Próbáljunk meg rendet tenni a nyilatkozat-áradatban, középpontjában az EU „várható” megszűnésével! A mai helyzet azért nehezen átlátható, mert egy tragikus fejlemény hirtelen felnagyított és egymásra dobált rengeteg különböző (súlyú, eredetű, idejű) történést, vitát. Kiélezett egy sor régről létező szembenállást, amit a közvélekedés most sok esetben ráhúz a napi teendőkre is. A mindezt övező rossz hangulat fokozza a korábbi bizalmatlanságot és felerősít nemzetállami sérelmeket. Mindezek többnyire a pillanatnyi történésekkel összemosva tűnnek fel, holott megvan a saját előéletük, és lehetséges kimenetelük is, miközben a járvány-ügy szintén a maga logikája és paraméterei mentén halad. A következmény sokszor a leegyszerűsített helyzetértékelés, márpedig a téves diagnózis könnyen lehet hibás terápiák alapja.
De miért mondják?
Az EU „közeli halálát” vélelmező nyilatkozatok szinte a járvány berobbanásával egy időben megjelentek, idővel már-már általánossá váltak. Kezdetben az indulat fűtötte őket, mint amikor az olasz kormány (elsőre még) hiába kért sürgős segítséget a tagtársaktól (orvosi eszközökről, szájmaszkokról stb. lett volna szó), napokig senki nem reagált. Erre válaszul terjedt el az olasz közösségi médiában, hogy az EU „semmire nem jó”, a legjobb ott hagyni az egészet.
A következő fázisban elemzők már olyan, átfogóbb, EU-szintű disszonanciákból indultak ki, mint a határok szabad átjárásának, vagy az áruk és szolgáltatások folyamatos belső piaci mozgásának a növekvő befulladása. Ezt tetézte aztán az az EU-szintű egymásra mordulás, ami a tagok közötti csúcs-szintű egyeztetésén (videokonferencia) következett, midőn a közös kötvénykibocsájtás (az eurókötvény ötlete) körüli vita csúnya nézeteltérésbe, helyenként kölcsönös szemrehányásba is torkollott.
Mindezt foglalták keretbe végül az olyan vélemények, mint a sokak szemében mindmáig mérvadónak tekintett Jacques Delors ritka megszólalása, amelyben az EU utolsó még élő „nagy öregje” a napokban immár általában minősítette a közös európai projektre néző „halálos veszélynek” a tagországok közötti légkör látványos megromlását, a bizalom és a szolidaritás szerinte növekvő hiányát.
No, ha már ő is mondja, akkor a dolog tényleg komoly, gondolhatnánk. Igen, de ő nem mindenre vonatkoztatva, hanem egy konkrét mozzanat kapcsán figyelmeztetett. De erre még visszatérünk.
A jelenség kezdeti – „érzelmi” – szakaszánál a leginkább figyelmet érdemlő az volt, hogy láthatóan ennyire általánossá vált a közvélekedésben az „EU-ra várás”, illetve az „EU-ra mutatás” reflexe. Ezúttal tévesen. Mára már sokan megírták/elmondták, hogy konkrétan a járvány kezelésére alig van EU- kompetencia. A sokat emlegetett „Brüsszel” (Európai Bizottság) jogosítványa lényegében kimerül az ajánlás, a javaslás, valamint az erre kész felek között a koordinálás lehetőségében, amivel azonban nem párosul végrehajtási (pláne kötelezési, szankcionálási) hatáskör. Magyarul, a döntési szabadság és reagálási hajlandóság teljes egészében tagállami hatáskörben van.
