Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.
Az alábbiak nem a Brexit „fejlődéstörténetéről”, nem is a miniszterelnök-asszony politikusi profiljáról, vagy a kilépési megállapodás tételes szövegkritikájáról szólnak, hanem az egész brit kilépési „saga” néhány olyan tanulságáról, amelyekről alig esik szó, pedig valahol egyre láthatóbb módon a pillanatnyi nehézségek vegső gyökereit jelentik.
Az olasz kormánnyal folyó költségvetési huzakodás minden korábbinál élesebben veti fel azt a kérdést: mi a helyzet akkor, ha egy tagállamban a választók többsége által támogatott felhatalmazás összeütközésbe kerül EU-politikákkal/eszközökkel, ezeket intézményesítő elvárásokkal és paraméterekkel, valamint azzal a ténnyel, hogy a szélesebb tagállami többség láthatóan továbbra is e paraméterek és elvárások megtartásában érdekelt? Kihez kell (lehet) igazodni, illetve mivel jár, ha az adott kormány a szavazói többség által preferált megoldáshoz ragaszkodik, akár a közösségi prioritások és szabályok ignorálása árán is. És végül: mi van akkor, ha valaki (vissza?)élni próbál azzal, hogy "népfelhatalmazásra" hivatkozik?
A migrációs-ügyben született EU-csúcs döntésben nem az a legérdekesebb (az is), hogy miként próbál minimális közös alapot teremteni egymást kizáró törekvéseknek. Hanem az, hogy jó látlelete egy tanulási folyamatnak, amelyben a politika fokozatosan idomul-reagál a valóság változásaira.
A lengyel jogállamisági helyzetről folyó brüsszeli vita csak felerészt szól a tényleges lengyelországi állapotokról. Igazi tétje, hogy mennyiben lehet (lehessen-e? mikor, mi alapján, hogyan?) egy tagállam belpolitikai (pláne alkotmányozással összefüggő!) döntéseit kívülről, uniós szintű mechanizmusokon keresztül befolyásolni, korlátozni, netán módosítani?
A katalán helyzet kapcsán EU-szempontból három különböző problémát kell megkülönböztetni: a jogállamiság, a népek önrendelkezési joga, és a rendőri brutalitás kérdését. Ma sokan összemossák a hármat, vagy az egyikről alkotott véleményt vetítik a másikra. Pedig teljesen külön alapokon álló dolgokról van szó.
Brüsszelben, amennyire tudni lehet, ma e hármat mérlegelik, a szerint, hogy melyik kapcsán létezik olyan európai uniós kompetencia - európai uniós mandátum és azt megalapozó, meghivatkozható jogi háttér -, amely alapján felléphetnek, (esetleg fel is kell lépniük). Erre jön rá az ilyen szintű és jellegű kérdéseknél óhatatlanul szintén és szükségszerűen figyelembe veendő másik szempont: milyen mozgásteret hagy a politikai kontextus? Mi lehet a várható következmény, az esetleges – tagállamok körében és uniós szinten jelentkező - tovagyűrűző hatás, ha valamilyen irányban a kérdés kapcsán „Brüsszel” is megszólal?
Már csak az alapszerződés módosítása maradhat Magyarország és Szlovákia számára, ha az Európai Bíróság is magáévá teszi majd a kötelező menekült-átvétel ügyében tett magyar és szlovák beadvány elutasítását, miként azt szerdán a testület főtanácsnoka indítványozta. Egyúttal mindenki felé ágaskodó kérdésként marad majd a levegőben, vajon a jövőben tehát ezek szerint közös menekültügyi politika nélkül, pusztán a „szolidaritási paragrafus” alapján is kötelezővé lehetne tenni a menekültek befogadását?
Az EU „magországai” idén jó eséllyel tesznek még egy gesztust arra, hogy a „másként gondolkodók” is felszálljanak az ő vonatukra. Ha ez nekik nem kell, úgy valószínűeg sebességet váltanak, és hátra fogják hagyni mindazokat, akik hezitálnak, netán ellendrukkerek. Ezzel egy időben, nem kizárható módon, minden jogilag lehetséges esetben zaklatni fogják azokat, akikről úgy érzik, hogy keresztbe tesznek nekik. Az, ahogy Angela Merkel a napokban úgy vélte, hogy a kvóta-megtagadás ügyében indított bizottsági eljárásban „nincs semmi kivetni való”, már erre utaló figyelmeztetés volt. A félreértés az utóbbi kapcsán sokaknál abban volt, hogy ezt a kancellár nem annyira a német migrációs politika védelmében, hanem egy sokkal tágabb képlet jegyében: a „Ki jön, vagy ki nem jön velünk?” kérdés mentén tette.
Helmut Kohl halálával ismét előbújtak a találgatások, hogy valóban sor került-e hát a sok elemző által „biztosan tudott” egyezségre a német kancellár, és akkori „politikus barátja”, Francois Mitterand között, miszerint a német újraegyesítésért cserébe a Német Szövetségi Köztársaság lemond a nemzeti valutájáról - a háború után nemzeti szimbólummá vált deutsch mark-ról -, és beáll az euró bevezetése mögé? A tények azt mutatják, hogy valahol voltaképpen így történt (a két dologról egymással párhuzamosan születtek a döntések), de csak voltaképpen és nem teljesen.
Kezdve azzal, ami igazából nem: nem bontják az EU-t (egyelőre?), hanem építeni nem tudják. Legalábbis nem annyian és nem úgy, hogy mindenki egyetértsen. Ennyiből nem az EU vált tehetetlenné, hanem az eddigi EU-t alkotó nemzetállami akarat. A mindezek mögötti tényleges gond pedig az, hogy ma elsősorban az EU-t alkotó európai országok élnek meg egy sor válságot. Kormányok, politikai elitek válsága ez, külön-külön is, meg együttműködésükben is, szembesülve belső problémákkal, és egy válságokkal terhelt környezettel. Ez telepszik rá az EU-ra is.
Amelyiknek persze szintén van baja/hibája elég. De a mostani gondok többségénél a labda el sem jut hozzá. (És néha éppen ez a baj.) Cserébe, ha a mai EU-jövős nekiveselkedésből kisül majd valami, az elsősorban nem a már működő uniót fogja megváltoztatni, hanem további EU-változatoknak nyithat utat. (Más kérdés, hogy ha nem sül ki semmi, az viszont lehet már kezdete bontásnak is. Valahol ma ez az igazi tét.)
A tavalyi év földindulásai után, az EU-jövőbe tekintés egyik kulcsszava a „többsebességes EU” lett. A vitákat, javaslatokat, érveléseket hallva azonban egyre inkább az az ember benyomása, hogy az érdemi nézetkülönbség sokkal kevésbé a “sebességen”, és sokkal inkább az irányon van. Tegyük rögtön hozzá: az egész kérdéskér éppen ettől annyira érdekes magyar szempontból is. Hiszen az utóbbi évek EU-magyar vitái szintén nem kis részt a követendő irányról szóltak elsősorban.
