Azok, akik az EU-ellenes pártok és mozgalmak térnyerésében az „EU válságát” látják visszaigazolódni, elfeledkeznek arról, hogy a sok éve élő sirám szerint az európai parlamenti választásokon leginkább nemzet/belpolitikai, nem pedig európai szempontok alapján voksolnak az emberek. Ha viszont ez így van, akkor a dolog igaz kell, hogy legyen, az EU-t tagadó erők mostani előretörésére is.
Érdekes dolog ez: a hétfő reggeli nemzetközi sajtó szinte mindenütt azt taglalta, hogy a múlt heti választások után számszerűen mennyire megerősödött az Európai Uniót szélsőjobb- vagy baloldalról tagadó pártok jelenléte, és többnyire még azt is részletesen vizsgálták, hogy ez az uniós munkában hol, miként támaszthat majd nehézségeket. De alig esett szó az okokról.
Arról például, hogy ahol nagyon nagyot tudtak dobni múlt héten ezek a pártok, ott szinte mindenhol igen gyenge kormány, bizalmat vesztett erőtlen kormányfő áll az ország élén. Ehhez elegendő megnézni a konkrét példákat – alább mindjárt kitérünk erre is -, miként az is sokat mondó, hogy ott, ahol a kormány (vagy kormányfő) időben összekapta magát, konkrét, érzékelhető intézkedéseket tett, (vagy legalábbis meggyőző módon ki tudott állni amellett, amit képvisel), ott a sokak által várt szélsőséges áttörés elmaradt. Hollandiában mindenki győztesnek tippelte az idegen- (és EU-)ellenes Geert Wilders féle pártot, ehhez képest a harmadik helyen is alig tudtak megkapaszkodni. Olaszországban Matteo Renzi baloldali reformprogramja néhány hét alatt megfordította az addig feltartóztathatatlannak érzett trendet, és nemcsak útját állta a demagóg Beppe Grillio-vezette „5 Csillag” mozgalom további térhódításának, de a végső eredmények tekintetében csaknem a dupláját verte rájuk a választásokon.
Franciaországban ezzel szemben, ahol az igazi szélsőséges földcsuszamlás bekövetkezett, Francois Hollande elnök népszerűtlenségi mutatója már hónapok óta rekordokat dönt. A sokak szerint jó szándékú, őszintén baloldali értékekben hívő politikus láthatóan teljesen belemanőverezte magát egy olyan helyzetbe, ahonnan jól már biztos nem fog tudni kijönni: politikai meggyőződése alapján olyan programmal nyerte meg a válságban (és Sarkozy-ben…) kiábrándult franciák körében a választást, amit az adott helyzetben lévő francia gazdaság egyszerűen nem volt képes befogadni, feldolgozni, finanszírozni. De mire ez kiderült, már annyira elkötelezte magát hajdani ígéreteinek legalább a romjai mellett, hogy a visszavonulás útját is elvágta. És most kénytelen az erőtlen, tehetetlen elnök szerepében vergődni. A dühödten kiábrándult választó pedig büntet: például azzal, hogy nem megy el szavazni, és ezzel teret enged annak, hogy Le Penék már a voksok 25 százalékával is országos elsők lehessenek.
Valamivel jobb a helyzet brit földön, de azért David Cameron sem az átütő társadalmi elfogadottság talajáról formálja jelenleg a brit politikát. Már az is sokatmondó volt, hogy évtizedek óta először koalícióra kényszerült, mert pusztán a konzervatív képviselők száma alapján nem lenne meg a többsége az Alsóházban. Ehhez jött aztán nagyon hamar az, még ez a konzervatív bázis sem egységes: több mint száz olyan honatya is akad soraiban, akik már-már a UKIP elszántságával szeretnék mielőbb EU-n kívül látni Nagy-Britanniát. A mozgásterében vészesen korlátozott fiatal brit miniszterelnök cikk-cakkban próbál(t) hol önálló kezdeményező lenni, hol a UKIP-ot jobbról előzni, amivel végső soron az utóbbi legitimációját erősíti. És ez még akkor is így van, ha igaz, hogy Farage-ék bázisát nem kis részt a Munkáspártból kiábrándult szavazók átpártolása is erősíti.
Görögországban sem meglepő, hogy egy populista szélsőbaloldali mozgalom vezető helyzetbe tudott kerülni: öt év folyamatos gazdasági megszorítása után mi sem egyszerűbb, mint hogy valaki megszorítás-ellenes programmal elcsábítja a választók többségét. Főként, ha senki nem kérdezi meg tőle, hogy miből akarja mindezt meg is valósítani. Nem mellesleg: görög földön sem a népesség elsöprő többsége szavazta be az Európai Parlamentbe a Syrizát, hanem - a hagyományos pártok mérhetetlen bizalomvesztése mellett – a voksok negyedével lette elsők.
Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ezekben az országokban az Európai Unióval szembeni ellenérzés meg sem jelent. Elsősorban Franciaország déli részén a nacionalizmus, a „franciák először”-szemlélet, a nemzeti szuverenitás egyes részeinek közösségi szintre delegálásának éles tagadása mindig is nagy hagyományokkal bírt. Az angol közvélemény általános EU-ellenessége – „hála” egyebek között a Murdoch-birodalom sok évtizedes szisztematikus médiakampányának – sem újdonság, s így vele az ilyen „érvek” iránti fogékonyság is legalábbis érthető. Görögországban is éppen eleget beszéltek arról, hogy az ország „megnyomorításának” a „trojka”, meg Brüsszel – no meg az „EU-t vezető Németország”… – az oka, (és nem például a versenyképtelen görög gazdaság és államszervezet). Aligha lehet tehát vitatni, hogy mindezen országokban széles táptalaja van az EU-ellenességnek is.