Ennyiből azok az olaszok, akik a (kezdetben) elmaradó orvosi segítségre azzal reagáltak, hogy az „EU nincs sehol” történetesen a létező helyzetet állapították meg: közegészségügyi területen a tagországok nem delegáltak közösségi szintre hatásköröket, következésképpen itt tényleg „nincs EU”. Felidézve az örök meghatározást: az EU az, amivel a tagországok megbízzák. És itt eddig nem tettek ilyet. (Ez esetben azzal a megszorítással, hogy bizonyos embrionális közösségi mechanizmusok azért a közegészségügyi témákban is léteznek, mint a Polgári Védelmi Mechanizmus, vagy a Határokon Átnyúló Egészségügyi Fenyegetettséggel kapcsolatos döntések rendszere. De ezek csak akkor működnek, ha a bennük résztvevő tagországok reagálnak is. És ezt most eleinte nem tették. Ami viszont nem az EU-t minősíti, hanem a nemzetállami viselkedést, bármi is állt a hátterében.)
De térjünk vissza a kiinduló helyzethez! Tragikus mértékű járvány tombol, életeket veszélyeztetve és társadalmi, gazdasági folyamatokat blokkolva, köztük befullasztva EU-szintű folyamatokat és alaposan nehezítve az uniós ügyintézést is. De mondható-e, hogy mindez annak a jele, hogy EU léte megkérdőjeleződött? Önmagában aligha.
Tény, hogy megszűnt a szabad határátlépés, és akadozik a belsőpiaci kereskedelem. De ez nem az EU-ra kihegyezve van így, még kevésbé ő miatta, hanem ugyanez nemzetállami, államokon belüli regionális, helyi kistelepülési szinteken is fennáll. Nem az „EU” állt meg, hanem általában az élet nagy része mindazon országokban, amelyek amúgy az Uniót is alkotják. A furcsa az volna, ha az EU-szint közben dübörögne.
Cserébe semmi nem indokolja annak vélelmezését, hogy amikor majd a szabad mozgás lehetősége helyreáll, és a (nemzeti) gazdasági folyamatok újra indulnak, akkor nem jelenik meg az igény mindennek uniós szintű újbóli kiteljesítésére is. (Mellesleg, hasonló irányú reagálás valószínű majd a most sokak által temetett globalizációs folyamatok vonatkozásában is. Bizonyos jövőbeni óvatosság persze valószínű. Azok a cégek, amelyek nagyon megégették magukat a mindent a kihelyezett termelésre és globális áru- és termékmozgásra alapított modelljükkel, ha még a járvány után is léteznek és lesz hozzá tőkéjük, akkor valószínűleg igyekezni fognak eztán valamelyest diverzifikálni, és biztosítékokat is beépíteni a rendszerbe. De a globalitást feladni aligha fogják. Ehhez már túlságosan is be van lakva az európai piac, és túlságosan magasak egyes helyi költségek. A tőke logikája egyszerűen nem engedi majd meg a totális befelé fordulást.)
Amiben a járvány az EU-t is megfertőzte
A járvány nem önmagában jelent veszélyt az EU-ra nézve, hanem közvetetten. Az egyik a várható gazdasági utóhatás, a mostanában sokak által tárgyalt valószínű recessziótól az akár milliós nagyságrendű munkanélküliség veszélyéig. A másik, hogy erre közös válaszlépéseket kell tudni majd kihordani, amihez viszont érdekközösségre, kompromisszum-készségre, kölcsönös bizalomra van szükség. Csakhogy a járvány teremtette extrém helyzet éppen, hogy felerősít egy sor olyan korábbi sérelmet és bizalmatlanságot, amik pont a kompromisszum-készség alapjait gyengítik. A legutóbbi sikertelen EU-csúcs már ennek volt pregnáns példája.
Az eurókötvény – vagy ahogy mostanában emlegetik: a „koronakötvény” – kérdése így vált demonstratív üggyé. Annyiból is, hogy mindennél beszédesebb példája a különböző dolgok összecsúszásának, amit egyébként már az említett új név („koronakötvény”) is szemléltet.
