többször is úgy fogalmazott, hogy ha lesz is ilyen, az egy erre felkészítő folyamat végén, nem pedig annak elején születhet csak meg.
Amit Conteék most hajtanak, az éppen e folyamat átugrását célozza, és a járványhangulat nyomása alatt a szolidaritásra hivatkozva azonnali előrehozását akarná megvalósítani, ezerrel átkozva a „fukar északiak” állítólagos fösvénységét és önzését. Visszatérően belengetve egyúttal, hogy ha Európai Unió országai „még egy ilyen helyzetben sem segítenek” (elhangzott), akkor joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi végre csinálják együtt az egészet?!
Hogy ebben mennyi a tudatos politikusi retorika, és mennyi a meggyőződés, azt nyilván csak ő tudná megmondani. Annyi bizonyos, hogy ez így nem fog menni.
Itt húsz évvel ezelőtt, részben bevallottan is politikai alapon (német újraegyesítés!) létrejött egy kulcsfontosságú közös pénzügyi eszköz, aminek előkészítése hiányos volt, és amiben eltérő felkészültségű országok kezdtek részt venni. Ennek életben tartása és menedzselése éppen ezért (mindenki által tudott módon) azóta is folyamatos politikai koordináción, együttműködési készségen kell, hogy alapuljon! Más szóval, mivel nincs közös állam a közös pénz mögött, ezért a benne résztvevő államoknak kell tudniuk politikai, szabályozási, gazdaságpolitikai együttműködésben közös államszerűséget szimulálni. Ha ezt a törékeny képződményt elkezdik a nemzeti érdekek maximalizálása mentén szétkiabálni, azt az eszköz nem tudja elviselni.
Aminek fényében viszont a döntő kérdés immár az, hogy kik azok, akiknek fontosabb lehet a közös eszköz megőrzése a pillanatnyi nemzeti érdekek érvényesítésénél is? (Lehetnek helyzetek és lehetnek stratégiai prioriutások, amelyekben a közös érdek is tud elsődleges nemzet érdekké válni.) A másik, hogy mennyire sikerül ténylegesen közelibb alapokra hozni az eurót alkotó nemzetgazdaságokat? Mert az északiak tartózkodásának másik oka, hogy most ugyan az déliek arra hivatkozva várnak el „kötvényes” támogatást, hogy máskülönben államadósságuk kezelhetetlen szintet érhet el, de „északi” logikával ebben az is benne van, hogy „miért tetszettek előzőleg olyan sok adósságot mostanra felhalmozni?”. És a bizalmatlanság marad.
Ez a feszültség és ez az ellentét valójában kezdettől fogva benne volt a rendszerben, a görög válság kirobbanása óta exponáltan is. Csak most a járvánnyal, és azzal, hogy az Unióban mindez az amúgy is gazdaságilag ingatag, méretében viszont túlságosan is nagy Olaszországot sújtotta a legerőteljesebben, a tétek nagyságrendekkel megnőtek. Conte számára tényleg az olasz középpártok hatalmon maradása a tét – ami amúgy európai uniós érdek is –, az euró védelmezői szemében viszont a közös pénz (hazai pályán is továbbra is elfogadható módon való) megőrzése. Ránézésre egyik sem engedhet.
Az EU történetében ilyenkor szokott előkerülni valamilyen kompromisszumos formula. Fentebb utaltunk rá, hogy az efféle itt sem elképzelhetetlen. De akár igen, akár nem, mindenképpen megkerülhetetlenné válhat mellette a tényleges helyzet tisztázása. Annak kendőzetlen megvitatása, hogy mit bír elviselni a közös keret és a közös eszköz, és mit nem? És hogy ehhez képest ki hogyan pozícionál(hat)ja magát a jövőben? Az alternatívák viszonylag átláthatók: vagy a tehetősebbeknek kell megfinanszírozniuk a hátrányba kerülteket, vagy ezt kiváltó új mechanizmus(oka)t kell tudni teremteni, vagy az elmaradóknak kell a többlet (nemzetgazdasági és társadalmi) terheket bevállalni, vagy egy ponton ki kell válniuk, hátra hagyva azokat, akik így is bírják a tempót. Vagy pedig – végső opció – fel kell adni magát az eszközt. Mindnek van politikai, gazdasági ára és hozadéka. Lehet kalkulálni. És kell is.
A jogállamisági csata
A jogállamisági kérdés visszatérte kapcsán a legfontosabb, hogy látni kell: bár bizonyos – Magyarországot, vagy Lengyelországot (netán másokat) elítélő – nyilatkozatok és határozatok továbbra is túlnyomórészt egyes uniós intézmények által születnek, ám a tényleges frontvonal már nem itt van. Hanem nem kis részt más tagtársak kormányai felé.
