A bankszanálással azért haladnak olyan nehezen, mert ebben is, miként az egész projektben – tehát, hogy teremtsék meg az euró tartós stabilitását, és ennek előfeltételeként fejezzék be a közös pénz létrehozását ott, ahol az „alapító atyák” két évtizede abbahagyták (el sem kezdték..) -, a közgazdasági racionalitás ütközik állandóan a politikai realitással. A piaci-üzleti érdek a jogi, alkotmányos korlátokkal. A társadalmi tűrőképesség az eltérő tagállami nemzetgazdasági érdekekkel (ld. az északi adófizetők és a déli programországok eltérő prioritásait). A romantikus álmodozás a brutális elutasítással. És ettől olyan körülményes minden, vele kapcsolatos alkudozás.
Ráadásul az egészet abroncsba fogja egy görcsös, és nagy valószínűséggel nem is alaptalan hit (félelem…), hogy ha az eurót bukni hagyják, akkor az ezt követő leépülés maga alá temetheti a félévszázados európai integráció összes többi lényegi hozadékát is. Azaz, többé az sem megoldás, ha az egészet a sorsára hagyják. Ellenkezőleg: a kérdés ma már egyre többek fejében úgy merül fel, hogy vagy mindent, vagy semmit.
Ha van a sokféle érdek közötti ficánkolás nyomán keletkező végső gúzsba-kötöttség, akkor ez az. Már-már lehetetlen kibogozni.
Tegyük hozzá: ugyanez a dilemma már az előző lépésnél, az egységes bankfelügyeletnél is szükségszerűen megjelent. De mert ott még elsősorban intézményi, döntéshozási mechanizmusokról volt szó, ezért ott még segíthettek a különféle áthidaló megoldások a közös nevező megtalálásában. A bankszanálás azért keményebb dió, mert itt már pénzről – finanszírozásról! – van szó. Továbbá, mert itt közvetlenebbül szembesül az ember azzal, hogy a most hozott döntések végső következményeikben távolról sem csak arról szólnak, hogy melyik évben hány millió. Hanem, hogy mennyivel több közösségi kompetencia a nemzeti kárára.
Ha aztán a projekt majd idővel átcsúszik – ahogy közgazdaságilag logikus lenne – egy fokozatosan épülő költségvetési uniós szakaszba, (közös kockázatvállalással, eurókötvénnyel, stb.), karöltve az európai gazdasági kormányzás megkerülhetetlen kiteljesítésével, akkor ez a dilemma értelemszerűen még kiélezettebben fog jelentkezni. Nem beszélve arról, ha idővel valóban sor kerülhet valamiféle - mindezt EU-szinten legitimálni tudó - új politikai intézményrendszer („politikai unió”?) kialakítására is. Ami szintén aligha lesz megúszható.
Joggal mondta Angela Merkel, hogy a kiteljesített európai monetáris unió megteremtése akár 10-15 évig is eltarthat. És hogy eközben bizonyos nem megkerülhető, és nem felcserélhető sorrendiséget muszáj betartani. Különben éppen a létrehozását kísérő feszültség idő előtt szétrombolhat mindent. És még így sem biztos, hogy a dolog sikerrel járhat. (Köztünk szólva: hihetőnek tűnik, hogy nem kis részt ez, és nem a német arrogancia, önzés vagy a szavazóktól – netán a karlsruhei bíróságtól – való félelem az oka, hogy valószínűleg valóban nem lehet a projektépítést például azonnal az eurókötvénnyel kezdeni. Még ha a délieknek ma elsősorban és főként erre lenne szükségük.)
Mert miről is van szó? Sokszor leírtuk már, hogy az egész mostani eurómentési gyakorlatnak az legvégső rákfenéje, hogy az Európai Unió hajdan úgy teremtett közös pénzt, hogy az egész mögött nincs, nem volt, és egyhamar nem is lesz közös költségvetés, közös kormány, közös állam. Amiből az következik, hogy a döntéshozóknak folyamatosan egy sajátosan skizofrén helyzetből kell manőverezniük.
A közgazdasági szükségszerűség előbb-utóbb megköveteli, hogy egy közös valuta mögött vagy legyen közös nemzetgazdaság és államigazgatás (föderáció?), vagy - minimális program – legalább közelítsék az eltérő adottságú nemzeti komponenseket. Harmonizálják a nemzeti költségvetéseket. Hozzanak létre közös válságkezelő alapot. Közelítsék az amúgy szuverén nemzeti makrogazdasági döntéseiket. Továbbá, mert demokráciákban egy ponton túl ez megkerülhetetlen, igazítsanak hozzá adekvát demokratikus kontroll-mechanizmusokat is. Egyik jön a másikból.
Az EU esetében belátható időn belül közös államalakulat aligha tekinthető operatív alternatívának. Marad tehát a második opció: a maximális közelítés. Vagyis az a rendszer, amikor a résztvevők egyes területeken úgy tesznek, mintha közös államalakulat részei lennének – tipikus példa ilyesmire a fiskális paktum -, de mindezt önálló államiságuk talaján állva, önkéntes alapon teszik.
Mindez tervezőasztalon még működik is. A probléma itt is a részletekben van. Mindenekelőtt abban, hogy a kényszerű napi valóságot így-úgy megélő konkrét országok konkrét népei, konkrét gazdaságai, parlamentjei, pártjai, konkrét szakszervezetei és alkotmánybíróságai (nota bene: alkotmányai!) kellene, hogy mindenkor viszonylag azonos logika szerint reagáljanak őket ért konkrét kihívásokra. Hosszabb távon még ez sem kizárt. Egy elhúzódó tanulási – no meg kölcsönös bizalomépítési! - folyamaton keresztül elviekben kiépíthetők olyan keretek és olyan döntéshozási/intézményi mechanizmusok, amelyekbe becsatornázva a dolog végül működik.