Itt igazából három dolog keveredik. Egyfelől tombol a járvány, naponta ezrével halnak meg emberek, mindenfelé szó szerint életkérdés az azonnali gyors segítség. A sokat említett szolidaritás. Másfelől, az előre tekintő tervezés az ilyenkor elvárt módon igyekszik felkészülni a mindebből szükségszerűen kinővő gazdasági káosz majdani kezelésére is. Ami szintén egyfajta együttműködést, közös mechanizmusok, források és eszközök bevetését is megköveteli majd.
És végül, harmad felől, van ez a bizonyos konkrét eszköz: a közös kötvények majdani kibocsájtásának a lehetősége. Ami igazából a pénzpiacon egymásért történő közvetlen (nemzeti költségvetések által történő) felelősségvállalás volna, és ami már egy évtizede (a görög- és általában az euróválság óta) napirenden van. És amit ugyanezen évtized alatt a nettó befizető euró-tagok egy szűkebb csoportja makacsul ellenez, a viszonylag könnyű és tehermentes pénzhez jutásban érdekelt országok nagyobbik csoportja viszont ugyanilyen makacsul követel.
Eddig a felek kisebb-nagyobb duzzogással beletörődtek abba, hogy ezen a ponton egyelőre nem tudnak egyetérteni. De a járvány most minőségileg új helyzetet teremtett: a pillanatnyi tragikus háttér az évtizedes vitát elsősorban az elszenvedők oldalán sokak szemében a szolidaritás, és az egymás iránti bizalom és tisztelet egyfajta mércéjévé tette.
És ettől hirtelen valami egész elvadult vita alakult ki. Aki elveti a kötvényt, az most is a tíz éven át hangoztatott elvek alapján zárkózik el. Érvelésük vezérelve ma is az, hogy az euró létének és működésének alapszerződésben is rögzített elve, hogy egymás költségvetési politikájáért közvetlen felelősséggel nem tartozhatnak. A járvány terheitől és áldozataitól nyomott országokban viszont növekszik a hajlam, hogy a járvány-tragédia lekezelését lássák mindebben. Az olasz meg spanyol közösségi médiában és politikai nyilatkozatokban az elmúlt napokban egymást érték az olyan reagálások, hogy „amikor emberek halnak meg, akkor nincs idő holland pénzügyminiszterek erkölcsi leckéztetését hallgatni”. Mindkét országban jól emlékeznek még az euróválsága idején zajlott összecsapásokra, amikor szintén a gazdag és „fegyelmezett” északi országok konszolidációs diktátumai és az adósságoktól levegő után kapkodó déli tagtársak között húzódott a frontvonal. És most sokakban „már megint” érzés munkál.
Ám mostani kifakadásukkal igazából összemosnak két dolgot: a járvány elleni pillanatnyi erőfeszítéseket a járvány utánra készülő majdani gazdasági/pénzügyi intézkedések mibenlétével. Az utóbbi vitatása mellett az előbbi kapcsán még lehet valaki szolidáris. (Németország például nemcsak orvosi eszközöket kezdett el Olaszországba küldeni, de kórházi kezelésre olaszországi betegeket is átvesz.) Mark Rutte holland kormányfő pedig múlt héten a hágai parlamentben már egyenesen arról beszélt, hogy Hollandia szerinte arra is kész lehet, hogy térítésmentes pénzügyi segélyt (tehát még csak nem is hitelt) szavazzon meg a járványtól sújtott tagtársak számára. Azaz, országa úgymond, nem a pénzek folyósításában fukarkodik, hiszen még adományozni is kész. Egy dolgot nem akar csak bevállalni: az egymásért vállalt felelősség precedens jellegű intézményesítését.
