Jean-Claude Juncker, Martin Schulz, Guy Verhofstadt és a többiek „vetélkedésében” az európai bizottsági elnökségért nem az a legnagyobb tévedés, hogy személyük aligha tekinthető kizárólagos jelöltségnek Barroso helyére, hanem hogy e „kampány” során olyasmiről vitáznak, olyasmit ígérnek, aminek a végső megvalósíthatósága jobbára kívül esik a bizottsági elnöki – és általában a bizottsági - kompetencián. Vagy félreértik a szerepüket, vagy hamis lehetőségeket sugallnak. Egyik sem túl szerencsés.
Az újszerű „kampány” persze e nélkül is bőven kapott már eddig is hideget-meleget. Egy kicsit igazságtalanul is, mert annyit minimálisan mégiscsak sikerült vele elérni, hogy ha a széles közvélemény nem is, a sajtó minden korábbi európai választást meghaladó módon most valóban érdeklődik, tudósít, véleményez. Azzal, hogy konkrét személyekhez lehet kötni, a média szintjén – most először – visszatérően és viszonylag nagy terjedelemben rákerült a választási kampány az étlapra. Ami – a mai euroszkeptikus időkben – nem kevés. A baj csak az, hogy mindehhez olyasmit vetnek be, ami az adott formájában elég távol áll a valóságtól.
Kezdve már magával az „elnökjelöltség” kérdésével. A gond itt az, hogy bár ezek az urak-hölgyek, meglehet, több európai párt támogatását is élvezik, valójában legitim módon csupán az európai parlamenti helyekért folyó versenyben számítanak listavezetőnek. Azt azonban, hogy ezzel egyúttal bizottsági elnökjelöltek is lehetnek, csupán az EP vezető politikai figurái gondolják, állítják, követelik. Akár, mert – egyesek közülük – tényleg hisznek a dolog keresztülvihetőségében, akár, mert úgy gondolják, hogy mint minden követelésért, ezért is lehet majd kérni valamit cserébe. Akár pedig, mert minden érdemi eredmény nélkül is hasznos dolognak tartják, ha a cécó nyomán az EP sajtója, ismertsége nő, a választás elfogadottsága erősödik.
A nyilvánosság előtt alig beszél valaki arról, hogy a szerződés sehol nem állítja, hogy a bizottsági elnökjelölteket az EP-választási jelöltek közül kellene kiválasztani. Még kevésbé van arról szó, hogy a szerződés által viszont jelölési joggal felruházott Európai Tanács tagjai kizárólag e parlamenti jelöltek listájából szemezhetnének majd, amikor a tagállamok kormányai megpróbálnak egyetértésre jutni abban, hogy kit látnának a legszívesebb öt éven át az Európai Bizottság élén. Azok, akik az utóbbit állítják (hiszik? akarják?), jó páran e törekvésüknek azzal igyekeznek nyomatékot adni, hogy előre leszögezik: ha mégsem így lesz, akkor az nem más, mint hogy az állam- és kormányfők továbbra is „titkos hátsószobákban”, antidemokratikus módon, sötét alkukkal akarnak új vezetőt választani a brüsszeli testület élére.
Miért hamis ez a beállítás? Mert olyan látszatot kelt, mintha az EP kezébe lenne lerakva a bizottsági elnökjelölt kiválasztásnak és elfogadásának a kizárólagos joga, mégpedig azért, mert rajta keresztül úgymond az „európai nép” közvetlenül dönthet a bizottsági elnök személyéről. Minden más „hátsószoba”.
Valójában akkor volna legitim ez a forgatókönyv, ha az EU „államfőjének” a megválasztása lenne a tét – ha létezne ilyen -, és ha ebben az alkotmányosan elismert kulcsszerepet az EP játszaná. Csakhogy itt most az EU intézmények egyikének a vezetőjéről készülnek dönteni, amelynek tagjait a kormányok delegálják, amellyel a tagállamoknak/kormányoknak kell majd együtt dolgozniuk, és amely a tagországoktól/kormányoktól kapja a különböző működési területeken a mandátumot.
Az már csak hab a tortán, hogy azok, akik az EP-választáson keresztül történő bizottsági elnökválasztást tartják egyedül demokratikusnak, figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az európai választásokon hagyományosan legfeljebb egyharmados csak a részvételi arány, továbbá, hogy ez a hányad is elsöprő többségében belpolitikai szempontok alapján mérlegel, és többnyire fogalma sincs arról, kicsoda Verhofstadt vagy Juncker, a többiekről nem is beszélve. Finoman szólva a valóság megerőszakolása azt gondolni, hogy az ügyek menetét az segítheti jobban, ha túlnyomórészt e választóktól kell, hogy függjön annak eldöntése, ki vezetheti jobban a Bizottságot. Miközben a napi munkában leginkább érintett kormányok vezetőitől látszólag megtagadnák azt a jogot, hogy a kiválasztásnál elsőként ők mérlegeljenek. (Arról az apróságról most nem beszélve, hogy az utóbbi „demokratikusságának” elvitatása azt is jelenti, hogy megkérdőjelezik az utóbbiakat megválasztó népakarat legitimitását.)