Csakhogy közben itt van rövidtáv is. Az azonnali pénzpiaci nyomás, az azonnali társadalmi nyomás. Amelyben a piac kivont karddal kényszerített bizonyos intézkedések meghozatalára egyfelől, a belpolitikai helyzet, a társadalmi közhangulat (szavazói bázis!) kivont karddal tiltakozott ugyanezen intézkedések számos kinövése ellen másfelől. A közgazdászok tanulmányokkal, erőteljes érvekkel sürgettek merész döntéseket. Az EU-szinten előretekintő intézmények – mindenekelőtt az Európai Parlament képviselőinek többsége – már-már egyfajta romantikus hevülettel hajtották volna ez még tovább. (Ld. már az első közös gazdasági kormányzási csomag, az éppen magyar EU-elnökség idejére esett „hatos jogszabály-csomag” megszavazását övező heves parlament vitákat, követeléseket.)
Mindenki tudja, hogy ebben a folyamatban, ebben az építkezésben minden döntés olyan, mint egy bizonyos helyen levert szög. Amit utóbb már nagyon nehéz lesz kihúzni, mert további döntések épülnek majd rá, és eltávolításával billenhet sok minden más is. Hát mindenki igyekszik egyszerre szemmel tartani a jelen kihívásait (piac, közhangulat stb.), valamint a jövőbe vezető következményeket is.
Az utóbbinál a legérzékenyebb kérdés értelemszerűen, hogy mi, mennyire érinti tartósan a nemzeti szuverenitást. Elvész-e általa újabb kisebb-nagyobb szelet, vagy sem, s ha igen, milyen áron, milyen hozadékkal? Szóval, hogy megéri-e?
És hát úgy nagy összességében mindettől nehéz. Most éppen a bankszanálásáról dönteni. De előre borítékolható módon nem lesz könnyen a betétgaranciák csomagja sem. Ennek a sok mindennek az egy időben történő érzékelésétől és mérlegelésétől.
Különböző formában igyekeznek úrrá lenni a bonyolult képleteken, élükön a két örök vetélytárssal: a közösségi rendszerek, és a kormányközi megoldások iskoláival. A közösségisítés hívei kezében komoly érv arra hivatkozni – meg is teszik lépten-nyomon -, hogy rendszerelméleti szempontból minden struktúra akkor maradandó és működőképes, ha koherens. Szemükben minden kormányközi elágazás nemcsak gyengíti, de hosszabb távon rombolja is a közösségi mechanizmusok életképességét. Idegen test.
A „kormányköziek” érve nem kevéssé súlyos: a dolgok életszerűségére hivatkoznak. Arra, hogy nem véletlenül alakult már eddig is egy sor európai uniós politika és vívmány kezelése hibrid alapon: ezt – és csak ezt – tette ugyanis lehetővé a valós élet. (ld. Askoka Mody: „A Schuman compact for the euro area” – Bruegel Essay and lecture series). Lehet előbbre szaladni, lehet közösségi megoldásokat abszolutizálni, de azt meg a napi élet – adott országok parlamentje, alkotmánybírósága stb. – fogja kivetni magából. Ellehetetlenítve vele az általa szolgálni remélt képlet egészét is.
Szóval észnél kell lenni. Ebben a játszmában egyszerre kell tudni ugyanúgy szeizmográfikus érzékenységgel bemérni, hogy meddig lehet még éppen elmenni adott jogi, politikai környezetben, mint hogy minimum mire van mindenképpen szükség ahhoz, hogy egy új irány, egy új intézkedés meg is hozza a tőle várt gyümölcsöket. Például, hogy az euró tartósan életképes maradjon.
Tanulságos ennyiből, hogy ott, ahol a közösségiesítés maximalizálását várnánk természetes prioritásnak, a Jacques Delors és Helmut Schmidt védnöksége alatt működő „Notre Europe” (Think tank) joggal híressé vált tanulmányában éppen, hogy a középút elvének ajánlásával találkozunk. („Completing the euro – A roadmap towards fiscal union in Europe” - Notre Europe, 2012. június 26., Studies and Reports.)
Ebben a szerzők azzal érvelnek, hogy nem feltétlen kell mindenben kierőszakolni az abszolút képletét valamely, amúgy kívánatos iránynak. Nem feltétlen általános, mindenre kiterjedő föderációra van szükség, hanem sokkal inkább arra, hogy előre rögzített kérdéskörökben, és közösen megállapított módon a résztvevők úgy viselkedjenek, mintha fiskális föderációt alkotnának. Az euró eddigi történetének egyik tanulsága szerintük éppen az volt, hogy ennyire sokféle, eltérő népességű, természeti adottságú, kultúrájú, történelmű országok-népek között nemigen működik az „egyenruha-megoldás”. Teret kell hagyni a helyi specifikumoknak, és csak a legszükségesebb pontokon kell bevállalni a közösen rögzített normákat.
Nem „több Európára” van szükség, még kevésbé európai szuper-államra, hanem a monetáris unió rendszerhibáinak kijavítására, illetve ahol szükséges, ott – de csak ott! - a hiányok pótlására - írják. „Legyen fiskális föderalizmus, amennyi csak kell ahhoz, hogy az egységes valuta jól működjön, de ennek mértéke a lehető legkisebb legyen” - intenek a szerzők.
Milyen kár, hogy megérteni ezt is könnyebb, mint a gyakorlatban véghezvinni.