Ami viszont már másért súlyos dolog: bizalmatlanságot fejez ki. Azt demonstrálja, hogy a „fukar északiak” egyszerűen nem hiszik el, hogy az olasz-spanyol páros kizárólag azért lobbizik vehemensen új lehetséges közös források (közös kötvény) bevetéséért, mert emberek ezrei halnak meg, szétesik a gazdaság, széteshet az ország. Az „Észak” láthatóan nem tudott felhagyni a gyanúperrel, hogy ennek ürügyén ezek a – nekik mindig is „fegyelmezetlennek” és „megbízhatatlannak” számító – tagtársak, intézményesíteni akarnak egy olyan mechanizmust (gazdagoktól szegényebbekhez nemzeti forrásokat átpumpáló „transzfer uniót”), amelyik aztán járványtól függetlenül is megoldja majd a számukra, hogy sikertelen gazdálkodásuk szanálását nem kis részt az északi adófizetők pénzéből finanszírozzák.
Van-e alapja ennek a feltevésnek? Részben igen. Például az olasz költségvetési hiány (és az egekben járó olasz államadósság) kapcsán folyó immár több éves Brüsszel-Róma vita egynémely tanulsága egyesek szemében alapul szolgálhatott efféle „északi” előítélethez. Különösen, amíg Matteo Salvini vezetésével a Liga is a kormány része volt, amelyik nem is titkolta, hogy semmilyen formában nem tekintik mérvadónak az euró érdekeit, egyébként is megszűnését valószínűsítik (és szorgalmazzák), és ha az olasz helyzet (no meg az ő politikai helyzetük) úgy kívánja, nem haboznak túllépni közös (például költségvetési) kritériumokon. Talán ez még lehetett volna egy futó incidens. De a tagországok körében sokan emlékeznek még, hogy 2011-2012-ben hasonló kínos vitákat kellett megélniük Silvio Berlusconi akkor olasz kormányfővel is. Amitől a dolog sokak szemében tendenciózus jelenségként rögzült
A régi tünetek nem múlnak el
Itt és így (is) jelentkeznek a bevezetőben említett egymásra dobált korábbi problémák és feszültségek. A gazdasági-pénzügyi válság következményeit igazából mostanáig sem sikerült rendesen feldolgozni, az olló az eladósodott, lemaradó déli (egyes keleti), illetve a gazdagabb északi és nyugati tagtársak között nem szűkült. Ellenkezőleg, tovább szélesedett (miközben a Brexit ismert módon még inkább forráshiányossá tette a projekt egészének a finanszírozását). Az országcsoportok közötti érdekellentét mélyülése jól látható a hét éves keretköltségvetés immár kétéves meddő vitáiból.
Ráadásul – most már az EU egésze szempontjából – ellentétek többféle síkon is megjelennek. Mert nemcsak a gazdaságilag erősebb és sebezhetőbb tagtársak elkeseredett alkudozásairól van szó. Hanem nem ritkán az egész EU-projekt eltérő értelmezéséről is, például amikor különösen a közép-európai tagországok növekvő ingerültséggel próbálják hárítani az EU-szintű szabályozási és intézményi környezet szabta korlátokat, vagy éppen a különböző jogállamisági intéseket.
Az utóbbi annyira összetett és szerteágazó kérdéskör, hogy kibontása igazából külön kifejtést igényelne. Amiért most mégis megemlítem, az az, hogy egyfelől megkerülhetetlen, másfelől –magyar közegben – kellően közismert is. Hogy ugyanis most már jó ideje súlyos modell-értelmezési viták tarkítják a napi munkát, különösen a jellegénél fogva eleve agyonpolitizált Európai Parlamentben, de nem ritkán az EU-tanácsi – vagy legalábbis tagországok egymás közötti – érintkezésekben is.
A véleménykülönbség a demokrácia-értelmezéstől az EU-kapcsolatrendszerek és kompetenciák megítéléséig terjed, a hangnem pedig sokszor bántóan kiélezett. A nyitott társadalmi modellt valló hagyományos liberális demokrácia-felfogás ütközik az illiberális – avagy keresztény – demokrácia megközelítéssel, illetve a közösségi integrációs együttműködés favorizálása a nemzetek Európája megközelítéssel. Mindmegannyi nemzeti stratégiai érdekeket érintő húsbavágó kérdéskör, ami ennek megfelelően rendszeresen túlhevíti a mind jobban pártpolitikai alapállásból zajló EP-vitákat. Mi több, újabban a különböző felfogásokat valló kormányok egymás közötti érintkezéseiben sem ritkák – az ilyen jellegű kérdések kapcsán korábban EU-körökben ismeretlen – ütésváltások.