Bevezetőben utaltam rá, hogy lengyel és magyar diplomaták – vagy éppen hazai politikai vezetők – sokszor méltánytalannak tartják mindazt a bírálatot, támadást (sokszor ezek élét és hangnemét is), amiknek országuk, kormányuk ki van téve. Nyugati hírforrásokat – vagy akár a legutóbbi EP-vitát és határozatot – látva nem nehéz elképzelni, hogy valóban bőven lehet részük ilyenben. Csak éppen mindez nem kellene, hogy meglepetésként is hasson.
Ugyanezen közép-európai országok a megelőző évek hosszú során következetesen támadták az uniós intézményeket (az „új Moszkvát”), vagy éppen a szerintük „elfáradt”, a múltat idéző, „eltévedt” nyugati kormányokat. Ehhez társul, hogy ugyanezen kormányok a legtöbb – hazai és nemzetközi – gazdasági, társadalmi, biztonságpolitikai probléma forrásaként a már említett, „túlzott liberalizmust” jelölte/jelöli meg. Mindeközben az EU bírálata ezen országokban felér egy karaktergyilkossággal, amennyiben jóformán semmilyen vonatkozásban nem egészíti ki pozitív híradás vagy értékelés a folyamatosan negatív utalásokat (plakátkampányokat…). Holott, ha a kormányoknak fontos volna mindaz, amit az Unió képvisel, akkor súlyt helyeznének arra, hogy megtartsák irányában a közvélemény támogatását.
Régi igazság az, hogy ha valaki hosszabb időn át következetesen ellenségként kezel valakit, akkor az valóban ellenséggé válik. Azzá tesszük. És az „ellenség” maga is ennek megfelelően (ellen)támad. Lehet választókra eredményesen ható kampányfogás „Soros-ügynöknek” nevezni EU-intézményi és tagállami kormányzati vezetők sorát. De ha ugyanezt az érintett is meghallja – és meghallja! –, attól legalábbis nem lehet elvitatni a megbántottság reakcióját. Végül is az ügynöki minősítés, tényleges tartalma szerint, „kitartottságot”, „lefizetettséget” sugall. Aki ezt megkapta, az aligha fog a továbbiakban szimpátiával fordulni a címkéző ország ügyei felé. Akár tényleges ügynök, akár nem.
De ez még csak személyes reakció. Fontosabb az elvi. Ami már nem pusztán retorikára, hanem történésekre, fejleményekre, változásokra reagál. A magyar és a lengyel kormány felvállaltan hirdeti, hogy elhibázottnak tartja a „megfáradt” nyugati országok „liberális demokrácia” modelljét, ebben vélve felfedezni egyebek között a hagyományos családmodelltől, vagy éppen az egyháztól való szerintük tömeges elfordulást. Alternatívát is kínálnak, ez volt magyar részről kezdetben az illiberális, újabban mindkét ország részéről vallottan a kereszténydemokrácia favorizálása. Mindez párosul mindkettőjük esetében számos olyan hatalomgyakorlási, államszervezési intézkedés – törvény, netán alkotmánymódosítás – végrehajtásával, amit a hagyományos nyugati liberális demokrácia-felfogás saját értékrendjétől eltérőnek vél.
Legutóbb ezt jellemeztük úgy, mint „modell-rivalizálást”. Valójában, tényleges politikai hatásában többről van szó. Adott egy szervezet, amit eredetileg a (diktatúrák ellen folytatott háborúban győztes) liberális demokráciák hoztak létre, ugyanazt a szabály alapú nyitott társadalmi modellt tekintve irányadónak az egymás közötti együttműködésükben, mint ami meghatározta saját nemzetállami berendezkedésüket. Amikor a hidegháború végeztével további autoriter rendszerek tűntek el immár a (kelet-európai) szomszédságukból, a helyükre lépő „új demokráciák” esetében is súlyt fektettek arra – támogatásokkal ösztönözték, utóbb tagsági kilátással nyomatékosították –, hogy ezek is a nyitott (belső hatalomgyakorlási rendszerében átlátható) társadalmi modellt kövessék.
A Nyugat számára ez jelentette a garanciát arra, hogy az új szomszédság sem jelent majd kihívást, pláne fenyegetést saját értékrendjük ellen. Valahol ezért is mentek bele még abba is, hogy saját létszámukat rövid időn belül közel megduplázva ezeket az országokat tagtárssá is tegyék, és így még inkább saját modelljükhöz asszimilálják őket. Ennyiből a tizenhat évvel ezelőtti kelet-európai „nagy bővítés” voltaképpen önvédelem is volt. (Meg persze – kapitalizmusról van szó – gazdasági érdek is.)
