Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Agyonnyomja már az embert az a napi több ezer cikk, nyilatkozat, elemzés és vélemény, ami migrációs-ügyben megjelenik. Látszólag mindent elmondtak már. Valójában bizonyos véleménytípusokat ragoznak különböző oldalról, miközben mögéjük csak kevesen néznek. Pedig itt főként mögötte van a lényeg.

hungary-fence_540.jpg

Amikor az ostobaság az „EU” mögé bújik

Baj van már a fogalmakkal is. Az elején kezdve: nincs nap, hogy ne jelentené be valaki az EU totális csődjét, kudarcát, tehetetlenségét migrációs ügyben. Az már hajlam dolga, hogy aztán ebből ki mit vezet le: az Unió széthullását, vagy az integráció elkerülhetetlen mélyülését.

Valójában már a kiindulás rossz: migrációs ügyben nem azért születnek inadekvát döntések – vagy eleve nem is születik döntés -, mert az EU tehetetlen. Hanem mert az EU-t alkotó nemzetállamok tehetetlenek, és/vagy egymás szándékait kioltó módon ellenérdekeltek. És ez most nem EU-apologetika. Nem az unió mindenáron való védelmében kell megemlíteni. Hanem hogy végre a valós helyzettel szembesüljünk.

Ahogy az útnak indul százezrek sem az „EU-ba” jönnek, hanem annak néhány országába - kiderül ez abból is, ahogy uniós országok sorára fütyülve masíroznak át földrészeken, kifejezetten néhány célpontot követve csak -, ugyanúgy a válaszadásban sem kompetens az EU „mint olyan”. Hanem az EU-t alkotó országok reagálásán, szándékain és képességein múlik minden.

Vagy, hogy még egyértelműbb legyen a képlet: a helyzet akkor sem lenne jobb, okosabb és szervezettebb, ha EU egyáltalán nem létezne. A bevándorlók tömegei akkor is megindultak volna (Németország, Svédország, esetleg Ausztria, Hollandia, Dánia stb.) felé. És az egyes országok kormányainak – például, akin átmennek, vagy aki először szembesül velük, no meg akinél megtelepedni akarnak –, szóval ezek kapkodó intézkedései fikarcnyit sem különböznének attól, mint ahogy most viselkednek. Annyi csak a különbség, hogy most mindezt EU mögé bújva teszik. De attól még minden az egyes tagállami szereplők akaratán fordul meg. Csak éppen most az „EU” viszi el mindezért a balhét.

Igen, persze, mivel uniós országokat érint a dolog, ezért nyilván a dolog hamar kölcsönhatásba is kerül azokkal a keretekkel és szereplőkkel is, amik/akik viszont már valóban az EU-t is jelentik. A Schengen tipikus példája ennek. Tény, hogy a belső határellenőrzés hiánya – amit persze nem napi többtízezer menekült kedvéért, hanem jogkövető EU-polgárok életének, belsőpiaci üzleti folyamatoknak a megkönnyítésére hoztak létre – vonzerő lehet azok szemében, akik mindebben csak annyit látnak, hogy egyetlen (külső) határt kell csupán valahogy megugrani, utána már (elvben) mehet ki merre lát.

Mindezek mögött azonban nem valamiféle európai ostobaság áll. Hanem két össze nem illő valóság hirtelen és brutális találkozása. A gazdasági erőben, kifinomult jogvédelemben, bőkezű szociális ellátásban egyfajta védett saját világot teremtett Európa hirtelen szembesülni kényszerült egy arra rászabaduló, egészen más alapról, nyomorúságból és sok esetben az élet ellehetetlenüléséből érkező külső világgal. Ránézésre is nyilvánvaló, hogy az egyiknek a logikája aligha tud azonnal illeszkedni a másikéhoz. Amit az egyik csak egy megszokott rendet követve használ, azt a másik esetleg – kétségbeesett helyzetéből fakadóan – kihasznál.

A dilemma persze azonnal robban: lehet-e szabályozott keretek között tartani e találkozást? Netán erővel távol kell tartani az érkezőket az eddig Európán belül élvezett előnyöktől (szociális ellátástól a szabad mozgásig) – de akkor sérül egy másik európai alapérték: a jogok egyenlő hozzáférése mindenki számára! -, vagy bele kell törődni ezek (átmeneti?) elvesztésébe? (Schengen esetében – egyelőre csak a szárazföldi határátlépésnél és bizonyos relációkban - tipikusan ez történik).

