Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.
A krími válságban ma a többség Oroszországra, az orosz vonatkozásra, Moszkva feltartóztatására és hasonlókra összpontosít, egyébként nem ok nélkül. A mostanra kialakult helyzetnek azonban van több olyan következménye is, ami az adott pillanatban a legtöbb megvitatni valót az Európai Unión belül teszi szükségessé.
Szomorú volt látni csütörtökön Brüsszelben, hogy a nemzetközi sajtó nagy része kizárólag azon vélte lemérhetőnek az Európai Unió orosz/ukrán-politikáját, hogy hány konkrét szankciós intézkedést hoz Moszkvával szemben. „Kemény lesz, vagy puha lesz?” – ez volt a standard kérdés a csütörtöki EU-csúcsot figyelő ezer fős sajtóközpontban. Szomorú volt, nem mintha nem érdemelt volna határozott európai reagálást mindaz, ami Ukrajnában történt. Hanem mert a látásmód mérhetetlenül leegyszerűsíti azt a komplex kérdést, mit is jelent egy világhatalommal a viszonyrendszert alakítani?
Ha még néhány nap/hét múlva is létezik jelenlegi formájában Ukrajna, és nemzetközi konfliktusok sem terhelik napi életét, bizonyosan hangsúlyosabban előtérbe kerül leendő EU-tagságának a kérdése. Mivel ez ügyben az utóbbi napokban sokféle jelentés és politikai nyilatkozat napvilágot látott, nem haszontalan talán tisztázni ennek kapcsán a tényeket.
Az egész úgy indult, mint egy nagyon kulturált válóper. A felek már előre gálánsan elfogadtak mindent, amit a bírók – u.i. a választók – kimondanak majd. Aztán az utóbbi napokban-hetekben fokozatosan kezdett gennyedni a dolog. Hiába, amikor a döntést a tömegekre bízzák, elkerülhetetlen, hogy megnyerésük érdekében ki-ki kampányolni kezdjen. Az pedig ritkán zajlik szaténkesztyűs tisztasággal. Ma már Edingburgh és London szószegést és demagógiát vág egymás fejéhez, miközben egymást érik a hangulatot még jobban hergelő közvélemény-kutatások – holott a skót függetlenedési szándékról esedékes népszavazásig még bő félév van.
Az EU felelőssége az egyre gennyesedő ukrán válságban nem abban áll, hogy politikájával – „keleti partnerség” – kvázi „polgárháborúba kergette az országot” (kedvenc orosz vád). Hanem azzal, hogy úgy formálta az elmúlt fél évtizedben keleti politikáját, hogy láthatóan nem vette kellő mértékben számításba a lehetőséget, hogy ez is bekövetkezhet.
A bankszanálással azért haladnak olyan nehezen, mert ebben is, miként az egész projektben – tehát, hogy teremtsék meg az euró tartós stabilitását, és ennek előfeltételeként fejezzék be a közös pénz létrehozását ott, ahol az „alapító atyák” két évtizede abbahagyták (el sem kezdték..) -, a közgazdasági racionalitás ütközik állandóan a politikai realitással. A piaci-üzleti érdek a jogi, alkotmányos korlátokkal. A társadalmi tűrőképesség az eltérő tagállami nemzetgazdasági érdekekkel (ld. az északi adófizetők és a déli programországok eltérő prioritásait). A romantikus álmodozás a brutális elutasítással. És ettől olyan körülményes minden, vele kapcsolatos alkudozás.
Miután a napokban már Angela Merkel is nyilvánosan mögé állt, sokan befejezett ténynek tekintik, hogy az Európai Bizottság élére a legnagyobb európai pártcsalád (a Néppárt) jelöltje a luxembourgi Jean-Claude Juncker lesz.
A hír befutotta a szokásos körútját, minden nagyobb médium lehozta. De vajon tényleg ilyen egyszerű-e a dolog? És vajon miért ő? Hogyan lehet ő, amikor egy-két hónapja még éppen a német kancellár környezetéből hangzott el több szkeptikus hang is? (Hogy a hollandokról ne is beszéljünk.)
