Ha hihetnénk a sajtóhíreknek, mostanra már nemcsak a brit kilépés számítana eldőltnek, de az is, hogy ki mit fog csinálni közvetlenül utána. A hivatkozási alap egyszerű: merthogy minden közvéleménykutatási adat ezt ígéri. De vajon tényleg ilyen egyszerű-e ez?
Hírügynökségek hökkenten reagáltak arra, hogy a világ legnagyobb fogadóirodája (Betfair) meggyőző arányú bennmaradást jósolt június 23-ára. Lehet, hogy csak a nagyobb hozadékra spekuláló merész ellenfogadásból tették, (bár profik kevésbé szoktok hazárdírozni). A valószínűbb azonban az, hogy ők egyszerűen mertek (tudtak, akartak) egy kicsit messzebb is tekinteni, mint egy pillanatnyi, néhány ezres mintájú felmérés statisztikája.
Mivel e sorok írója még ennyi empirikus adatnak sincs birtokában, ezért tényleg csak a megérzéseire hagyatkozhat, amik könnyen lehetnek félrevezetőek. De legalább ezekre hadd utaljak:
- Az elmúlt években – mondjuk, húzzuk a választóvonalat a gazdasági válság 2008-as kezdeténél – szinte egyetlen fontosabb, tétre menő választási közvéleménykutatás sem igazolódott be. Ha már éppen a briteknél tartunk: legutóbb a skót népszavazáson függetlenséget jövendöltek, a brit parlamenti választásokon pedig egyes fogadások még a Labour győzelmét sem zárták ki. (Merthogy – egyebek között – ezt mutatták a pillanatnyi felmérések és statisztikák.) Ehhez képest szerzett – még addigi koalíciós partnerét is hátrahagyva – abszolút többséget a konzervatív párt, és maradt a brit királyság tagja Skócia. (Figyelem: ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy minden közvéleménykutatási adat szükségszerűen csak hibás lehet. Csupán azt, hogy önmagában még nem minősít eleve lezártnak semmit.)
- Ezek a csupa kilépést jövendölő felmérések (még ha minden megkérdezett őszintén is felelt rájuk, ami, mint tudjuk, távolról sem jellemző) legalábbis kétséges, hogy kérdéseikkel mindenkor a szükséges arányban elérték-e a külföldön élő britek millióit? Vajon súlyuknak megfelelően kezelték-e a mintában a fiatalokat? (Mindkét tábor alapvetően Európára nyitott.) Megfelelő arányban érték-e el azokat a százezreket, akik kifejezetten érdekeltek a mai EU-nyitottság megőrzésében (mert például ők, vagy rokonaik uniós érdekeltségű intézménynél és/vagy szervezetnél dolgoznak, vagy mert barátaik vannak ugyanonnan, vagy vállalkozói érdekeik – vagy egyszerűen csak a munkahelyük fennmaradása okán - ezt preferálnák, stb., stb.)? Csupán emlékeztetőül: hivatalos brit adatok szerint is mintegy 4 millió brit munkahely sorsa közvetlenül az EU belsőpiachoz van kötve.
- A brit sajtó nagyon lebutítóan primitív tud lenni, márpedig éppen a lebutító média-kör kőkeményen EU-ellenes. Stílusuknak - a lapszámok fogyásából ítélve - meg is van a nem csekély befogadói közege. De azért ez mégiscsak egy hatvanmilliós népesség, amelyben nem csak egyfajta társadalmi, szociális, műveltségi szegmens van jelen, legfeljebb ez jobban látható. A kilépni akarók eddig főként az érzelmekre apelláltak (élén a nemzeti szuverenitás „visszaszerzésének” a hangoztatásával), és ez biztos be is jött az imént említett befogadói közegben, meg persze még jóval azon túl is. A kormány, a benn maradást pártolók ehhez képest ugyancsak kezdettől fogva a „szív helyett az észt” célozták meg, és racionális érvekkel jöttek. Ez kevésbé látványos, viszont nem szabad elfelejteni, hogy a brit mentalitást közmondásosan a racionalitásra való hajlam (is) jellemzi.
- A népszavazást nem Angliában, hanem Nagy-Britanniában rendezik, és az ezen a szinten kijött többség számít majd. A királyság nem-angol közösségeiben viszont túlnyomó többségben vannak az EU-t pártolók, éppen az angolok ellenében, no meg a magas uniós támogatási borítékok miatt is. Persze, az ő számarányuk az össznépességen belül relatíve csekély. De azért jelenthetnek néhány milliót adott esetben. Vajon ezt a kört mennyire fedték le arányosan a felmérések?
Nem akarok abba a hibába esni, hogy miként a pillanatnyi statisztikákból a jelentések többsége már-már kész ténynek tekinti a brit kilépést, úgy én meg a fentiekbe beleszeretve az ellenkezőjét tekintsem bizonyosnak. Senki nem lehet bizonyos, mert napról-napra, óráról-órára merülnek fel olyan tényezők, amelyek akár százezrek pillanatnyi prioritásait is átprogramozhatják. Főként, hogy valóban - ugyancsak közmondásosan - ott van a brit szigetmentalitásban a gyanakvás, az elutasítás magva is az egész kontinentális közösségieskedéssel szemben.
A magam részéről mindenesetre ilyen szempontból is tekintem inkább károsnak, mint a bennmaradás esélyeit növelőnek azt a – láthatóan ezúttal inkább érzelmekre is hatni akaró – figyelmeztetés- (fenyegetés-) áradatot, amit az utóbbi hetekben brit (és külföldi) politikusok sora zúdított a brit népre, hogy ugyanis miféle kínokra kell majd számítaniuk, ha mégis kilépnének. Lehet, hogy most másként lesz, de korábbi tapasztalatok arra intenek, hogy ijesztgetéssel sokszor inkább a dacot, a csak azért is szembemenetelt választják nagyobb arányban az emberek.
Aztán az is kérdéses, hogy mennyire járatódott már le brit földön is a pillanatnyilag vezető politikai elit: vajon nem az ellenkezőjére ösztönöz-e, ha közülük sokan valamire nagyon rá akarják beszélni éppen a választókat?
És akkor még nem is beszéltünk olyan brutális lehetőségről, mint egy újabb véres terrorista akció a kontinensen (mondjuk sokak előrejelzéseit beváltva a francia foci EB-n, hát még ha éppen egy angol meccs közben!), netán a calais-i vasút-alagút újabb migráns ostroma. Bár egyesek szerint már az is elég lenne, ha a piacokon hirtelen összeroppanna valahol az euró.
Nem, a dolog nincs lejátszva. De egyik irányba sincs lejátszva! És ezért is van az, hogy a Betfair akár sokat is kereshet még látszólagos merészségén. Ami talán nem is merészség volt, csupán józanabb gondolkodás.
