José Manuel Barroso láthatóan nagyon szeretné a „nagy (bizottsági) elnök” emlékképet hagyni maga után. Utolsó napjait-heteit az Európai Bizottság élén gondosan időzített évfordulós beszédek, „értékelő” sajtóértekezletek, (tweet-üzenetek…) tarkították. Megannyi (szándékolt) emlékmű az előző tíz évről. Amiben pedig elnökként az ő szerepe távolról sem volt olyan „történelmi”, mint ahogyan azt láttatni (hinni?) szeretné.
Környezetéből származó információk szerint a portugál politikus, akit 2004 nyarán fogadtak el bizottsági elnöknek az akkori EU-huszonötök – miután az eredetileg versenyben állt két jelölt, a belga Guy Verhofstadt és a brit Chris Patten elvérzett a tagországok egyes csoportjainak ellenállásán -, kezdettől fogva kényszeresen igyekezte Jacques Delorshoz mérni magát. Még tavaly is, amikor újra nyitottnak látszott, hogy ki mindenki jöhet szóba 2014-től új bizottsági elnökként, portugál források szerint Barroso játszott a gondolattal, hogy megpróbálja ismét jelöltetni magát. Merthogy Delorst is háromszor jelölték… (Más kérdés, hogy az Európai Bizottság legendássá vált egykori francia elnöke, aki 1985-1995 között állt a brüsszeli testület élén, a harmadik – akkor még négy évre szóló – elnöki megbízatásból csak félidős mandátumot fogadott el. Kikötötte, hogy 95-ben, az EFTA-országok (Ausztria, Finnország, Svédország és akkor még remélték: Norvégia) felvétele után lemond tisztéről.)
Barroso mai tíz éves helyzetértékeléseinek kiinduló pontja, hogy az általa vezetett bizottságok (2004-09 és 2010-14 közötti) életét történelmi nagyságrendű válságok, változások és kihívások sora kísérte. Nem mondja ki, de azt érzékelteti, hogy azzal, ahogyan ezeket a kezelték, a Barroso-bizottságok érdemei is már-már történelmi léptékűek. (Finom csúsztatásokról van csak szó, nem háryjánosi nagyot mondásról. Például úgy, hogy emlékeztet, mekkora válság, micsoda bizonytalanság volt 2009-2011 között! Már-már az euró építménye is megroppanni látszott. És, lám most mégis itt vagyunk – mutat rá, majd sokatmondóan elhallgat. Nem állítja, de kevésbé tájékozott hallgatóság könnyen vonhatja le azt a következtetést, hogy mindez a Bizottság (t.i. Barroso..) áldásos munkájának köszönhető.)
Pedig ennél azért (sokkal…) árnyaltabb a kép. Valóbannagyon komoly kihívások rázták meg ebben az évtizedben az Európai Uniót. És ez valóban bőségesen sok teendőt adott az EU intézmények (és tagországok) vezetőinek. A Bizottságnak is. De azt sugallni, hogy mindezen viharok közepette ez utóbbi volt a mindenkit vezető zászlós hajó, enyhén szólva megszépítése a valóságnak. Barroso és mindkét bizottsága egyszerűen tette a dolgát, hol jól, hol kevésbé, de csak nagyon ritkán a folyamatok tényleges vezetőjeként. Vagy, mert késve reagált, vagy mert akiket vezetni gondolt, nem őt akarták követni.
Igen, nagy horderejű történések fémjelezték a két Barroso-bizottság éveit, de ezekkel ők inkább csak együtt éltek. Többször lereagálták, mint formálták is őket. Igaz, súlyos hibát sem vétettek (talán – egyes vélemények szerint – a keleti partnerségi ötletet leszámítva). És ilyen kiélezett helyzetben és ilyen exponált szerepkörben ez sem kevés. A 99-ben lemondásra kényszerült Santer-bizottság a megmondhatója…
Barroso az elnöki megbízatás első éveiben tulajdonképpen csak kereste a „nagy projektet”, de nem igazán talált ilyet. 2004-ben még úgy tűnt, hogy elődei learattak minden „történelmi” babért: Jacques Santer és Romano Prodi idején beérett az Egységes Piac és a Maastrichti Szerződés, és velük olyan valóban nagy ívű, maradandó változások sora, mint az euró megteremtése, a keleti bővítés, vagy a közös külpolitika intézményesítése.
Apró megjegyzés: Barroso ma már nem kevés leleményességgel a bővítés tényét is valahol az „ő tíz évének” történelmi hozadékaként emlegette utolsó sajtóértekezletein. Megint: ügyesen operálva a párhuzamos visszaemlékezés technikájával. Amelyben egyfelől „mesél”, hogy mimindent tett az ő két bizottsága, másfelől lelkesülten méltatja a bővítés stratégiai-történelmi jelentőségét. Felületes hallgatóság ezt is értékelheti úgy, mintha ez is az ő műve lenne.