Tény az is, hogy az EU látszólagos érintettségét aztán fokozzák olyan szereplők, kik/amelyek már ténylegesen uniós tényezők, (gondolva itt európai parlamenti állásfoglalásokra, vagy európai bizottsági javaslatokra). Ez már valóban az EU-szint, és csak a téma jobb ismerői tudják, hogy valójában zajongásukkal csupán a „balhét” veszik magukra, midőn könnyű célponttá teszik magukat és vele az uniót. Miközben a tényleges döntési jogosítvány továbbra is a tagállami kormányoknál marad.

Igaz ez arra is, ahol közvetlenebb európai felelősség is kimutatható. A 2011-es „arab tavasz” totális európai félreértésére gondolunk. Arra, ahogy az európai politikai mentalitás afféle újkori „prágai tavaszként” tekintett rá, és európai értelemben vett demokratikus mozgalmat látott az egészben. Anélkül, hogy a helyi társadalmi, történelmi, kulturális adottságokba jobban belegondoltak volna – ami különösen furcsa annak fényében, hogy az első számú hangadók (sőt, Kadhafi rendszerének megroppantásában, valamint részben a szíriai beavatkozásban is aktív cselekvők is) zömében korábbi évszázados gyarmattartók voltak. Ők pedig igazán tudhatták (volna), mit indítanak el.

Csak hát ez megint tipikusan olyan terület, ahol nincs - vagy legfeljebb csak papíron, a homlokzat szintjén van valamennyi – „EU”. Az uniós külpolitikát ugyanis kizárólagosan kormányközi alapon, egyhangú döntéshozással formálják. Amivel vissza is jutunk – már megint – a közvetlen nemzetállami felelősséghez. Az EU szintjén legfeljebb csak összegződő, de valós tartalmát tekintve saját érdekeiből építkező nemzetállami politikákhoz. Ami e tekintetben is nyilván ugyanilyen lenne EU nélkül is.

Mindez azonban összességében távolról sem a legfontosabb pont a történetben. Csak egy zavaró tényező a kommunikációjában. Ettől a jelenség maga még ugyanúgy létezne, éppen azért, mert léte nem az EU létéről függ, hanem saját törvényeket követ.

Az elvándorlás törvényei

A fogalmak következő csoportja, amelyik az új helyzetben fokozatosan eredeti értelmét vesztette, a menekültek besorolását célozta. Hajdan látszólag egyszerű volt különbséget tenni azon kevesek között, akik élete hazájában politikai okokból veszélybe került („levágják a fejét”, ha marad), és azon sokak között, akik „csak” jobb megélhetést keresnek.

Mára mindez teljesen fejre állt, összemosódott. Először is, a tisztán „politikai” és a tisztán „megélhetési” menekültek között létezik egy egyre szélesedő szürke kategória: azoké, akiket ugyan nem üldöznek, mégis elvándorolnak. És nem feltétlen a „jobb megélhetésért”, hanem általában az életben maradásért. Addigi lakóhelyük ugyanis – akár katonai konfliktusok, belső háborús állapotok nyomán, akár a természeti körülmények ellehetetlenülése miatt – immár az „éléshez” elegendő feltételeket sem biztosítja. Ők vajon melyik „fő kategóriába” soroltassanak?

europe-news-eu-struggled-to-cope-with-worst-refugee-crisis-since-world-war-ii-650x433.jpg

Tovább bonyolítja a dolgot, hogy aligha lehet vegytisztán kimutatni „politikai” menekültséget még azoknál se, akik amúgy valóban, mondjuk az Iszlám Állam terrorja elől rohannak el. Elindulnak, mert – igen – ellehetetlenültek az életfeltételek. Sokan közülük valóban az életükben is fenyegetettek lennének (például mert más hitűek). De ha már mennek, akkor azt is megválasztják, hogy - hová. És innentől a gondolkodásban megjelennek a családi, kapcsolati, törzsi, életmenedzselési és persze életminőségi motivációk is. (Sok szíriai ma nemcsak azért akar mindenáron Németországba menni, mert tudja, hogy az gazdag hely, hanem főként azért, mert már élnek ott rokonai. Mindebben nincsen semmi új, ugyanígy történt az Európából Amerikába vándorló családok, vagy például a negyvenes-ötvenes években Dél-Olaszországból Európa északi felére települők esetében is.)

A dilemma abból fakad, hogy ha ezeket az embereket – immár „megélhetési” kategóriába rakva őket - visszaküldik oda, ahonnan elindultak, jó eséllyel az életüket veszélyeztetik, (kvázi, Európában még „megélhetési” menekültnek számítanak, de korábbi hazájukba érve már „politikaiakká” válnak).

