Két kisebb bombát is robbantott a napokban a német pénzügyminiszter. Az egyik – radikális sebességváltás kilátásba helyezése az eurózóna további integrációjában – önmagában nem egészen meglepő, csak kérdés, hogy mennyire reális? A másik – közös fellépés a brit pénzügyminiszterrel, és egy kétsebességes képlet felkínálása, vele a londoni érdekek hangsúlyozott figyelembevételének ígérete – akár reális is lehet. Csak ez meg (itt és most és így) sokakat meglepett. Valójában a két dolog nagyon is összefügg egymással.
Megtanulta már a világ – Európa mindenképpen -, hogy Wolfgang Schäuble „jövőképeire” érdemes odafigyelni. A német pénzügyi tárca vezetője 2010 márciusában például – javában tombolt a görög válság – azzal lepte meg hallgatóságát, hogy a brit Financial Timesnak írt cikkében a Nemzetközi Valutaalap mintájára önálló európai valutaalapról vizionált, és európai gazdasági kormányzásról beszélt, amiben a nem teljesítő országokat akár szankciók is sújthatják. Egy évvel később már indult is az európai szemeszter, amit szorosan követett a nemzeti költségvetések készítéséhez (és végrehajtásához) keretet szabó, korábbinál több esetben szankciókat is kilátásba helyező „hatos”, meg „kettes” szabályozási csomag. Végül felállt az európai stabilizációs mechanizmus elviekben 750 milliárd eurós tűzerejű pénzügyi alappal. A napokban pedig zárul(ni látszik) egy európai bankunió jogszabályi kereteinek véglegesítése, benne egy újabb 55 milliárdos mentőalappal, szanálással, betétgarancia-rendszerrel és a legnagyobb európai bankok európai felügyeletével.
Nem, persze, mindez nem csak kizárólag egyetlen ember tollvonásai miatt. De azért azóta a kétkedők is belátják, hogy ez az ember tud valamit. Érdemes figyelni a kezét.
Schäuble technikájához tartozik, hogy sohasem beszél esetlegesen, „csepegtetve”. Ha üzenete van, annak megadja a módját, hogy tényleg meghallják. Hogy hasson. Most is: a bevezetőben említett felvetéseivel hirtelen interjúk, nyilatkozatok sora, előadások, esetleg látványos – például (és példátlan mód!) brit kollegájával közösen jegyzett cikk formájában - egyszerre állt elő. Nem bízta a dolgot véletlenre – tehát nagyon komolyan is gondolja.
Üzeneteinek magva voltaképpen két dolog. Az egyik, hogy az euró stabilitása csak akkor lesz igazán garantált, ha a közös pénz – közgazdaságilag valóban logikus módon elvárt – további alapjait is megteremtik. Beleértve a maximálisan harmonizált nemzeti/közösségi költségvetési (mi több: nemzeti költségvetés-alkotási!) háttér – de facto fiskális unió – kialakítását. No meg a tényleges közös gazdasági kormányzást, a mindezek működését, végrehajtását szavatoló intézményi és jogszabályi keretekkel.
Beleértve például egy jelenleginél sokkal befolyásosabb EU-szintű költségvetési biztost, aki egyfelől nemzeti kiadásokat, reformokat segítő közös alapok felett diszponál, másfelől akár vissza is dobhatja az elvárásoktól elmaradó nemzeti büdzsék tervezetét. Vagy – ugyanígy – beleértve olyan, nyilván még eztán átgondolandó újításokat, mint az EU pénzügyminiszteri poszt megteremtése, az eurózóna állandó elnöki tisztének a kialakítása, vagy egy külön eurózóna-parlament üzemeltetése.
Mindezek mellett ütött be tehát a másik kezdeményezés: a nyitás London felé. Nem kevesebb húzódik e mögött, mint hogy a német politika kellően előre is tekint ahhoz, hogy tisztába legyen vele: mindehhez talán meg tudja nyerni a franciákat, meg tudja esetleg venni - vagy be tudja darálni… - a kisebb országokat (nagy részüket?...), de a mai politikai kultúra közegében sohasem fogja megszerezni hozzá a brit egyetértést.
