Nem híreket kínálok, hanem gondolatokat. Huszonöt éve nézem közvetlen közelről a helyszínen, hogy mi folyik az EU körül. Voltam már újságíró, elemző, előadó. Ha most blogíróként is segíthetek megérteni ezt-azt, már nem volt hiába.
José Manuel Barroso láthatóan nagyon szeretné a „nagy (bizottsági) elnök” emlékképet hagyni maga után. Utolsó napjait-heteit az Európai Bizottság élén gondosan időzített évfordulós beszédek, „értékelő” sajtóértekezletek, (tweet-üzenetek…) tarkították. Megannyi (szándékolt) emlékmű az előző tíz évről. Amiben pedig elnökként az ő szerepe távolról sem volt olyan „történelmi”, mint ahogyan azt láttatni (hinni?) szeretné.
Navracsics Tibor magyar EU-biztosjelölt európai parlamenti meghallgatása kapcsán az európai képviselők egy része láthatóan két különböző prioritás között ingadozik: használja-e ki az alkalmat arra, hogy a jelölt leszavazásával kifejezze egyet nem értését az Orbán-kormány politikájával, avagy e pillanatban az EU intézmények stabilitása és mielőbbi teljes működőképessége az elsődleges? Egyelőre időt kértek ennek eldöntéséhez.
A sokak által már leírt Jean-Claude Junckerben az új bizottság összerakásakor láthatóan megmozdult a sokat tapasztalt politikai róka. Az általa asztalra tett kompozíció jó pár többértelmű húzást tartalmaz, beleértve a magyar biztosi portfólió kiválasztását is. Lehet velük nem egyetérteni, de a vezetői rafinériát nem lehet belőlük elvitatni.
A maláj gép tragédiája és az esetet kísérő világpolitikai rezonanciák mellett persze az egész hirtelen sokadrendűvé vált. De a maga nemében és a jövőbeni uniós folyamatok szempontjából azért az sem teljesen érdektelen, hogy voltaképpen miért maradhatott döntésképtelen július 16-án az Európai Tanács? És hogy mitől változhat ez meg a jövőben, ha egyáltalán?
Juncker bizottsági elnökké válásánál azon ritka esetek egyikéről van szó, amikor még Európa egyik igazán profi politikusa, Angela Merkel kancellár is elszámolta magát: nem kalkulált eléggé az EP által generált új típusú választási kampány politikai következményeivel. Aztán a tavaszra kialakult helyzet már az ő kezét is megkötötte. Juncker pedig, mint jelölt, bennragadt.
Ez az „elnökválasztás” már jó ideje – voltaképpen kezdettől fogva - nem a Bizottság elnökéről, hanem EU-intézményi erőpróbáról szól. Az EP-nek sem azért fontos az ügy, mert mindenáron a luxemburgit akarnák a bizottsági elnöki székben látni. Erőpróba ez, amelynek tétje, hogy az EP ki tudja-e sajátítani – bújtatott módon voltaképpen „európai választás tárgyává” tenni – a jövőben a bizottsági elnök jelölését és választását.
Azok, akik az EU-ellenes pártok és mozgalmak térnyerésében az „EU válságát” látják visszaigazolódni, elfeledkeznek arról, hogy a sok éve élő sirám szerint az európai parlamenti választásokon leginkább nemzet/belpolitikai, nem pedig európai szempontok alapján voksolnak az emberek. Ha viszont ez így van, akkor a dolog igaz kell, hogy legyen, az EU-t tagadó erők mostani előretörésére is.
Jean-Claude Juncker, Martin Schulz, Guy Verhofstadt és a többiek „vetélkedésében” az európai bizottsági elnökségért nem az a legnagyobb tévedés, hogy személyük aligha tekinthető kizárólagos jelöltségnek Barroso helyére, hanem hogy e „kampány” során olyasmiről vitáznak, olyasmit ígérnek, aminek a végső megvalósíthatósága jobbára kívül esik a bizottsági elnöki – és általában a bizottsági - kompetencián. Vagy félreértik a szerepüket, vagy hamis lehetőségeket sugallnak. Egyik sem túl szerencsés.
(Részben módosított formában megjelent a magyar EU-tagság 10. évfordulójára rendezett budapesti nemzetközi konferencia alkalmából készült külön mellékletben - Heti Válasz, 2014. április 30.)
Tíz év benn-lét után az EU múltját és jelenjét nem szükséges különösebben taglalni. De mi a helyzet a jövőjével? – teszik fel manapság sokan a kérdést.
Két kisebb bombát is robbantott a napokban a német pénzügyminiszter. Az egyik – radikális sebességváltás kilátásba helyezése az eurózóna további integrációjában – önmagában nem egészen meglepő, csak kérdés, hogy mennyire reális? A másik – közös fellépés a brit pénzügyminiszterrel, és egy kétsebességes képlet felkínálása, vele a londoni érdekek hangsúlyozott figyelembevételének ígérete – akár reális is lehet. Csak ez meg (itt és most és így) sokakat meglepett. Valójában a két dolog nagyon is összefügg egymással.