Az EU felelőssége az egyre gennyesedő ukrán válságban nem abban áll, hogy politikájával – „keleti partnerség” – kvázi „polgárháborúba kergette az országot” (kedvenc orosz vád). Hanem azzal, hogy úgy formálta az elmúlt fél évtizedben keleti politikáját, hogy láthatóan nem vette kellő mértékben számításba a lehetőséget, hogy ez is bekövetkezhet.
Ha készültek idejében egész térséget lefedő, opciókat előre kalkuláló „hatástanulmányok” a keleti-partnerség 2009-es meghirdetése kapcsán, akkor most meglepődésre nincs ok: kellett, hogy már akkor számoljanak a mai forgatókönyvvel is. Kezdettől fogva a pakliban volt. Hiszen Ukrajna, függetlenné válása óta az állandó és mélységes megosztottság jegyében él. Az „orosz-barát” és a „nyugat-barát” tábor soha nem tudott megbékélni. Főként, hogy önmagukban sem voltak világosan meghatározhatóak: az „oligarchák” például már akkor is mindként oldalon jelen voltak, rengeteg további sajátos szemponttal átszőve adott mozgalmak életét, mozgásirányát.
A „narancsos forradalom” előtt is, után is (alatt is?..) leginkább az ingamozgást látjuk a két véglet között. Többnyire a kiegyezés őszinte szándéka helyett a felülkerekedésre hajtva. Ami már önmagában is kitűnő táptalaj a helyzet tartós elmérgesedéséhez. Hát még, ha a háttérben adott egy féltékeny nagyhatalom is…
Ukrán szempontból ebben a közegben érkezett 2009-ben a keleti partnerség. Az EU ezen új politikájának kezdettől fogva két síkja volt. Egy hivatalosan felvállalt, meg egy hallgatólagosan (köz)tudott. (Fogalmazzuk így: a hivatalosan fölvállaltak remélt következményeként hallgatólagosan várt…) Mindaz, amit Ukrajna kapcsán ma az EU-politika mond – cáfolva például az orosz vádakat és sérelmeket -, voltaképpen a hivatalosan felvállaltak jegyében elhangzó reagálás arra, ami a hallgatólagosan köztudottra válaszul végül bekövetkezett. Egy speciálisan adott ukrán (ukrán-orosz) közegben.
Hogy mi a hallgatólagos elem? Ennek kapcsán is rengeteg a leegyszerűsítés és az összeesküvés-elmélet. Jól hangzik például azt mondani, hogy az egész keleti partnerség arra lett kitalálva, hogy a nyugati gazdasági-politikai szövetség még jobban bekerítse, elszigetelje, mozgásterében korlátozza Oroszországot. Jól hangzik, de persze túl egyszerű, és önmagában így nem is igaz.
Tény, hogy az EU-politika mindig igyekezett/igyekszik „kezdeni valamit” az orosz medvével is. Túl nagy szomszéd, világpolitikai tényező, aki túl sok olyasmire lehet hatással, ami az EU-nak is fontos. De legfőbbképpen: túlságosan is függ (ma még?) az Unió nem kis hányada mindattól az energiától, ami történetesen Oroszországból indul a tagállamok felé. És hát piacnak sem utolsó…
Mindez kezdettől fogva egyszerre motivált EU-orosz viszonylatban együttműködést is, távolságtartást is. Különösen, hogy az orosz politikában mindig adódtak olyan elemek, amiket nehéz volt szalonképesnek tekinteni (Csecsenföldtől Grúziáig…).
Ráadásként jött, hogy a keleti EU-bővítés óta tagállamok mintegy harmadában mérhetetlen erős történelmi averzió él az orosz-szovjet megszállási emlékképek iránt, ami sok esetben még mindig – érzelmi alapon is – motivál esetenkénti politikai döntéseket. Például az EU orosz politikájának a prioritásait meghatározva….
Való igaz, hogy ez a közeg és ez a tény is számba veendő körülmény, amikor a keleti partnerség indításáról beszélünk. De azért rajtuk kívül sok minden egyéb is szerepet játszott még. Például az irritáció amiatt, hogy a 2008-as francia elnökség már megint az EU földközi tengeri politikáját igyekezte a külkapcsolatok középpontjába állítani, (még egy intézményesített „Mediterrán Uniót” is felvetettek Párizsban). Legyen, de akkor ne feledkezzünk meg a keleti szomszédokról sem, amelyek nagyrészt ráadásul itt vannak, részben még Európában! – hangzott a válasz. És ebben például a svédek is őszintén partnerek tudtak lenni.
Az EU szomszédságpolitikája mindig több rétegű. Egy közös motívuma azonban mindenkor van: szeretne nyugodt, stabil, kiszámítható, gazdaságilag is előnyös kapcsolatokat kínáló holdudvart maga körül. Nem volt ez másként a keleti szomszédsági nyitáskor sem. Az csak költség, ha a térségben zűrzavar van, ha forrása az Unióba törekvő menekülteknek, csempészeknek, bűnözőknek, ha gazdasági, kereskedelmi szempontból kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, és még a (szomszédos) természetes környezetet is rombolják. (Hogy a legdrágább verzióról – egy közvetlen szomszédságban zajló (lásd balkáni) polgárháború költségkihatásairól - ne is beszéljünk).