A járvány okozta rendkívüli körülmények e tekintetben is tovább srófolták a feszültséget. Látszólag például valóban abszurd, hogy amikor életek napi szintű mentése az elsődleges tét, akkor más tagállami pártok, kormányok, EU-szintű pártszövetségek, EP-frakciók azzal vannak elfoglalva, hogy milyen – alkotmányjogi szempontból amúgy szabályosan elfogadott – rendkívüli felhatalmazással intézi országa ügyeit a magyar kormány.
Valójában itt is, mint a kötvénynél, az elmúlt évtized történései és fejleményei rakódnak egymásra. Régi ellentétek és gyanakvások lobbantak be, a felszínen a járvány kezelésére miatt hozott rendkívüli intézkedések nyomán, amiben azonban sokan az általuk már eddig is elutasított korábbi magyar előzmények folytatását (is) látják.
A történet, ami 2010-ben a média-törvénnyel kezdődött, aztán az alkotmánymódosításokkal folytatódott, közismert. Van egy szám szerint többségben lévő európai parlamenti képviselői kör, amelyiknek több határozatukban is megfogalmazott meggyőződése, hogy a 2010-ban hatalomra került magyar kormány társadalomszervezései, alkotmányozói, hatalomgyakorlási, kormányzási módszerét a jogállamiság lebontása jellemzi. Észrevételeiket egyes pontokon osztja a Bizottság, valamint számos esetben több tagállam is.
Velük szemben állt és áll a magyar (és a maga témájában a lengyel, helyenként a cseh, valamint az előzőekben időnként a román) kormány, amelyek közül különösen a lengyel-magyar páros a nemzetközi liberális erők módszeres támadásának tudja be az egészet. Cserébe nem csak ezt utasítják el, hanem általában a liberális demokrácia elmúlt évtizedeinek szerintük leszerepelt hozadékait, amellyel tudatosan szembe állítják a maguk keresztény demokráciáját. Mindezzel nem mellesleg egyfajta modell-rivalizálást is generálnak immár Unión belül, amit több kormány közvetlen érdekeikbe is vágó fejleménynek tekint.
Mindezeken a fokozatokon keresztül, ahogy gazdasági vonatkozásban a gazdag-szegény tagországok közötti olló folyamatosan szélesedik, úgy demokrácia-felfogásban és integráció-megítélésben a V4-ek – helyenként (kormánytól függően) kiegészülve Romániával, netán Szlovéniával, néha meggyengülve viszont alkalmi szlovák visszahúzódástól – növekvő mértékű eltérésben vannak a régebbi nyugati (északi) tagállami kör e tárgyban vallott hitvallásától. És a feszültség, a gyanakvás, a kölcsönös odamondogatás és a rossz érzés nő.
Szóval: akkor tényleg megszűnik?
Az elmondottak látszólag éppen elég (mély és érzékeny) törésvonalat jeleznek ahhoz, hogy az EU-megszűnést vizionálók véleménye akár igaz is lehessen. Tegyünk azonban hozzá valamit: az igazán mély árkok, és az igazán szembe fordító érdekellentétek mind a járvány előttre nyúlnak vissza. Azaz, koronavírus nélkül is itt voltak, korábban mégsem járt velük a közeli megszűnés vélelmezése. Akkor most miért?...
Nos, amit a járvány felerősített, az a helyzet drámaiságából adódó fokozottabb érzékenység, a korábbi problémák élesebb exponáltsága, a kölcsönös reagálások esetenként nagyobb harsánysága, bizonyos tekintetben a gyanakvás és bizalmatlanság erősödése. No meg a nagyságrendekkel nagyobb tétekkel bíró teendők sokaságának ugrásszerű megnövekedése.
