Fóris György

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Fóris György

foris_gyorgy.jpeg

 

Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.

Értesítés új bejegyzésekről

Iratkozz fel most!

Ha még néhány nap/hét múlva is létezik jelenlegi formájában Ukrajna, és nemzetközi konfliktusok sem terhelik napi életét, bizonyosan hangsúlyosabban előtérbe kerül leendő EU-tagságának a kérdése. Mivel ez ügyben az utóbbi napokban sokféle jelentés és politikai nyilatkozat napvilágot látott, nem haszontalan talán tisztázni ennek kapcsán a tényeket.

ashton_timosenko530.jpeg

Mindenekelőtt: tagsági viszonyba egy nemzetállam az Európai Unióval sohasem úgy kerül, hogy az utóbbi „meghívja” az előbbit tagságra, az meg kötélnek áll. Hanem fordítva. (A „meghívás” ötlete egyébként nem feltétlen annyira abszurd, mint amilyennek elsőre hangzik. A NATO-ban igenis létezik ez a forma, a kilencvenes évek végén a magyar NATO-tagság is a tárgyalásra szóló „megívó levéllel” vette kezdetét. Van tehát ilyesmire precedens, de nem az EU-nál. Formálisan a folyamat itt mindig az ezt óhajtó ország tagsági kérelmével kezdődik.)

Na most: Ukrajnának eddig még egyik kormánya sem adott be tagsági kérelmet  az Európai Unióhoz. (Ennek is megvan az oka: hogy ugyanis éppen EU-részről diplomáciai úton mindig óvták ettől Kijevet. De ez már egy másik történet. A lényeg, hogy egyelőre Brüsszelben nem ketyeg semmilyen formális ukrán tagsági kérelem.)

Ha a tagsági „meghívó” nem is szokás, azonban a „tagsági perspektíva” felkínálására már EU-részről is akadt precedens. Valahol a magyar tagsági törekvéseknek is az volt első formális visszaigazolása, hogy az 1993-as koppenhágai EU-csúcs az addigra társulási szerződést aláírt kelet-európai országokkal „közös törekvésnek” ismerte el a majdani európai uniós tagságot. Egy évtizeddel később, a 2003-as szaloniki EU-nyugatbalkáni csúcson pedig az EU belement abba, hogy „európai uniós perspektívát” ajánljanak fel a balkáni térség országainak is. Szlovénia akkorra már aláírta a maga csatlakozási szerződését, de Horvátország éppen e „perspektíva” alapján indította a maga menetelését. (Jó sokáig – összességében szintén tíz évig – tartott, de végül is célba értek.)

Nos: Ukrajna egyelőre az EU egészétől hivatalosan deklarált módon még csak „EU-perspektívát” sem kapott soha. Éppen ellenkezőleg: a keleti partnerségi politika egyik jól ismert elvi alapja – bírálói szerint fő fogyatékossága - az volt, hogy „mindent, kivéve tagságot” kínált a leendő partnerországoknak. A szabadkereskedelem lehetőségét is felajánló társulási szerződés bedobása is valahol azt szolgálta, hogy a lehetséges maximumot felkínálják – ami tagság nélkül is megadható. Cserébe ez utóbbiról – „remélhetőleg” – még egy jó ideig beszélni sem kell. A kijevi Majdanon történtek ezeket a kalkulációkat írták felül.

De vajon mennyire? Az elmozdulás először az EU külügyminiszteri tanács februári ülésén jelentkezett, midőn a Huszonnyolcak közös közleménye első ízben fogalmazott úgy, hogy az EU változatlanul kész társulási szerződést aláírni Ukrajnával, ami úgymond „nem jelenti majd az út végét”. De, hogy mit tartogathat még az „út”, arról nem esett szó. Erre mondta azt nem kevés sajnálkozással Linas Linkevicius litván külügyminiszter, hogy az általa kétértelműnek minősített megfogalmazás kifejezte „a tagországok közötti megosztottságot”, és azt a pontot jelentette, „ameddig mindannyian még együtt tudunk menni”. Ez volt február közepén.