Pedig a bővítés nagyját már készen kapta. Az ő idejére már csak bolgár és a román tárgyalás befejezése maradt, új bővítési projekt pedig egyedül a horvát tagfelvétel volt. Ami persze szintén nem érdektelen, főleg, hogy a tíz évvel korábbi balkáni háború egyik szereplőjéről van szó. De ez már akkor sem ugyanaz, mint a „történelmi” jelzővel emlegetett „nagy keleti bővítés” (a „kontinens újraegyesítése”, stb).
Azért idővel kiderült, hogy neki sem kell „nagy projekt” nélkül maradnia. Tony Blair (majd pedig Vladimir Putyin…) segített. A 2005-ös brit EU-elnökség idején Blair még kormányfőként az őszi Hampton Court-i csúcstalálkozón - sokakat meglepve - azzal a kezdeményezéssel állt elő, hogy az EU teremtsen markánsabb energiapolitikát és tényleges energia-piacot. A dolog kétszeresen is feltűnést keltett: részint, mert ennek a témának akkoriban nem volt még így előzménye, de főként, mert mindenkitől várt volna az ember újabb EU-szintű kezdeményezést, mint éppen egy brit miniszterelnöktől.
Mindenesetre, ha ez nem lett volna elég, 2006-ban jött az első gázválság, és Barroso megértette: itt a „nagy projekt”. Becsületére legyen mondva: ezekben a hónapokban-években alaposan fel is pörgette a brüsszeli munkát. Zöld- és fehér könyvek tucatjai, stratégiai jelentések, jogszabály-csomagok készültek az energiapiac liberalizációjától a megújuló energia részarányának felfuttatásán át az energiahatékonyság radikális növeléséig.
Aztán két évvel később beütött az amerikai pénzügyi buborék robbanása, nyomában pedig először az igen hamar globálissá váló banki- és hitelválság, majd a mind általánosabb pénzügyi válság. 2010-re pedig már a görög államcsőd lehetősége, és vele az euró addig sosem tapasztalt piaci támadhatósága.
Az eseményeknek két kellemetlen következménye lett (Barroso szempontjából). Az egyik, hogy a hirtelen agyonterhelt nemzeti büdzsék szárnyalási kedve új energiafajták kihordására egy csapásra oda lett: az energiaprojekt néhány hónap alatt huszadrangú üggyé degradálódott a folyamatos pénzügy-gazdasági tűzoltás mellett.
A másik, hogy ez utóbbi menedzselésében viszont az állam és/vagy kormányfők lényegében magukhoz ragadták a teendők mérlegelését, eldöntését és vezénylését. Szinte havonta üléseztek, és az ügyek koordinálását pedig az EU történetében először nem a Bizottságnak, hanem a – 2009 decemberében hatályossá vált Lisszaboni Szerződéssel létrehozott – állandó európai tanácsi (EiT) elnöknek (Herman Van Rompuy-nak) a kezébe rakták le.
Olyannyira, hogy amikor 2010 februárjában rendkívüli csúcsra ültek össze a görög válság miatt, a sokak szerint paradigmaváltást jelző zárónyilatkozat – ami azzal, hogy leszögezi: az eurót mindenképpen meg kell védeni, lefektette az elvi alapjait a tagállami pénzügyi válságok közös orvoslásának - már Van Rompuy gondozásában készült. Mi több, a jövőbeli válságok megelőzését feltárni hivatott jelentés elkészítésével is őt bízták meg a tagországok vezetői. (Nota bene, a zárónyilatkozat-tervezet első verziója még meg sem említette ez utóbbi kapcsán a Bizottságot, később került csak bele az a kitétel, hogy a Bizottsággal együttműködve…)
Barroso számára valószínűleg ez volt (az elnöki munka megbecsülése szempontjából) a mélypont. De nem adta fel. Igyekezte észrevetetni magát, ha másként nem, hát úgy, hogy készülő „Van Rompuy-papírokkal” párhuzamosan - mondjuk néhány héttel korábban - a Bizottság is közzé tette ugyanarról a témáról a maga verzióját (lásd gazdasági kormányzás). És még csak nem is teljesen haszontalanul: lám, éppen ez utóbbi kapcsán például Van Rompuy készségesen merített is Barrosóék előzetes javaslataiból.
Emellett olyan is akadt, amikor a belga EiT-elnök eleve úgy készített stratégiai jelentőségű jelentést (ld. „négy lépcsős” javaslatát a bankuniótól a költségvetési és gazdasági unión át a politikai unióig), hogy azt a formálisan a „négy elnök” (az EKB, az EiT, a Bizottság és az Eurócsoport elnöke) „együtt” készítette.
De azért az EU-csúcs számára az előterjesztést mindig Van Rompuy tette, megemlítve, hogy esetleg milyen bizottsági elemekből is építkezett. Ami így viszont nem volt már önálló bizottsági javaslat, szemben azzal, ahogy „Lisszabon” előtt évtizedeken át történtek a dolgok.