Ami viszont értelemszerűen két utat hagy csak nyitva: „kiutálni” a briteket az Európai Unióból, vagy nyitottságot mutatva a fenntartásaik iránt egyfajta mellékvágányt kínálni nekik. Az előbbi nyilván sokba kerülne: gazdaságilag is, pénzügyileg is (azért az az összefonódás a brit szigetekkel kétirányú is). De főként politikailag. Az esetleges válást óhatatlanul kísérő politikai hercehurca időben elhúzódó lenne, cserébe rengeteg kérdést, relációt mérgezne, már csak a mindezt körüllebegő politikai és média-hangulatkeltés miatt is. És nem utolsó sorban: házon (EU-n) belül is erodáló lehet (csábítóan hathat másokra is…). Mindenesetre, éppen a nagy ívű uniós reformokhoz kreálhat olyan háborgó környezetet, ami aligha segítené annak sima levezénylését.
Szóval olcsóbb és ésszerűbb a második opció. A briteket – önmagukért is, de a további integráció feltételeinek optimalizálásáért is – „kezelni” kell.
Schäuble ezt volt kész most nemcsak elismerni, de tettekre le is fordítani. Kezdve a szimbolikus értékűnek is tekinthető közös dolgozattal, amit George Osborne brit pénzügyminiszterrel együtt tettek az asztalra. És amiben szinte nem is az a fontos, hogy pontosan miről írnak benne (persze az is). Hanem, hogy együtt teszik! Ilyen horderejű kérdésben német és brit vezető politikus nagyon régen nem szólalt meg együtt.
Mindezt folytatta aztán interjúkban, vagy éppen a bruges-i tekintélyes European College-ban tartott nagy ívű előadásában tovább „értelmezett” jelzésekkel: mint például hogy egy német olvasat szerinti EU kész lehet olyan kétsebességes modellt tolerálni, amelyben a még jobban integrálódott euróból továbbra is „kimaradók” („opt out” országok) jogai és érdekei is maximálisan figyelembe vétetnek. A legfontosabb ezek kapcsán, aminek csírái már egyébként helyenként a leendő bankuniós döntéshozási lépéseknél is megjelennek, hogy egyes kérdéseknél bevezethetik a „kettős többségen” alapuló döntések rendszerét. (Tehát azt, hogy a végső egyetértéshez az eurón belüli és az eurón kívüli ország-csoportban egyaránt többségi támogatást kell élveznie az adott kezdeményezésnek.)
Azonban a legfontosabb, hogy mindezek mögött áll(hat?) egy igazi mézesmadzag is. A brit szempontból legfontosabb, ami ma még ilyen formában nem igazán kimondott ígéret, de az eddigiekből akár ki is olvasható. Nevezetesen, hogy ha pedig egyszer eljut a dolgok alakulása oda, hogy a britek körül fokozatosan elfogynak az euróból kimaradó tagtársak, és London esetleg teljesen egyedül marad is, akkor sem fogják bedarálni. Akkor is létezni fog valamifajta mechanizmus, amiben – nyilván az ügyeknek egy tüzetesen behatárolt körében – egyfajta brit „aranyrészvény” szavatolhatja, hogy még akkor is megérje tagnak maradni britként is a nagy egészben. Neki is, meg ha esetleg marad mellette más hasonló magányos farkas, annak is.
A brit sajtó – egy része, de ezúttal nagyobbik része – persze máris ünnepel. De azért sokan óvatosak is, amennyiben „hiszem, ha látom” alapon arra is figyelmeztetnek, hogy voltak már ígéretek korábban is, lássuk, mi valósul meg belőle. De bánni ők se bánnák, ha megvalósulna.
És ami a legfontosabb: egyelőre senki sem támadta a felvetést. Sem brit földön, sem másutt.
Ami utalhat arra, hogy ha a fentiekben sikerül az elképzelt irányban tartani a dolgot, akkor ezzel Schäuble talán biztosíthatja a hátát a másik, ennél sokkal nagyobb csatához. Az EU és az euró gazdasági-pénzügyi-költségvetési kormányzásának újabb radikális reformjához (mélyítéséhez, intézményesítéséhez). Merthogy ezt is valóban komolyan gondolja, amit az is jelez, hogy menetrendet is megnevezett mellé, méghozzá sürgetőt: az európai választások után szerinte azonnal hozzá kellene látni.
Hanem itt már lehetnek komoly gondok is. Nem azért, mintha ésszerűtlen volna, amit mond, Az elképzelés nagyon is koherens, és technokrata alapon teljesen logikus továbbépítése egy sor dolognak, ami már létezik, vagy most van folyamatban a megvalósulás felé. A dolog életszerűségével, politikai megvalósíthatóságával lehet baj. Különösen egyes relációkban.