Ha engedik az időközben meghatározóvá vált prioritásukat követni – mindenáron, egy sor „biztonságos” országon keresztül is, csakis Németországba jutni -, akkor legalizálják a „megélhetési” szempontot, és ezzel erősítik az Európába húzó tényezőket (ez történt a nyár végétől mostanáig).

Ha viszont mindezt megelőzendő őrizetbe veszik őket, vagy kényszertartózkodást írnak elő a számukra, akkor sokan majd azért zajonganak, hogy az általános emberi jogok sérülnek ezáltal. Erre mondják azt egyesek, hogy az új helyzetben láthatóan maguk e korábbi kategóriák szorulnak kiigazításra.

Van még egy negyedik opció is: az EU külső határainál megállítani őket. Rövid távon valószínűleg ez utóbbira kerül majd végül sor. Csak persze akkor meg számítani kell majd az EU-szomszédság destabilizálódásával is. (Vagy, ahol a külső határ közvetlenül a tenger, ott meg azzal a dilemmával kell szembenézni, amit az olaszok ma is naponta megélnek: partra venni, vagy netán a tengerbe visszalökni?)

De ez már mind egy másik történet. Ami nem visz közelebb a probléma tényleges gyökereihez. Ennek mélyén ugyanis elsősorban nem az áll, hogy Európa a pillanatnyi szabályait követve mit csinál, vagy nem csinál. Hanem az, hogy egyáltalán, akik tőle nagyon távolról egyszer csak elindulnak, miért teszik.

Egyes elemzések ennek kapcsán kezdik elővenni Immanuel Wallerstein amerikai szociológus és történész világgazdaság-elméletét, amely ipari-gazdasági centrumra és az általa évszázadokon át kihasznált perifériára osztja a világgazdasági képletet, azzal, hogy az utóbbi voltaképpen szerves kapcsolatban áll az előbbivel, csak éppen hosszú időn át annak alárendelten.

Akadnak olyan vélemények, hogy amit napjainkban megélünk, az voltaképpen a „periféria eszmélése”. Nem olyan értelemben, ahogyan az az Európán belüli történelemben végbement, midőn fejlettségben később színre lépő országok (ld. Németország) helyet kezdtek követelni maguknak. (Egyes feljövő „új piacgazdaságok” esetében ilyen törekvésekre is akadt már példa.) Hanem úgy, hogy a relatív szegénységben maradt (tartott?) periféria, a közvetlen életveszély utolsó lökését követve – elindult a centrum felé…

Ehhez persze kellettek bizonyos kiváltó tényezők. Többségét említettük már: helyi válságok, politikai, vallási terror, vagy éppen környezeti/természeti ellehetetlenülés stb. De van még valami: az információs technológia általánossá válása, és vele a centrumokban rendelkezésre álló források és lehetőségek létezésének tudatosulása – immár globálisan! Igazából ez az, ami évezredes léptékben is valami meghatározóan új tényező ebben a nagyon régi történetben.

Az új távközlési kütyük ma már a világ minden sarkába képesek eljuttatni minimum képek formájában egy létező más, jobb, élhetőbb világ tényét. Úgy, ahogy előtte évszázadokon-évezredeken át soha. Törzsi háborúk, vallási terrorok korábban is léteztek. Csak míg évszázadokon át az volt a válasz rá, hogy a bajba került közösségek „egy kicsit arrébb” (mondjuk Afrika belseje felé) vonultak - nem lévén módjuk másra, és nem is ismervén más alternatívát -, addig ma elindulnak: a centrumok felé.

Elindulnak, mert az odajutás feltételei radikálisan megjavultak, amihez az infrastruktúra fejlődése – a korszerű közlekedéstől a már 100 dollárért elérhető, és nem mellesleg utat is mutató okos telefonok megjelenéséig -, valamint és főként az embercsempész üzletág szervezett rátelepedése a jelenségre végkép megadja a szükséges lökést.

Szakértők szerint e három tényező – a helyben élés fenntarthatatlansága, egy alternatív világ felvillantása, és a megközelítés kivitelezhetősége – jelenti manapság az első számú útnak indító tényezőt. 

Ráadásul akadnak olyan elméletek is, hogy mindezen rövidtávon még az sem tud sokat változtatni, ha a centrum esetleges hathatós segítése révén –  amiről jelenleg még nincs szó – a bevándorlók egyik komoly bázisát adó afrikaiak körében mondjuk kezd majd érezhetően megerősödni a középosztály.