Tagadhatatlanul valamennyi képes arra, hogy közösségi kohéziót gyengítsen, esetleg romboljon. Erre írta azt néhány nappal ezelőtti Twitterében Donald Tusk, hogy húsz év óta most először vannak aggályai, vajon túléli-e a terhelést az Unió. Hasonló helyzetekben eddig mindig volt egy olyan pont, amikor a legkiélezettebb vita résztvevői is szembesültek azzal, hogy eljutottak a szakadék szélére, és ha tovább feszítik a húrt, akkor abból zuhanás, és vele valamennyi addigi vívmány és hozadék elvesztése lehet. És ettől visszariadtak. Sok olyan késő éjszakáig, kora reggelig húzódó elkeseredett EU-tanácsi vitát jegyzett fel a brüsszeli emlékezet, ami az utolsó percben azért zárult végül valamilyen megállapodással, mert bár így talán csak keveset nyertek a felek, de nélküle viszont valamennyien mindent elveszítettek volna. És ez visszatartó erőnek bizonyult.
Elviekben ez a recept most is működhet, azzal a megszorítással, hogy éppen, mert nem egyforma a vitákban részvevők viszonyulása az évtizedek alatt kihordott EU-eredményekhez, ezért a féltés érzete sem feltétlen egyforma az asztal körül. (Van, aki 60 éve építi rájuk – és velük – nemzeti hátországát, van, aki csak 10-15 éve. És még abból sem biztos, hogy mindent pozitív hozadékként éltek meg.)
Egy biztos: az előbbi csoport – a fél évszázada ebből építkezők közössége, (bizonyos szempontból és főként északon még mindig az olaszok is) – a mostani felfordulás mellett is több veszíteni valót érzenének esetleges feladása, mint a netán megmentése miatt meghozandó áldozatok miatt. Még ha a legalapvetőbb lét-okot, a békemegőrzést nem is néznék – egyébként minimum az alapítók többnyire nézik –, pusztán az a tény, hogy évtizedeken át mennyi pénzt, munkát, kapcsolatot, energiát tettek bele, a megőrzésben teszi őket érdekeltté.
Az is erősen valószínűsíthető, hogy bár mára már gyökeresen megváltoztak az Európai Közösséget hajdan létrehozó körülmények és előzmények, a nyitott társadalmi modell igenlése változatlanul meghatározó többségi támogatást élvez ebben a tagállami körben, és nemcsak a politikai pártok szintjén, hanem a közvetlen társadalmi közegben is. Egymást követő generációk életformájává vált. Ha tehát – már csak a veszíteni valók okán is – meg akarják őrizni az eddigi integrációs formát, azt szinte bizonyosan e társadalmi modell alapján állva teszik majd eztán is.
Mindebből tisztán elméleti alapon két dolog következik. Az egyik, hogy a megszűnés még a mai extrém állapotok mellett sem valószínű. Részint, mert együtt tart rengeteg összekötő tényező önmozgása, részint, mert minimum egy meghatározó tagállami kör nemzeti érdekeltsége is ezt erősíti. A másik, hogy ha az említett érzékenyebb, ingerültebb légkörben bizonyos ellentétek eszkalálódnak is, ez a projekt egészét jó eséllyel – az imént mondottak miatt is – nem fogja ellehetetleníteni, de okozhat viszont szelekciót a tagállamok körében. A projekthez való kötődés arányában szorosabb együttműködés felé terelve egyeseket, lazább kapcsolódás, esetleg fokozatos kimaradás (elhagyás?) felé sodorva másokat.