De jelenlegi látványos megjelenésük igazi oka továbbra sem annyira az EU létében, hanem a helyi politikai elit tehetetlenségében rejlik. Ők csupán használták az EU-kártyát (is) – de a terepet a többiek tisztították meg ahhoz, hogy az emberek hozzájuk forduljanak.
Aminek hátterében éppen úgy megtalálható a létező politikai intézményrendszerekkel szembeni általános bizalmi válság, mint az, hogy a gazdasági válságban egymást követő szakaszok egyike óhatatlanul a társadalmi-politikai elégedetlenség, kiábrándultság fázisa. Ezt van, ahol tudja az adott nemzeti politikai vezetés tudja kezelni – erre példa a holland és az olasz helyzet -, és van, ahol (mindenekelőtt az említett bizalmi válság okán) nemcsak tehetetlen vele szemben, de inkompetenciájával csak még jobban általában is a hagyományos pártok ellen hangolják a választókat. Akik az első adódó alkalommal le is sújtanak – vagy éppen távolmaradással tüntetnek. Teret hagyva a szélsőségeknek.
Természetesen arról sincsen szó, hogy a fentiekkel a tudatos és koncepciózus EU-szkepticizmus létét is tagadnánk. Persze, hogy ez is jelen van, mindig is jelen volt. Talán csak ha, és amikor nagyon jól mentek a dolgok (gazdaságilag és politikailag, például a berlini fal leomlásával), akkor tűnhetett úgy egy pillanatra, hogy az EU-integráció projektje megkérdőjelezhetetlen. (Bár például dán földön még ilyenkor is erőteljes maradt a „skandináv gyanakvás” mindennel, ami külső – pláne netán vélelmezhetően német-vezetésű – beavatkozás lehet az ország életébe. Dán földön még a kelet-európai rendszerváltásokat követő eufória közepette is a népszavazás kész volt elmeszelni a Maastrichti Szerződés első verzióját. És csak egy csomó kimaradást biztosító második nekifutásra voltak hajlandóak elfogadni azt. Most sem meglepő tehát, ha a szkeptikusok hangja a hétvégi szavazáson is erőteljes maradt. De ennek meg helyi, ha úgy tetszik „északi”, és nagyon is mély hagyományokba gyökerező háttere van.)
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy amikor szaporodnak a nehézségek – a gazdasági válságban például egyeseket irritáló a rosszul teljesítő tagországok külső finanszírozásának eddigi gyakorlata –, idővel a kétkedők, az egyet nem értők hangja/tábora is növekvő. Tipikus példa erre Németországban az AfD, (Alternatíva Németországnak) mozgalom 7 százaléka a hétvégi voksoláson. Társadalmi realitás, hogy ilyen is van. De ettől még nem váltak az ország vezető erejévé is -, merthogy a hagyományos pártok is közben tették-teszik a dolgukat, és a szükséges arányú választói többség hisz is nekik.
Ez utóbbi az, aminek hiánya egy sor országból minden korábbinál nagyobb számban érkeznek majd az uniót finoman szólva „nem szerető” euróhonatyák/honanyák a júliusban megalakuló új Európai Parlamentbe. Egyes számítások szerint minimum az integráció mélyítését célzó projektek ellentábora akár 220-230 fős is lehet. (Ebben már benne vannak az egyébként inkább középpártokhoz sorolható brit konzervatívok is). Ilyen persze inkább csak egyedi esetekben adódhat, a tényleges EU-ellenes kemény mag Farage és Le Pen köré szerveződhet. Ha Farage jelenlegi – Szabadság és Demokrácia Európája – frakcióját, a jelenlegi függetleneket és az egyelőre még sehova nem regisztrált „egyebeket” összeadjuk, számuk mintegy 147-150 ötven lehet.
Esetenként minderre egyes szavazásokkor rájöhetnek még a jelenlegi európai konzervatívok és reformerek (akár saját frakciójukkal, akár azt netán elveszítvén máshova szétszóródva), továbbá a szélsőbaloldaliak, (az Európai Egyesült Bal – elvben ide készül becsatlakozni például a görög Syriza is). Velük jöhet össze az EU-t – vagy legalábbis az unón belül bizonyos föderatív-ízű lépéseket – esetenként tagadó ellenszavazat mennyiség. De ez aztán tényleg a maximum. Arányát tekintve az új EP mintegy 31 százaléka.
Nem csekély szám. Egyet nem szabad csak gondolni: hogy ez automatikusan azt jelenti, hogy Európában tehát ma már az emberek 31 százaléka meggyőződésesen EU-ellenes. Nem, először is, mert mint látszott, még a legjobban szereplő francia FN is csupán a voksok 25 százalékát gyűjtötte be. De főként nem azért, mert ezt 220 embert nem az európai népesség közel egyharmadának uniós-ellenessége hozta Brüsszelbe, hanem elsősorban származási országaik belpolitikai válsága, hazai politikai elitjük, intézményrendszerük bizalomvesztése. Amelyben tehát az EU-tagadás nem annyira ok, hanem következmény. Úgy sem kellemes. De vélhetően más kezelést kíván.