Ennyit az elnökjelölt-választás értelmezéséről. (Igazából persze az egész hátterében látni kell, hogy valahol egy főpróbáról, a lehetséges határok teszteléséről is van most szó. A Lisszaboni Szerződés vonatkozó része eléggé bizonytalanra sikeredett ahhoz, hogy most, amikor az először alkalmaznak valamit rá hivatkozva a gyakorlatban is, minden fél a lehetséges maximumig igyekszik elmenni, hogy ezzel teremtsen precedenst a jövőre nézve. Emellett pedig egy politikai leckéről is szól még ez az egész: hogy ugyanis a politikai vezetők – csakúgy, mint tanácsadóik - láthatóan túl sokáig ignorálták e helyzet tisztázatlanságát, és lényegében átengedték a terepet az EP egyes ambiciózus politikusainak. Aztán mire eszméltek, már a cáfoló/védekező/vitatkozó szerep maradt csak nyitva a számukra. De ez legyen az ő gondjuk.)
Van itt azonban még valami. Azt a szerep, amiben ezek a jelöltek tetszelegnek. A szándék érthető: ha igazi a „választási kampány”, akkor igazi választási program is kell, különben mi alapján döntsenek az emberek? Csakhogy mindebből aztán az a faramuci dolog nő ki, hogy az egyes jelöltek olyan beállításba kényszerülnek, mintha ők le(het)nének (majd) egész Európa vezetői. Mintha legalábbis egy leendő európai kormány majdani vezetőjét kellene most kiválasztani. Teljesen háttérbe szorul, laikusok és európai ügyekben tájékozatlanok számára – amilyen e „kampányban” megszólítani akart emberek nagy többsége – feledébe vész az a szerep, amit a Bizottság az európai folyamatokban ténylegesen betölt. Szóra sem érdemes aprósággá törpül, hogy a brüsszeli testület csupán ötleteket dobhat be, de a döntés joga mindenkor a tagországoknál van.
Még talán Juncker a legkevésbé, de amúgy a jelöltek többsége – különösen Schulz és Verhofstadt – úgy jelent be markáns változtatási szándékokat fajsúlyos európai politikai területeken, mintha ezek megvalósítása kizárólag azon múlna, hogy megkapják-e a szükséges szavazatszámot. Tény, hogy a Bizottság egyik fontos saját joga a kezdeményezés, éppen ebben áll egyik legértékesebb nemzetek feletti szerepe. De döntési jog már nem párosul ezzel. A Bizottság a tagállamok által egymás között kitárgyalt – kormányközi konferencia! – szerződés alapján rendelkezik felhatalmazással igen sok területen, de ez sohasem lehet öncélú ahhoz képest, amit a tagok aktuálisan fontosnak és szükségesnek tartanak. Vagy ha mégis az próbál lenni, óhatatlanul elvérzik a döntéshozás folyamatában.
Ma mindenki Delors-ról beszél, de azt alig idézi fel valaki, hogy a legendássá vált francia bizottsági elnök azért nőhetett naggyá, mert mindenekelőtt az akkori német és francia kormányok többnyire egymással egyetértésben kész volt támogatni - akár még Thatcher ellenében is – bizonyos integrációs újításokat. Ugyanez Santernak, Prodinak sohasem sikerült. Igaz, nem is álltak elő Delorséhoz mérhető kiforrott koncepciókkal, de még ötlet kezdeményeiket is lesöpörte az asztalról az addigra már alaposan megváltozott EU-tanácsi többség.
És hát mindezekért, ha úgy tetszik, őszintétlen, ha úgy tetszik, mesterkélt, ha úgy tetszik félrevezető mindaz, ami ebben az elnökjelölt-csatájában zajlik. Lehetne másként is? Lehetne. Ha mondjuk a „jelöltek” nem arról beszélnének, hogy mit vezetnének be megválasztásuk esetén, hanem hogy miként próbálnának tagállami többséget biztosítani sarkos elképzeléseknek. Szóval, ha arról beszélnének, hogy milyen bizottsági elnökök lennének – nem arról, hogy milyen irányba vezetnék a tagországokat. Ha hihetővé tennék, hogy van elképzelésük helyes jövőbeli irányokról, meg arról, hogy mindezek kapcsán mit tud ma elfogadni a jellemző tagállami többség, és ebben mit próbálna tenni a brüsszeli testület. (Ha majd éppen ő vezetné. Hozzátéve, hogy az is lehet, hogy személy szerint nem is ő lesz az, de mindenesetre, ha a pártja győz, mindenképpen valaki olyan, aki a hozzá hasonló elvek mentén igyekszik majd dolgozni.)
Meglehet, így már túl unalmas volna az egész. De kisebb is lehetne a későbbi bizalomvesztés veszélye – immár az európai választások iránt is.
Kapcsolódó blogbejegyzés:
Miért Juncker?