A kijevi vérfürdő aztán némelyeket ezen is átbillentett. Február 22-én Olli Rehn európai bizottsági alelnök legalábbis Sydneyből már azt üzente, hogy a tagországoknak fontolóra kellene venniük középtávon a csatlakozási perspektíva felkínálását Ukrajna számára. Soha EU-intézményi vezető nem ment még e ilyen messze. És utóbb sem igazította ki senki!Olli-Rehn.jpg

A kijelentés azóta is lóg a levegőben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a dolog befejezett „EU-ténnyé” vált volna. Itt is érvényes ugyanis az, hogy végső soron ki mire jogosult az Unión belül. És a Bizottság e tekintetben is legfeljebb csak javaslatot tehet – tegyük hozzá: Rehn nyilatkozata mögött egyelőre még csak formális bizottsági testületi álláspont sem állt -, a formális „felajánlás” joga kizárólag a tagországoké. A Huszonnyolcak vonatkozásában pedig változatlanul a februári megfogalmazás jelenti az utolsó szót. És pillanatnyilag finoman szólva is többesélyes, vajon rövid időn belül lehet-e számítani e szinten továbblépésre.

A tagországokat minimum három szempont motiválja. Vannak az orosz politikával szemben történelmi okokból mélyen bizalmatlanok (baltiak, lengyelek, esetenként és bizonyos kérdésekben volt erre hajlandóság a magyar diplomáciában is), akik stratégiai jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy Ukrajnát mielőbb „átállítsák” az „európai oldalra”. Önmagáért is, de különösen Oroszország miatt. A másik végletet jelentik azok, akik éppen, hogy az oroszok „megharagítását” kerülnék (németek!). Ők azok, akik a „normális” EU-orosz kapcsolatok fenntartását tekintik stratégiai kérdésnek, és akik ennyiből az ukrán kérdést is igyekeznék „tapintatosan” kezelni – Moszkva felé. Aztán esetenként merülnek fel egyéni szempontok is: mint amilyen a kárpát-ukrajnai magyar kisebbség miatt aggódó magyar diplomáciáé.

Végül nem szabad elfelejteni azt sem, hogy sok tagország változatlanul hazai pályán eladhatatlannak érezné egy majdani „ukrán bővítés” ötletének az eladását. A „bővítési fáradtság” a legtöbb helyen még tart, a válság is szétzilálta a finanszírozási készséget (képességet…), különösen egy Ukrajna méretű jelölt kapcsán. A vergődve bukdácsoló EU-török csatlakozási tárgyalás is éppen eléggé óvatosságra int.

Úgyhogy, minimum az európai választások előtt legalábbis kétséges, hogy ennek bedobását sokan bevállalnák, különösen a régi tagállamokban.

Márpedig, ameddig nincs meg a szükséges tagállami többség – valójában egyhangúság szükséges -, addig a hivatalos EU-csatlakozási perspektíva sem lehetséges.

Újabb körülmények persze mindig felülírhatnak pillanatnyi álláspontokat. 1991 nyarán, amikor néhány napra úgy tűnt, hogy a szovjet ortodox baloldal sikeresen „megpuccsolta” Mihail Gorbacsov főtitkárságát, akadtak olyan hangok közös piaci körökben, hogy szükséges lehet radikálisan felgyorsítani az akkor még csak néhány hónapja demokratikus útra lépett „visegrádi országok” „európai közeledését”. Aztán a moszkvai puccs összeomlott, és utána már a „felgyorsítás” sem tűnt többé olyan fontosnak. De akár azzá is válhatott volna.

Egy biztos: bevállalni egy – még ha feltételekhez is kötött – majdani ukrán EU-tagságot, nem kis teher. Hatalmasak a politikai költségei az EU-orosz viszonyban. Kétséges a szaldó a belpolitikában. És sokba kerülhet a konkrét kifizetések szintjén is. Egy sor dolog, amiért Kijevben nem feltétlenül érezhetik az erre pályázók máris a zsebükben egy majdani EU-tagság ígéretét. De az is igaz, hogy ki sem zárta senki. Miként az itt-ott kimondott szavakat sem könnyű többé meg nem történtté tenni. És fejlődhetnek még úgy a dolgok, hogy ez számít végül a kevésbé költségesnek. 

Címkék: portfolioblogger Ukrajna EU-csatlakozás Keleti Partnerség

komment · 1 trackback

süti beállítások módosítása