Brüsszelből Nézve

 „Bármi lesz is az eredmény, újra kell gondolnunk mindent” – mondták az EU-val kapcsolatban a népszavazás előtt többen is. Most nyilván még inkább így gondolják, és immár mások is. A brit EU-tagság persze mindig is ambivalens volt, tele átszőve feszültséggel és huzakodással. Sokszor hallottuk a kifakadást – és nem is feltétlen csak „Brüsszel”, hanem különböző tagországok részéről -, hogy „mennyivel könnyebb lenne nélkülük”. Lehetne tehát az is az olvasat, hogy itt alapvetően a brit hozzáállással volt baj – és ez most megoldódik. De ha így volna, akkor nem tartanának most sokan attól, hogy a brit döntés hasonló hullámot indíthat el az Unióban, és a kilépni akarók száma növekedhet. Akkor viszont mégiscsak félre ment úgy általában, az EU-val kapcsolatban is valami. De vajon miből táplálkozik ez a mind általánosabbá váló EU-fáradtság? Amivel szemben szinte külön térítési hajlam is kell, hogy valaki kiálljon az EU szerinte fennálló hasznossága mellett. Mi ment félre?

Ha hihetnénk a sajtóhíreknek, mostanra már nemcsak a brit kilépés számítana eldőltnek, de az is, hogy ki mit fog csinálni közvetlenül utána. A hivatkozási alap egyszerű: merthogy minden közvéleménykutatási adat ezt ígéri. De vajon tényleg ilyen egyszerű-e ez?

A lengyelek elleni „jogállamisági mechanizmus” kapcsán az okoz zavart, hogy mindkét fél állításában van igazság: az Európai Bizottság által kreált mechanizmusról valóban nem tesz említést az uniós joganyag (ez a kiindulópont a lengyel álláspontban), és ennyiből az egész inkább csak egy kommunikációs tűzijáték. Másfelől viszont, a Bizottságnak ahhoz valóban joga van, hogy – mint a Szerződés őre - az alapjogok érvényesítésénél is felhívja a figyelmet vélelmezhetően fennálló esetleges jogsértésekre.

Egy csomó fölösleges zaj veszi körül a múlt heti EU csúcs-maratonon kitárgyalt EU-brit megállapodást. Tagadhatatlanul nagy munka fekszik bennük, de előre tudni lehet, hogy a szavazók csak minimális mértékben vesznek majd róla tudomást (ha egyáltalán), mint ahogy eredetileg sem azért volt rájuk szükség, mert tényleg ezeken múlik a britek jó közérzete az Unióban.

Agyonnyomja már az embert az a napi több ezer cikk, nyilatkozat, elemzés és vélemény, ami migrációs-ügyben megjelenik. Látszólag mindent elmondtak már. Valójában bizonyos véleménytípusokat ragoznak különböző oldalról, miközben mögéjük csak kevesen néznek. Pedig itt főként mögötte van a lényeg.

Már hetek óta szélsőséges véleményektől hangos a média és a politikai színtér a görög ügy kapcsán. Pedig a kérdést csak akkor tudjuk fair módon megítélni, ha nem önmagában nézzük, hanem annak teljes környezetét is. Mert amit most megélünk, például egy reggelig tartó euró-csúcsban, a polarizált álláspontokban, a görögökre kiszabott kemény feltételekben és hasonlókban, abban egyaránt jelen van a 2008-2009-es válság sokadik (társadalmi-politikai) utóhulláma, az euró több kivédhetetlen rendszerhibája, meg persze a görög valóság teljes előtörténete.

A brit politika, a „brit másság” az európai integrációban évtizedek óta sokakat idegesít Brüsszelben és EU-barát fővárosokban. De eddig csak kevesen vették a fáradtságot, hogy megérteni is akarják a különbségek tényleges okait. Pedig abból talán még valamifajta közeledés is kinőhet. Az immár bizonyosra vehető 2017-es brit EU-tagsági népszavazás talán erre is rákényszerít még.

Mind jobban látható, hogy a görög adósságválság kérdésében elsősorban kulturális különbségeken – például stíluson, alkumódszeren, problémamegközelítésen – csúszott és csúszik ma is egyre jobban szét a felek közötti álláspont. Nem pedig holmi kibékíthetetlen gazdasági-szociális adottságok támasztanak áthidalhatatlan akadályokat.

Az egyre jobban durvuló nyilatkozatháború – mint legutóbb a megállapodás megkötéséhez leginkább szükséges német kormány és német nép hergelése a második világháborús jóvátétel követelésével - napról-napra csökkenti az esélyét, hogy nyugodt, mindenkinek előnyös, átfogó rendezés születhet még görög-ügyben. Ami főként azért sajnálatos, mert sok jel arra utal, hogy erre pedig voltaképpen meg lett volna az esély (ha nem is az adósság leírásában, de a törlesztések tetemes könnyítésében).

Ciprászék élre törése nem az euró-országok elmúlt öt éves megszorító programjáért nyújtja be a számlát, hanem az EU három és fél évtizedes görög politikájáért. Az öt éve kirobbant görög válság már maga is következménye volt egy sor dolognak, amiben csak kis részt tettek ki az euróval összefüggő tényezők. Többségük az EU-szinten kezdettől fogva félrekezelt görög múltban gyökerezett. A helyzet mai kezelése pedig azért nehéz, mert a görögök esetében mára már minden elromlott, ami elromolhatott: a gazdasági helyzet, a társadalom tűrőképessége, a többi tagország, vagy éppen az euró-kormányzás mozgástere, a piacok bizalma. Cserébe minden lehetséges megoldás még súlyosabb problémákat vet fel, az északi társadalmak ellenkezésétől, az euró veszélyeztetésén át, a német alkotmánybírák vizslató tekintetéig.

Münchausen báróhoz hasonlítják Jean-Claude Junckert a napokban immár hivatalosan is véglegesített 315 milliárd eurós beruházási programja miatt: ténylegesen nincs (jóformán semmi új) pénze, de abból a nagyon kevésből, ami van, látszólag mégis teremt annyit, mint a hétéves közösségi büdzsé 28 országra szóló teljes felzárkóztatási kerete. A dolog nem annyira szemfényvesztés, mint amennyire látszik. De nem is annyira kockázatmentes, mint ahogyan hirdetői jelenleg állítják!