Gunyoros megjegyzéseket is kiváltott legutóbbi bejegyzésem azon indító kijelentése, hogy szerintem Putyin támadása Ukrajna ellen a “gyengeség jele”. Ha ezzel a “gyengeséggel” teljes ukrán városokat el lehet pusztítani, és komplett ukrán régiókat annektálni tudnak vele, akkor a kifejezés igencsak relatív – vélték egyesek.
Azért én fenntartom. Putyin azért kényszerült proaktívan katonailag támadni, mert országa láthatóan minden másban globális mércével egyre gyengébb, és, ha pozíciókat akar megőrizni (netán bővíteni) számára, akkor azt most és katonailag kell megtennie.
Számomra a képlet kiindulópontja mindig oda tér vissza, amit legutóbb írtam: a mai és jövőbeli világban bármely hatalmi centrum globális befolyása szükségszerűen több lábon áll. Szükségeltetik hozzá meggyőző volumenű, erejű, képességű katonai ütőerő is, de kell gazdasági volumen, növekedési képesség, innováció és kutatás, piaci befolyás és méret, pénzügyi erő és befektetési tartalék, népességi súly, kulturális megújulás és kisugárzás, és így tovább.
Szakértők ma erre képes hatalmi centrumnak az Egyesült Államokat, Kínát és (ha együtt marad) az EU-t tartják. Nem zárják ki, hogy idővel melléjük zárkózhat India is, de nála ez még hosszabb időt feltételez. Mindenki más – Nagy-Britannia is, Japán is, és igen, Oroszország is - e kritériumok közül csak egyesekben képes átütő lenni, de nem mindegyikben. Így viszont a meglévő behatárolt, részterületeken jelentkező erőfölénye is sebezhető, mert nem szilárd más vonatkozásban a hátországa. Cserébe csak lokális, regionális hatalom lehet belőlük, de globális nem.
Szakértők arról is beszélnek, hogy a bipoláris világhatalmi képletet 30 éve felváltó (látszólagos) unipoláris képlet (US dominancia) napjainkra kezd láthatóan több pólusúvá válni, a fenti szempontok és rendező elvek mentén. Oroszország mentálisan e folyamatot úgy éli meg, hogy megörökölt egy (igazából akkor is katonai erőn alapuló) bipoláris szuperhatalmi tudatot, de tényleges képességeiben szinte minden téren csak részteljesítményekre képes.
Valahol (fordított előjellel) arra emlékeztet ez, amikor a hetvenes években interjút csináltam Tálas Barna Kína-szakértővel arról, hogy voltakeppen mi (volt akkor (is)) a kínai vezetők tényleges célja? Válaszát azzal kezdte, hogy Peking összhangba akarja hozni méreteivel a (ma így mondjuk) globális befolyását. Ez az akkori Kína eseteben felértékelődési törekvést jelentett. A mai Oroszország esetében a leértékelődésbe kellene tudni beletörődni.
Olyan ez, mint amikor Nagy-Britannia a gyarmatbirodalma megszűnte után még évtizedekig világbirodalomként tetszelgett, amit pld. a közös piacon belül egyre kevésbé akceptáltak a többiek. A dolognak voltak alapjai kereskedelmi és politikai kapcsolatrendszerébe, no meg az európai átlagot meghaladó katonai potenciálban. De összességében és ténylegesen ez már mégsem egy világbirodalom megtestesülése volt többé. Oroszországnak is ezzel analóg módon kellene megtalálnia helyét az új, többpólusú globális világképletben (úgy, hogy ezen belül ő nem az egyik domináns pólus többé).
Az elmúlt húsz év világosan érzékeltette tényleges befolyását. A sokat emlegetett “Nyugat árulása” (hogy ugyanis állítólagosan azt ígérte Moszkvának, hogy nem fog közelebb terjeszkedni “az orosz élettérhez”, aztán mégis, a hajdani szovjet területre lepett az EU is, NATO is), mint azt az előző elemzésemben levezettem, igazából a Kelet átallása volt! Amit a Nyugat ebben a formában éppen, hogy igyekezett még lassítani, halasztani is.
A szovjet csapatoktól megszabadult keleti (régről önálló, vagy akkor függetlenné vált) országai/népei maguk siettek, dörömböltek a nyugati szervezetek kapuin, mint Antall József is már megválasztása után egy évvel leendő EU-tagsági ambíciókat jelentett be Jacques Delorsnál és Helmut Kohlnál egyaránt.