Pacifikálni, konszolidálni, közbiztonságot és államigazgatást erősíteni, gazdaságot működőképes pályára állítani, és mindehhez akár uniós kedvezményeket is adni – mindezek bevált eszközei az EU szomszédságpolitika eszköztárának. Az Unió ilyenkor egy kicsit „saját képére is formál” partner országokat, mert így van velük a legkevesebb gondja. Cserébe, gazdasági-külpolitikai haszna lehet létükből, együttműködésükből. Voltaképpen ilyen alapon, és kezdetben ilyen célokkal indult az első társulási szerződések megkötése is a vasfüggöny mögül hirtelen előbukkant kelet-európai „új demokráciákkal” (ma már EU-tagokkal) is.
A 2008-as Sarkozy-féle Mediterrán Unióval párhuzamosan életre hívott keleti partnerségtől azonban sokan mást is reméltek. Azt, hogy a partnerségi lépések révén ezek a szovjet utódállamok idővel fokozatosan – „európaizálódnak” is! Elérve azt, hogy az EU keleti szomszédsága egyre inkább „saját képére formált” – na jó: apránként hozzá hasonlító – poszt-szovjet „új demokráciákból”, Európa-barát rendszerekből, és EU-értelembe vett piacgazdaságokból áll. De nemcsak az övé, hanem egyúttal: Oroszországé is. Aki aztán vagy maga is fokozatosan átveszi az alapvető normákat – vagy legalábbis EU-konform országok gyűrűjében van.
Nos, a jelek szerint az orosz politika és az orosz vezetés kezdettől fogva belelátott ebbe a „hallgatólagos” jövőképbe – és nem kért belőle. Nem kért belőle, mert a mai vezetés befolyásvesztést – mozgástér szűkülést – látott benne, mert piacvesztéstől tartott, és mert önmagában is irritálta a dolog. Ahol lehetett tehát, gyengített rajta, ahol tudott, alternatívát kínált, például az eurázsiai vámunió felkínálásával.
A potenciálisan hat szovjet utódállamot célzó keleti partnerségi program igazából kezdettől fogva „létszámhiányos” volt, hiszen a Lukasenko-vezette Fehéroroszországot az EU igazából sohasem tudta (adott formában nem is akarta..) valóban partnerré tenni. Örményországot Moszkva tavaly ősszel választotta le formálisan is „partnerség” részeként felkínált európai társulási folyamatról. A fő kérdés azonban kezdettől fogva Ukrajna volt. És hogy Moszkva ennek a hatalmas országnak a kérdésében nem fog engedni, azt ugyanúgy tudni lehetett előre, mint hogy az eddig is megosztott ország ettől valószínűleg csak még megosztottabbá válik.
De a legnagyobb tévedés talán még csak nem is ez volt. Ma már egyre többen vallják, hogy az EU a legsúlyosabb hibát nem akkor követte el, amikor új keleti politikájával megkörnyékezte Ukrajnát, hanem akkor, amikor mindezt nem merte-tudta következetesen végig vinni. Nem kínálta fel – mert hiányzott hozzá a tagországi egyetértés - a taggá válás egyértelmű perspektíváját, pénzügyi-gazdasági vonatkozásban pedig egy 600 millió eurós hitelkeret mellett csak a szabadkereskedelem távlati meglebegtetésére futotta, holott ez időben elhúzódva, távlatilag kínálhat fel csupán az ukrán gazdaságnak új forrásokat.
Mindezt akkor, amikor az ukrán gazdaság már másfél éve folyamatosan recesszióban van, a nemzetközi tartozások fedezetéül szolgáló tartalékok 2011 óta a felére (40 milliárdról 20 milliárd dollárra) csökkentek, miközben Kijev már most sem tudja kifizetni gázszámláit, és problémát okoz a számára az IMF-hitelekkel kapcsolatos törlesztések teljesítése. Mindezek fényében szakértők már tavaly ősszel arról beszéltek, hogy Ukrajnának rövidtávon legalább 15-20 milliárd dollárra lenne szüksége, hogy kezelhetővé váljon valamelyest a helyzete. Amit csak megerősíteni látszik, hogy a tavaly őszi Janukovics-Putyin megállapodás éppen ilyen nagyságrendű orosz segítséget helyezett kilátásba.
Ha mindezekkel vetjük össze, akkor látható, hogy az EU-féle a „keleti partnerség” nem kínált sem azonnal kézzel fogható segítséget a rövidtávú gondokra, sem pedig konkrét EU-jövőképet a hosszú távú folyamatokban. Leginkább arra volt csak jó, hogy megosztó vitákat generáljon az ukrán belpolitikában, lökést adjon az Európa-barát mozgalmaknak, és hogy – irritálja az oroszokat… Akiknek cserébe csupa ütőlap van a kezében, hiszen Kijev nem csupán tetemesen eladósodott Moszkva felé, de jövőbeni energiaellátása is egyelőre az orosz ellátástól függ. (Hogy ez adott esetben mit jelenthet, azt számos EU-tagország a saját bőrén is tapasztalhatta meg a 2006-os orosz-ukrán gázválság idején…)
Összességében, azt túlzás lenne állítani, hogy az újabban már véresbe fordult ukrán válságot közvetlenül az EU politikája idézte elő. Levegőben volt mindig is, hiszen már a „narancsos forradalom” tömege is úgy oszlott szét, hogy igazából nem születtek tartós, nagy többséget megnyugtató, végleges válaszok az akkor feltett kérdésekre, törekvésekre sem. És a megosztottság, az intrika, a társadalmi feszültség azóta csak rosszabb lett.
Az EU alighanem ott hibázott, amikor ajánlatai megtételekor nem ebből, hanem saját prioritásaiból indult ki. Aminek azonban előreláthatóan szintén meg lesznek a költségei - csak a jövő mondhatja meg, mekkorák.