A közös piac-alapító „régieket” – kiegészülve a hasonló elveket valló írekkel meg skandinávokkal – ma is olyan, alapvetően középpártok kormányozzák, amelyek továbbra is a nyitott társadalmi modellt tekintik a nemzeti és a nemzetközi rend krédójának. Napjainkban ugyan nehézségeik vannak, mivel az elmúlt évtized (pénzügyi, migrációs) válságai, megfejelve Brexittel és Donald Trump amerikai elnökségével sok tekintetben defenzívába szorította őket. De a liberális demokráciát ma is alapvetésnek tekintik, és ebben megerősíti őket, hogy bár a hagyományos parlamenti pártok támogatottsága mindenütt csökkent, a társadalmak többségének kötődése a nyitott társadalmi formához (ezekben az országokban) ma is túlnyomónak mondható.
A lengyel-magyar nyílt fellépés a liberális demokráciák szerintük hibás-káros évtizedei ellen, odahaza pedig kormányzásban a központi ellenőrzés erősítése ebben ütött rést. Ezért és így kezdtek egyre inkább elvi szempontból is problémává válni a „régiek” szemében. Az önvédelem mozdult meg. Amikor Emmanuel Macron felszólalt a lengyel bíróságok függetlensége, vagy a magyar média és akadémiai szabadság szerinte szükséges védelme érdekében, akkor csak részben izgatta ezen országok tényleges belső berendezkedése. Tényleges figyelme „saját” belső, Le Pen-féle franciaországi szélsőségesei ellen irányult, azokat akarja korlátozni, visszaszorítani. Hatalomtól távol tartani.
Amikor Angela Merkel szükségesnek érezte leszögezni a magyar miniszterelnök jelenlétében, hogy „a demokrácia csak liberális lehet”, akkor csak részben aggódott a magyar polgárok szabadsága miatt. A fő gondja az volt, hogy ne születhessen élettere központosított rendszereknek Európában – végkép ne az Európai Unióban –, ami esetleg mintául szolgálhat a német belpolitikában is. Mint egykori mentora, Helmut Kohl, ő is meggyőződéssel vallja, hogy Németország csak liberális és csak európai lehet, (jól emlékezvén még a történelmi alternatívára, amikor hazája nacionalista és diktatúra volt, és hogy ebből mi nőtt ki).
És amikor a francia elnök, a német kancellár, meg mások is a „nyugati oldalról” kiállnak az Európai Unió léte mellett, a nyitott társadalmi modell nemzetközi kivetülését, európai szinten intézményesített pillérét és garanciáját is vélik védeni vele. A liberális demokrácia közép-európai elvetésében, vagy az EU közösségi jellegének nyílt bírálatában egyúttal saját életterükre is irányuló támadást (veszélyt?) is éreznek. És védekeznek. Például azzal, hogy igenis, hogy ők is támadnak, pártjaik, képviselőik egy része jogállamisági alapon kérdőjeleznek meg magyarországi és lengyelországi fejleményeket, és adott esetben kormányzati szinten is vitát vállalnak fel a „tagtárs” magyar vagy lengyel kormánnyal. Mert például modell-rombolást és ezzel veszélyes precedenst vélnek felfedezni valamely közép-európai fejleményben.
Az EU-intézményi retorika erre azt mondja, hogy a „közös értékek védelméről” van szó. Valójában a tét nagyobb is lehet. Modell-, és – kormányon lévők szempontjából – hatalomféltést (védekezést) is kifejezhet. Az elmúlt évek fejleményei és retorikai ütésváltásai nyomán a játszma magasabb szintre került és politikai – alkalmasint és esetenként államközi politikai – szembenállássá, de legalábbis véleménykülönbséggé fajult.
A jelen jogállamisági vita ebben a térben értelmezhető igazán. És egyúttal ezért tekinthető tényleges – és egyre súlyosabbá váló – törésvonalnak is. Aminek kapcsán, ha a járványpszichózis – meg az ezt kísérő kiélezett pénzügyi, gazdaságpolitikai viták – ideges légkörében merül fel fejlemény, akkor a reagálás retorikája és hangereje is ezzel arányban álló lesz (lett…). Ami viszont az eszkaláció gyorsulását is eredményezheti.
A legfőbb tét mindkét esetben – az eurókötvény kapcsán és a jogállamisági vitában – ezúttal is az EU fenntarthatósága, vagy (a pillanatnyi látszatot követő) ellehetetlenülése. Látva oly sok ország kőkemény érdeken alapuló kötődését, konokul nem hiszek az EU megszűnésében. De a jelen események dinamikája láttán a szakadást egyre inkább elképzelhetőnek érzem.
Fóris György
Fóris György