A “Kelet átallása” (amihez, kétségtelen, kellett egy “Nyugat befogadása” is) viszont már azt vetítette (vetíti) előre, hogy ha nincs kordában tartó katonai erő a “köztes” (Nyugat és Oroszország között elterülő) országok/népek nyakán, akkor ők rögtön elkezdenek az előbbi felé helyezkedni. Egyszerűen azért, mert a bevezetőben említett globális befolyásolási képességeknek a katonai erőkön túli részében (gazdasági erő, technológia, tőke és befektetés, kulturális minták, szabadságjogok és életformák stb. tekintetében) a Nyugat vonzóbb, mint a régi Kelet. Az emberek többsége az előbbit szeretné, nem az utóbbit.
Putyin jól látta, hogy e tekintetben a Nyugat, ha Moszkva nem avatkozik közbe, egyre közelebb fog terjeszkedni hozzá. (Valójában és ténylegesen - már megint - nem a Nyugat jön hozza közelebb, hanem egyre több közvetlen szomszédja megy a Nyugathoz. Végül is erről szólt az ukrán narancsos forradalom, miként a mostani grúziai tüntetések is).
A végeredmény mindenesetre az, hogy a meglévő orosz hatalomgyakorlási és társadalomszervezési modelltől eltérő rendszerek kezdenek egyre inkább az orosz szomszédságban is meggyökeresedni.
A putyini válasz erre lényegében ugyanaz volt, mint amit fel évszázadon át a Nyugat vallott és követett a bipoláris világ keleti (kommunista) felével szemben: “feltartóztatás”! (Egy időben hivatalos NATO doktrína is volt). És a moszkvai logika szerint a feltartóztatás leghatékonyabb formája a proaktív közbeavatkozás: jelen esetben megakadályozni, hogy (Ukrajna átállásával) a nyugati befolyás egész az orosz határig elérjen.
Ha ehhez a gazdasági és politikai kényszer kevés, akkor ám jöjjön a katonai fellépés! Bizonyos szempontból ez ugyanaz a logika, mint ami bevitte a VSZ-csapatokat 1968-ban Csehszlovákiába, (és ami a másik oldalról hosszú ideig Vietnamban tartotta az amerikai csapatokat, lényegében ugyanabban az időszakban).
Még egyszer: jelen esetben orosz részről nem arról volt/van szó, hogy megtámadták, területét elfoglalták, és ő most katonai erejét is bevetve harcol és védekezik. Hanem mint szuverén ország mozgósította haderejét egy másik szuverén ország ellen, pusztán azért, mert zavarta - saját leendő politikája szempontjából hátrányosnak erezte -, ha ebben a másik országban bizonyos irányt vesz a hatalomgyakorlás, társadalomszervezés módja, valamint a külső kapcsolatépítés prioritása.
Egy kicsit olyan ez, mintha a NATO a kilencvenes évek közepén megszállta volna Olaszországot, amiért ott az akkori kommunista part akkori vezetője, (Amato) alakított kormányt.
A mostani orosz katonai fellépés azért hatott sokkolóan, mert a “világ” abban a tudatban volt, hogy az emberiség fejlettebbik része (legalábbis „egymás között”) már kinőtt a katonai érdekérvényesítés korából, a világ kvázi ehhez már felnőttebb (civilizáltabb?) lett. És hogy mindenki kész bizonyos közös szabályalapúság mentén létezni és viszonyulni egymáshoz.
A maga módján persze ez a feltételezés ugyanúgy nincs egyfajta híján a gőgnek és dominancia érzésnek. Ugyanis ez is feltételez (nyugati részről) egy bizonyos irányú és tartalmú (kvázi az ő prioritásai és értékei szerinti) homogenitást. Hogy ugyanis mostantól kész mindenki e szabályalapú világ szabályai szerint eljárni, és adott esetben abba is beletörődni, ha befolyása mindezek alapján e játéktéren csökken.
Az ex-szovjet szuperhatalmi tudattal, és a szovjet korból megörökölt teljes katonai arzenállal fellépő orosz gondolkodás azonban abból indul ki, hogy nem kötelessége mindörökre a nyugati többség által diktált szabályok szerint élnie, ha az ellentétes az érdekeivel. És ha a Nyugat befolyásának többi eszközével nem rendelkezik, akkor a maga szempontjából akár a régi katonai eszköz előhúzása is lehet indokolt.