Schöpflin György professzor tweetje hívta fel a figyelmemet arra az elemzésre, amelyik szerint ez utóbbiak körében jó eséllyel az első reflex még a helyi körülmények konszolidálódása mellett is nem annyira helybe boldogulás, hanem az elvándorlás lehetőségének a megcsillanása lesz.

És valóban: Európában is, hacsak nincs háborús pusztítás és éhhalál, amikor mindenki menekül – ez van most Szíriában -, megfontolt kivándorló döntést általában az szokott hozni, aki ehhez már valamennyi kapaszkodóval rendelkezik. Ért bizonyos dolgokhoz, ami alapján munkát remélhet, tud valamilyen idegen nyelvet, van egy kis megtakarítása, amiből az utazást és az induló berendezkedést megengedheti magának. Ilyenek klasszikusan a középosztály soraiban tűnnek fel, nem a teljesen képzetlen nincstelen körében.

Mindebből távlatilag az következik sokak szerint, hogy a vándorlási folyamat – amire a klímaváltozás (idővel majd nyilván idesorolható lesz egyre több helyen a vízhiány is) minden bizonnyal csak még jobban rá fog erősíteni - jó ideig fennmarad.

Hátborzongató gondolatjáték

A többi már csak elméleti gondolatjáték, de nem kevéssé aggasztó. Jóllehet, az alábbi képlet minden bizonnyal évekre, ha ugyan nem évtizedekre szóló víziót vázol. Eszerint, az állandó migrációs nyomásra válaszul minimálisan a nemzetállami védekező reflex erősödik majd, aminek első jelei a határlezárásokban már megjelentek. Mivel a jelenséget állandóan humanitárius katasztrófák is kísérik, és mivel ez egyébként is ellentétesnek tűnik az európai értékekkel, ezért az erődszerű bezárkózás jó ideig még így sem számít majd vonzó, vagy tartósan megőrizendő alternatívának. Legalábbis nem politikai szinten (ld. például az Európai Parlament szenvedélyes ellenállását minden korlátozással szemben). Amit azonban idővel felülírhat a politika választói bázisát jelentő közvéleménynek a tiltakozása és nyomában a politikai elit lecserélése - radikálisabb ellenállást kínáló kurzusokra.

Az ennek következtében pedig idővel majd mégiscsak felálló erődítmény-politika ugyancsak előrelátható módon további súlyos válságokat vetít viszont előre. Határincidenseket, szomszédos országokkal, régiókkal akár háborús helyzeteket is, terrorcselekményeket. És rengeteg, egyre több, egyre brutálisabb emberáldozatot.

Politikai kurzusok mentén ad hoc ország-koalíciók, intrikák és feszültségek ugyanúgy kialakulhatnak – rombolva egyúttal az együttműködést más, szintén fontos területen -, miként a tagállami társadalmi szakadás is óriási lehet az önvédelmet és a humanitárius szempontokat preferáló táborok között.

És majd csak akkor, ha mindezek nyomán is, végül globális méretekben és érzékelhető nagyságrendben beindul a periféria valós felemelésének a centrum által finanszírozott programja - továbbá ha, és amikor ennek hatása tömeges mértékben, és földrajzilag is nagy régiókban érezhetővé is válik -, akkor nyílhat valós esély az elvándorlási késztetés leapasztására.

De – ahogy egy brüsszeli diplomata fogalmazott ennek kapcsán – „előbb valószínűleg keresztül kell mindenkinek mennie a poklon”.

A végső tanulság pedig az, hogy abban a pillanatban, amikor a bevándorlók elindulnak – s pláne, ha nagy tömegben indulnak el -, már nincs jó megoldás. Bármelyik verzió egy vagy több sebtől biztos vérzik. Az egyedüli megoldás, ha nem akarnak – nem kell nekik – elindulni. De ennek eléréséhez Európa önmagában már kevés.

Ha úgy tetszik, nem egyéb ez, mint egy újabb területe a globális tudatosulásnak. Annak a jelenségnek, ami 15-20 évvel ezelőtt a klímaváltozás kapiskálásával ütötte fel először a fejét. Hogy ugyanis bizonyos a dolgok glóbusz szinten összeérnek, és ugyanígy kellene válaszolni rájuk. Különben az egyes lépések hatástalanok maradnak, cserében a pusztító következmény mindenkit egyformán fog sújtani.

Címkék: migráció menekültek portfolioblogger Schengen Schöplin

komment

süti beállítások módosítása