Schäuble víziója, miként sokaknak Berlinben, némi leegyszerűsítéssel egy német államszövetség képletének megvalósítása európai uniós szinten. Ezek az emberek láthatóan hisznek ebbe, mindenekelőtt azért, mert úgy vélik, megtapasztalták működőképességét és eredményességét, éppen a német gyakorlatban. Az élet, úgymond, őket igazolja.
Az ezzel kapcsolatos szemléletére, illetve annak indítékaira egyébként Schäuble a csütörtöki Handelsbattnak adott interjújában ritka betekintést is engedett, amikor kifejtette: korábban őt is megkísértették a szabályok állandó leépítését szorgalmazó tendenciák. A dereguláció. Aminek aztán az lett a vége, hogy a szabályaitól, kötelezettségeitől megfosztott pénzpiac önmaga elpusztítójává vált. „És kinek kellett megmenteni őket? Az ostoba politikusoknak, akiket hirtelen elég jónak találtak e munka elvégzésére.” A mindebből leszűrt tanulság pedig szerinte az, hogy szabályokra, előírásokra, keretekre igenis szükség van.
Ilyen egyszerű. Legalábbis német olvasatban. Csakhogy, ha mindezt átültetjük egy európai léptékű gyakorlatba, ahol a szuverenitás átadása például a nemzeti költségvetés megalkotására és elfogadására is kiterjed, annak bizony lehetnek más olvasatai is. Mondjuk azon déli (vagy egyes keleti) országokban, ahol az ily módon rájuk kényszerülő (külső) gazdasági szigor kicsit is hosszabb távon eladhatatlan belső politikai aknának bizonyulhat. Vagy azon – immár nagyon is gazdagabb – északi államokban, ahol a mai politikai-társadalmi mentalitás egyelőre biztos nem tudna befogadó lenni azon ötlettel szemben, hogy a nemzeti büdzsé sorsa ne (kizárólagosan) a nemzeti parlamentben dőljön el.
Szóval az ötlet lehet technokrata alapon logikus, sőt, szükségszerű is. De a valós életben a valós emberek nem mindig hajlanak arra, hogy kizárólag a logika alapján működjenek. Vannak más prioritások is, még ha esetenként önsors rontóak is. De ezek is el tudnak érni olyan tömegerőt, támogatottságot, hogy a netán ésszerűségi alapon más felé indulni akaró politika egyszerűen nem teheti meg, hogy nem vesz róluk tudomást.
Persze Schäuble mindezek kapcsán gondolhatja azt, hogy ám legyen: aki politikailag nem tudja mindezt felvállalni, azoknak ott a mellékvágány. Briteknek is jó, másnak is jó lehet. Nem kötelező az első sebességben lenni. Lám, még arra is kész, hogy intézményesített módon maximális jogokat – aranyrészvényeket? – biztosítson a másik vágányon haladóknak. Egyet nem akar csak megengedni: hogy feltartsák a többiek haladását.
Ma még nem tudni, mindezt lesz-e módja, ereje következetesen végig vinni. Miként az történt az „európai valutaalappal”. Ha igen, akkor utána már „csak” egyetlen kérdés marad majd: eléri-e a kritikus tömeget azon országok száma, akik ezen (az „első”) vágányon maradnak?
Ha igen, akkor többieknek nagyon súlyos döntéseket kell majd mérlegelniük. Nyújt-e annyit a mellékvágány, hogy érdemes – meglehet, eltérő sebességgel – együtt haladni a többiekkel (magyarul: benn maradni az unióban)? Mivel jár, ha ez esetben valaki inkább kiválik? Mennyi előnyt-hátrányt nyújt, ha – ilyen formában – is marad? És annak, aki ma még azért szorul a második vágányra, mert szeretné ugyan az elsőt, de egyelőre nem képes rá, marad-e reális esélye bármikor is utolérni a többieket. Vágányt váltani. Vagy mindez végleges kettészakadást is beprogramoz-e a képletbe.
Megannyi, nemzetstratégiát és EU-jövőt egyaránt mélyen érintő kérdés. Pedig, ha úgy tetszik, csak annyi történt, hogy az EU és az euró meghatározó hatalmának pénzügyminisztere adott néhány interjút, írt egy cikket és elmondott néhány beszédet. De azért nem árt, ha figyeljük a kezét!
Kapcsolódó blogbejegyzés:
Bankszanálás: miért olyan nehéz?