Putyin a napokban már egyenesen az “új szuverenitás” világrendjének elérését hirdette meg – mintegy alternatívaként a szerinte csak mindent (újra, új formában) gyarmatosítani akaró második világháború utánihoz –, aminek megteremtésén úgymond hazája jelenleg (katonai akcióival is) dolgozik.
Két baj van csak ezzel. Az egyik, hogy ez ugyanúgy globalista szemlélet, mint a nyugati világkép, csak egy másik alapról. A másik - és ez már viszont rájuk nézve veszélyes önbecsapás is -, hogy az orosz Nyugat-hibáztatás közepette figyelmen kívül hagyja a fenti, látszólag csak retorikai, valójában nagyon fontos tartalmi különbséget: azt ugyanis, hogy abban, ami őt a legjobban aggasztja, nem annyira a Nyugat terjeszkedése, mint a Kelet átállása a dominánsabb faktor.
Nem vitás, hogy az előbbi az utóbbi törekvéseinek hullámain igyekszik (akkor már…) számára újabb, stabilabb pozíciókat is kiépíteni. Szóval, hogy egy-egy ilyen helyzetnél persze működésbe lép a nyugati stratégiai reflex is. Proaktívan is, meg önvédelemből is. De a tényleges hajtómotor az érintett országokban belülről jön. Mint ahogy Antall 1991-es nyugati orientációjú “tagsági törekvése” mögött sem nyugati presszió, hanem szuverén magyar irányváltás állt.
Ennyiből, ha Putyin tényleg a szuverén országok új világszövetségén munkálkodna, akkor azt is be kellene kalkulálnia, hogy e szuverenitás gyakorlása jegyében akár közvetlen szomszédai is, továbbra is a nyugati politikai es életformát választják majd. Valami, amit éppen jelen - és 2014-es - ukrajnai hadműveleteivel ő maga próbált és próbál megakadályozni. Márpedig ez szintén szuverenitást korlátozó külső ráhatás, csak most éppen egy másik oldalról.
Persze azt is látni kell, hogy az érmének csupán az egyik oldala a külső befolyás megszerzésének az igénye. A másik fele már nagyon is belső, saját (oroszországi) hatalomvédő megfontolásokon alapul. Hogy ugyanis mennél közelebb jön egy ezek szerint az övénél - katonaitól eltekintve minden másban - versenyképesebb rendszer, annál nagyobb a kockázata, hogy a vonzerő átterjedhet saját belső (oroszországi) világára is. És az immár belső hatalmi pozícióját kérdőjelezheti meg.
Ma ugyan mindenki felettébb távolinak tart az orosz népesség értékítéletében egy ilyen tömeges “belső átállást” (leszámítva a csekély befolyású orosz jogvédő mozgalmak törekvéseit), de az előrelátó vezetés nem várja meg, amíg ezek befolyása többségivé válik, (Sándor Gyorgy hajdani szavaival: “az államelnök minden nap elsőként kel fel, mielőtt még a nép felkelne”). Egy ilyen irányultság lehetőségét és potenciális táptalaját is igyekszik kizárni. Például azzal, hogy minimum a közvetlen szomszédságát megpróbálja - ha másként nem megy, katonai úton - hozza hasonlatossá tenni… Ez folyik most éppen Ukrajnában.
Viszont az a tény, hogy e célja elérésére nem talált más eszközt, mint a katonait - nem vette fel a versenyt a többi faktor tekintetében, hogy a maga oldalára állítsa őket -, ez annak beismerése, hogy minden másban viszont gyengébbnek, legyőzhetőnek érzi magát. Ami összességében (remélt, álmodott, fenntartani akart) globális hatalmi ambíciói szempontjából fejez ki tényleges gyengeséget.
Sokkal szofisztikáltabb lett a világ, amiben a katonai érdekérvényesítés csupán egy elem, de még csak nem is abszolút többé, lévén az abszolút (a nukleáris) egyúttal önpusztító is. Létezik viszont hatalmi befolyás ezer más olyan módja és eszköze, amihez pénzre, technológiára, szakértelemre, gazdasági és szellemi erőforrások folyton újratermelődő tárházára és még ezernyi más tényezőre van szükség.
Az az igazi teljes pályás játékos, aki ezek többsége felett diszponál. És hiába Ukrajna szétlövése, Putyin nincs ilyen helyzetben, és adott körülmények között egyre kevésbé lesz. Logikája két évszázaddal ezelőtti. A mai valóság viszont, technológiai adottságokban, gazdasági logikában, civilizációs igényekben és képességekben rohamléptekben már az új évezred jegyében formálódik.