Barroso azért így is jó képet vágott a dologhoz. „Saját” (bizottsági) verzióit pedig mindenkor ugyanazzal a határozottsággal kommunikálta, mintha továbbra is régi világ lenne, ahol a „nagyok” döntéseit a Bizottság készíti elő. Pedig az új helyzetben a Bizottság csupán egyik – meghallgatott – szereplő lett. Ha úgy tetszik, bedolgozó az igazán érdemi műhely: a Van Rompuy-kabinet, és a velük szoros kapcsolatban álló fővárosok, mindenekelőtt a német kancellária, valamit (főként Sarkozy idején) a párizsi Champs Élysées között zajló tervezőmunka számára.
Valahol mindezek ismeretében kerülnek helyükre a mai Barroso-emlékezések sokat sejtető célzásai. Igen, ezek a nagy dolgok valóban megtörténtek. Ezek a munkák valóban zajlottak, és a Bizottság valamilyen formában valóban részt vett bennük. De Delorshoz képest volt egy nagy különbség: huszonöt-harminc éve a nyakas francia még maga kakaskodta-lobbizta ki (mert persze tagállami – német-francia tengely! – támogatás nélkül ő sem jutott volna sehova), hogy fogadják el, karolják fel az által beterjesztett (vagy kezdeményezésére valamely „bölcsek tanácsa” által kidolgozott) projekteket. Ő adta az indítólökést, az ötletet, és ő is érvelt mellettük mindenütt. Barroso már csak az egyik szereplő volt. Nem lényegtelen. De nem is mindent befolyásoló.
Az már csak ráadás, hogy a bizottsági elnöki munkában nem mellékes lavírozás az EU-intézmények között sem ment mindig zavartalanul. Mandátuma legelején még nagyon érződött rajta, hogy közvetlenül a miniszterelnöki székből ült át: túlságosan is azt tartotta szem előtt, hogy mi lehet jó a tagországoknak. El is könyvelte őt akkoriban az Európai Parlament, hogy Bizottsága nem egyéb, mint az EU-tanács titkársága… (Guy Verhofstadt még a napjainkban zajlott Juncker-meghallgatás idején is Barrosót hozta fel rossz példának, mint aki minden döntéshez előbb Berlinbe és Párizsba telefonált. Amiben nyilván benne volt Verhofstadt Barroso iránt régről élő antipátiája. De azért a dolog kifejez egy EP-szemléletet is.). Cserébe, a második mandátum idején, amikor a tagállami oldalon bejött a képletbe Van Rompuy, fordult a helyzet. Barroso egyre inkább a Parlamentnél keresett szövetséget – tehát engedményt is gyakrabban adott nekik. Amire válaszul most a Tanács (a tagállami oldal) kezdett morogni rá: „Barroso az EP túsza”.
A „Barroso-évek” mélyreható értékelését majd az idő múlásával nyilván elvégzik kutató műhelyek, akadémiai tanulmányok. És mint minden, az események középpontjában sok-sok éven át folyamatosa szerepet vállalt intézmény (vagy személy), az ő esetében is kimutatható lesz fontos hozadék is, feledhető mozzanat is, és netán káros következmény is. (Utaltunk már rá, hogy akadnak vélemények, amelyek szerint az EU-orosz válsághoz hozzájárult keleti partnerség nem igazán alapos előkészítését például az utóbbiak közé sorolják.)
Addig is annyi nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a portugál politikus minden vágya ellenére sem vonul majd be „nagy elnökként” az EU- panoptikumba. De mert hosszú időn át sok mindenben részes szereplő volt, azért az azonnali feledéstől sem kell tartania. Főként, hogy sok minden szólt a javára is. Idősödő olasz elődje, Romano Prodi gyakran alig érthető angol, vagy francia motyogásai után felüdülés volt Barroso lendületes angol/francia előadásait hallgatni. Sok mindennél időben ráérzett a dolgok igazi súlypontjaira. És nem mindig rajta múlott, hanem például a tagállami környezet reagálásán, hogy mikor mihez tud valamit érdemben is hozzátenni. De attól azért ő még „ott volt”.
Úgyhogy vélhetően jó ideig még élni fog a neve. És azért ez sem kis dolog. Hiszen a téma néhány megszállottját leszámítva ugyan ki tudná ma már felsorolni a Jacques Delors előtti bizottsági elnököket?! (Mellesleg az se biztos, hogy a Delors és Barroso közötti évek elnökeire mindenki pontosan emlékszik…)
Ahogy mondtuk is már: Barroso tíz éven át tette dolgát, ami az ő esetében a Bizottság vezetése volt. És aki egyazon területen sokáig dolgozik, az nyomokat is hagy maga után. Ennyi történt vele is. Minden más túlzás.