Itt nyilván különösen exponált helyzetbe kerülhet a visegrádi országok – külön is Magyarország és Lengyelország – vitája egyes uniós tagországokkal és intézményekkel. Tekintve, hogy mindkét országban az EU-tagság túlnyomórészt népszerű, emellett ráutaltságuk is jelentős az uniós forrásokra, eszközökre és lehetőségekre, ezért bármennyire is megromlik esetleg viszonyuk egyes uniós szereplőkkel, ha rajtuk múlik, szakításig az EU-val aligha viszik a dolgot. Inkább a kapcsolat minősége és jellege értékelődhet át (például egy fokozatosan több sebességűvé váló Unióban).
Azt, hogy mindehhez a mostani járvány traumája jelenti-e majd a vízválasztót, e percben nyilván lehetetlen megmondani, hiszen még a válság lehetséges íve sem látszik. Ami valószínűsíthető, hogy az extrém helyzet felerősíthet mindent, az együttműködési készség jutalmazását ugyanúgy, mint konfliktus esetén az elutasítást és az ellenszenvet is, annak minden következményével együtt.
Figyelemre méltó például, hogy az elemzésünk elején említett koronakötvény kapcsán a „kötvény-ellenes négyek” egyike, a finn nemzeti bank (Bank of Finland) elnöke, Olli Rehn (korábbi pénzügyi EU-biztos) a hétvégén váratlanul azt nyilatkozta, hogy különleges helyzetek akár különleges lépéseket is indokolttá tehetnek. Egyelőre minden további elköteleződés nélkül tette ezt, de azért szakértők szerint üzenetében benne volt az újabb ösvények megnyitásának a lehetősége is.
Amiben e vélemények szerint szerepet játszhat, hogy növekszik azok tábora, akik úgy vélik: mind a járványban érintett országok közvéleménye, mint pedig általában a külvilág felé fontos és hatásos lenne egy közös elkötelezettséget kifejező demonstratív lépés. Amire szerintük egy közös (korona-) kötvény kibocsájtása nagyon is megfelelő lehetne. És aminek érdekében végül még akár olyan technikai körül bástyázást is sikerülhet kihordani, ami mellett a meggyőződéses holland ellenállás, de a német alkotmánybíróság gyanakvása is jó eséllyel leszerelhető lehet.
Annyi bizonyos, hogy a 2008/2009-es pénzügyi válság is úgy kezdődött, hogy minden tagállam a maga feje után ment. Különböző értékhatárokat jelentettek be a lakossági betétek garantálására, miközben egyes kormányok – élükön egy ideig a franciával – már piacvédelmi (tehát: protekcionista) intézkedéseket kezdtek előkészíteni, Párizs például az autógyártás védelmében. A piac persze nagyon hamar lecsapott a szétszórtságból adódó spekulációs lehetőségekre, és az Unió nagyon hamar összekapta magát. A sokféleségből néhány év alatt Európai Szemeszter lett, stabilizációs mechanizmus, fiskális paktum és bankunió-építés, azaz egy addig sosem volt európai gazdasági kormányzás kibontakozása.
Az is igaz azonban, hogy a migrációs válság már nem tudott ilyen közösségi előrelépést produkálni, hanem a helyzet kezelése körüli patthelyzet megrekedt sok területen a döntésképtelenség máig tartó állapotában. A tagállami széthúzás befékezett. De mivel az EU-török megállapodással sikerült mérsékelni a közvetlen nyomást, ezért az intézkedési kényszer is csökkent.
Általános vélemények szerint a mostani válságnál mindaz ami a koronavírus után jön, gazdasági szempontból sokkal pusztítóbb lehet, mint amilyen a pénzügyi válságé volt. Minden korábbinál erőteljesebb tesztje jöhet tehát Monnet azon állításának, hogy az európai integráció a válság nyomása alatt – merthogy arra válaszolva – fejlődik a leggyorsabban. Ha mégsem, az valóban lehet akár a leépülés nyitánya is. De még ez esetben is valószínűbbnek tűnik a szakadás az összeomlásnál.
Brüsszel, 2020.04.05.
